Gyepfétis: miért nyírjuk csontig a füvet, ha tudjuk, hogy nem teszünk jót a környezetnek?

Nemrég zárult le a fűnyírásmentes május kihívás, nálam több-kevesebb sikerrel. Amikor kiérve a telekre megláttam, hogy egy hét alatt térdig nőtt a fű, igazi kényszert éreztem, hogy beindítsam a gépet, és bevallom, meg is tettem. Ám a magam módján. Miközben a párom hajlamos a fűnyírásban levezetni a felgyülemlett heti feszkót, és végigrombolni a kerten anélkül, hogy vigyázna a százszorszépekre, páfrányokra, fa alatt növő gyöngyvirág levelekre, addig én tojáshéjakon táncolva vágom a füvet, aminek meg is lett az eredménye. Ugyan a gyep kicsit egyenetlen, egyre több virág merészkedett kinőni. Idén már méhlegelőnk is van, több négyzetmétert elkerítettünk a fűnyírás elől, és így újra megjelentek a fehér és lila baracklevelű harangvirágok a méhek és egyébként a mi örömünkre is.

Abbie Richards, a BBC által megkérdezett szakértő nem ilyen megengedő módon gondolkodik a gyepkérdésről:

Richards, aki a TikTok EcoTok platform tudományos kommunikátora, jó példa lehet arra, hogyan lehet úttörő módon gondolkodni a pázsitról. „Az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás elengedhetetlen része, hogy valami jobbat tegyünk a térrel” – véli.

Könnyen belátható, hogy az ápolt pázsit miért ébreszt Richardsban ilyen erős érzéseket. A helyi éghajlattól függően bőséges műtrágyára és növényvédő szerre, valamint jelentős öntözésre lehet szükség a zöldellő pázsit érdekében. Aztán ott van a fűnyírás okozta környezetszennyezés. Mindezt a mai napig nem enyhítették a környezetvédelmi jogszabályok, amelyek többnyire a mezőgazdasági területek kezelésével foglalkoztak. Azok az országok, amelyeknek nincs pázsittörténelme – mint például Kína – a közelmúltban elkezdtek lelkesen füvet nyírni, a globalizáció tehát homogenitást eredményez a városi tájakon.

Szomszéd kertje mindig zöldebb

Nem túlzás azt mondani, hogy a „gyep népe” vagyunk. A kifejezés Paul Robbins-tól, a Wisconsini Egyetem Nelson Környezettudományi Intézetének igazgatójától származik. „A pázsit azt a tényt tükrözi, hogy arra vagyunk szocializálva, hogy megtartsuk a látszatot, és összetartóak legyünk a közösséggel. Az Egyesült Államokban törvényileg is kötelező lehet a pázsit gondozása, és pénzbírságot szabnak ki, ha valaki nem nyírja a füvet” – állítja Robbins, aki szerint már nem mi irányítjuk a pázsitunkat, hanem a pázsitunk minket. –  A pázsit ritmusa alakítja a közösség ritmusát, abban az értelemben, hogy gyakran kell nyírni, hogy a legfiatalabb, legzöldebb fázisban maradjon. A pázsitot az embereken kívül ezek a kimondatlan társadalmi szabályok szabályozzák. Az emberek csak azt teszik, hogy az igényekre reagálnak” – mondja.

Aztán ott van a pázsit erkölcsi dimenziója is: a gondozott pázsit a rend jelképe, a jó állampolgárság kifejezése Robbins szerint. Kimutatták, hogy egy ingatlan értéke is magasabb azokon a területeken, ahol mindenki rendesen karbantartja a pázsitját.

Fűnyíró történelem

Ám más tényezők is alátámasztják a pázsitfétisünket. A pázsit a 13. század óta drága státuszszimbólum – még akkor is az volt, amikor a levágott gyep gondolatát először feljegyezték –, nem utolsósorban a fűnyíró feltalálása előtti munka miatt.

Amikor ez a gépezet 1830-ban megjelent, sokat tett a magánpázsithoz való hozzáférés demokratizálásáért, amelyet korábban kaszával, ollóval vagy legelő állatokkal nyírtak. Kristoffer Whitney, a New York-i Rochester Institute of Technology tudományos, technológiai és társadalomtudományi adjunktusa szerint azonban csak az 1950-es évek óta lett elterjedt a gyep a modern lakosság körében.

A pázsit régóta fennálló, mélyen gyökerező kulturális esztétikája a 17. századi brit nemesség pásztorideáljának terméke. Azóta csak erősíti befolyását a rohamos szuburbanizáció, amely lehetővé tette a középosztály számára is, hogy pázsitot birtokoljon, valamint a reklám ereje, amely a szép gyepek fontosságát hangsúlyozza.

Maria Ignatieva, a Nyugat-Ausztráliai Egyetem tájépítész professzorának 2018-as tanulmánya szerint a pázsitok hátránya, hogy rengeteg pénzt és több millió liter vizet és több tonna vegyszert kell elhasználnia az önkormányzatoknak a fenntartásukra évente, így egyre nagyobb az igény az alternatívák keresése. Ilyen lehet a kevésbé intenzíven kezelt gyepek fejlesztése natív szárazságtűrő növényekkel és a talajtakarók új generációjával. Persze vannak egészen elvadult kezdeményezések is: Kaliforniában például, ahol az elmúlt években sorozatos aszályok fordultak elő, most még pénzt is fizetnek az embereknek, hogy kitépjék a pázsitjukat. 2 dollárt kapnak minden egyes eltávolított gyep négyzetméteréért, és az állam támogatást is kínál azoknak, akik műfüvet telepítettek.

Mások környezettudatosabb megközelítést alkalmaznak, nevezetesen az „újravadítást”, hogy ösztönözzék a méheket és más fontos beporzókat. Még a golf, amelyet korábban kritizáltak az úgynevezett „Augusta-szindróma” miatt (a golfozók elvárása, hogy minden pályán a híres US Masters golfpálya, az Augusta National smaragdzöld tökéletessége virítson) is zöldebb gondolkodásba kapcsolt az elmúlt hónapokban. Jonathan Smith, a GEO Foundation, a golf fenntarthatóbbá válását segítő nemzetközi non-profit szervezet igazgatója szerint egyre több pálya engedi be a természetet, és tér át a biológiai gazdálkodásra, már csak azért is, mert ez hosszú távon olcsóbbnak bizonyul.

Minden rossz, ami pázsit?

A pázsit élőhelyet biztosít egyes fajoknak, és támogatja a talaj élőlényeit. Átpárologtatja és elpárologtatja a vizet, így hűvösebb mikroklímát hoz létre, ami elengedhetetlen a hőség mérsékléséhez városainkban. A pázsit alatti talaj a városokban is kezeli a csapadékvíz elvezetést, a füves városi területek a víz 60 százalékát elvezetik.  

Az elmúlt évtizedben több tanulmány is rávilágított a pázsitokban rejlő szénmegkötő képességre (bár az is igaz, hogy gyakran trágyázva szén-dioxidot bocsáthatnak ki, és a pázsit alatti talaj végül elérheti azt a telítettségi pontot, amelyen túl több kibocsátást termelnek, mint amennyit felfognak). Ha viszont hagyjuk, hogy a pázsit hosszú fűvé nőjön, valószínűleg még tovább erősítjük ezt a szén-dioxid-tároló képességet. A University of California 2018-as tanulmánya szerint a vadon élő gyepek helyileg ellenállóbb szén-elnyelők, mint az erdők, ami hozzájárulhat a klímaválság mérsékléséhez– bár ezek a környezetek merőben különböznek a kerti gyepektől, és az erdők mást is biztosítanak, például a vadon élő állatok különböző élőhelyeit.

Janet Manning, a Királyi Kertészeti Társaság tudósa szerint a pázsit minden bizonnyal előnyösebb, mint a műfű, gondoljunk csak a gyártásukhoz használt vegyszerekre, a mikroműanyag szennyezésre, a tisztán tartásuk érdekében használt vízre, vagy arra, hogy 15 év múlva tele lesznek velük a szemétlerakók. A műfüves gyepekkel kapcsolatos egyéb aggodalmak közé tartozik a vadon élő állatok, például a méhek élőhelyének elvesztése is.

Kérdés, hogy el tudjuk-e engedni a kialakult pázsitesztétikához való több évszázados ragaszkodásunkat, elfogadjuk-e, hogy lehet gondozott az is, ami nem tövig nyírt. Robert Pavlis biokémikus, kertész és a „Kert mítoszok” című könyv szerzője szkeptikus a tekintetben, hogy a gyepkultúránk változása valóban közeleg. Egyrészt azt mondja, hogy az eddig javasolt alternatívák “egyszerűen nem működnek a gyakorlatban”, vagy azért, mert bizonyos szakértelmet igényel a karbantartásuk, vagy azért, mert nem elég strapabíróak ahhoz, hogy a növények károsítása nélkül járjanak rajta az emberek. Ez bizonyos mértékben megcáfolná a pázsit jelenlegi funkcionális rendeltetését – hogy értékes tereknek bizonyulnak a játékra és a szabadidőre. „Ha mindenki hagyná, hogy a pázsit azt csináljon, amit akar, ahogy a környezetvédők érvelnek, a legtöbb ember nem fogadná el az eredményeket. Miért? 

Nem vagyok benne biztos, hogy megváltoztatjuk ezt a felfogást. Az igazság az, hogy a legtöbb ember szívesebben választja az esztétikai, mintsem a környezetvédelmi szempontokat” – véli a biokémikus. Érvelésével azonban vitatkoznék, hiszen lehet egyszerre vad és rendezett a kertünk, ha betartjuk ezeket a szabályokat.