Jan Gehl a világ legélhetőbb városainak atyja, aki többek között szülővárosát, Koppenhágát varázsolta egy emberközpontú, élhető metropolisszá. Gehl ahelyett, hogy egy tervezőiroda magányában rajzolna, inkább kimegy a városokba és figyeli az embereket, és azt, hogyan használják a teret. Megfigyelte például, hogy az emberek, ha várakozniuk kell, soha nem a tér közepén ülnek le, hanem inkább a szélén keresnek helyet, ahol nem tűnnek ki, de mindent jól szemmel tudnak tartani. Ha ez így van, akkor a tervezők miért tesznek rendre a tér közepére padokat? – tette fel a kérdést.
Ötkor az óra alatt
Jan Gehl szerint jól funkcionáló közösségi terek nélkül aligha beszélhetünk élhető városról. A közösségi tér, a közösségi lét sok szinten definiálható. „Akkor is közösségben vagyunk, amikor egy köztéren sokadmagunkkal ücsörgünk, nem szólunk egymáshoz, csak nézelődünk és a többiek jelenléte biztonságot ad. Ez a közösségi lét nulladik szintje” – magyarázza Dr. Dúll Andrea környezetpszichológus, az ELTE Szervezet- és Környezetpszichológia Tanszékének vezetője. „Egy következő lépcsőfokot jelent, amikor az emberek már csoportosan tesznek is valamit, például egy parkban vagy egy szabadtéri étkező helyen. Ezeknek a közösségi tereknek már ténylegesen van olyan funkciója, hogy építik a kapcsolatokat, erős biztonságérzetről kommunikálnak, bele tudnak épülni az egyének és a csoportok identitásába, de akár még a város fenntarthatóságához is hozzájárulnak.”
Dúll Andrea szerint a jó közösségi tér lehetővé teszi azt is, hogy különböző módon tudjunk kontrollt gyakorolni a társas érintkezések fölött. „Fontos, hogy mikro- és nagyobb léptékű találkozások tudjanak kialakulni, vagyis ne csak az óra alatt találkozzunk ötkor, de tudjunk összenézni, idegenekkel összemosolyogni, beszélgetni. Fontos, hogy tudjunk kontrollt gyakorolni e fölött, mert ha összekényszerít a tér, ha állandóan beszélgetni kell, vagy aktív kapcsolatot kell létesíteni, azt kényszerként éljük meg.”
Variációk egy köztérre
A Kispesten található, húszas években épült Wekerle-telepet elsősorban munkásoknak tervezték, úgy, hogy a leendő lakosok igényeit igyekeztek szem előtt tartani. Mivel a többség vidékről költözött a fővárosba, a kis családi házakhoz konyhakertet is kialakítottak, és nagy hangsúlyt fektettek arra is, hogy valódi közösség jöjjön létre a telepen. Ennek szellemében a telep közepére egy hangulatos főteret terveztek, mely máig a híresen összetartó wekerleiek legfontosabb közösségi tere.
A szocializmus gigantikus nagyvárosi főtereiről ez a fajta figyelem nem mondható el. Ezek a terek monumentális épületeikkel, rideg, szürke betontömbjeikkel a legkevésbé sem csábítanak maradásra. „A közösség fogalmát sokféleképpen határozhatjuk meg, és ezekben a hatalmas, reprezentatív terekben az volt a közösség, hogy egy ütemre dobban a láb és a szív- mondja Dúll Andrea. „Ma már nyilván nem ilyen találkozásokra van szükség a közösségi terekben. Az biztos, hogy ezek közterek voltak, de közösségi terek nem.”
Dúll Andrea szerint ma még mindig nem általános az, hogy a városok pszichológiailag végig lennének gondolva, de úgy látja, hogy az építészekben van arra hajlandóság, hogy ilyen szempontokra is figyeljenek. Magyarországon is vannak ilyen kezdeményezések, ahol arról is gondolkodnak, hogyan lehet egy teret úgy megalkotni, hogy az ne csak szép legyen, de abban különböző léptékű találkozásokra legyen lehetőség és a közösségépítést is segítse, és az is egyre gyakoribb, hogy ehhez tőlük, környezetpszichológusoktól is tanácsot kérnek.
Kis kert a nagy kertben
Nemcsak köztereken, de például vasútállomások, buszállomások környékén is kialakulhatnának közösségi terek. Attól azonban, hogy sok ember van, még nem biztos, hogy közösséget is lehet belőlük teremteni. „Ezeknek az embereknek a pszichológiai állapota ilyenkor nem feltétlenül olyan, hogy éppen közösségre vágynak. Az utazás állapota gyakran inkább arról szól, hogy legyünk már ezen túl, nem azért vagyunk itt, hogy közösségi programokban vegyünk részt. Persze, ha ezt úgy közelítjük meg, hogy várakozni lehetne tartalmasabban is, akkor van ebben a helyzetben lehetőség, de én nem feltétlenül a közösség irányába vinném el” – mondja Dúll Andrea.
Vidéki lányként mindig érdekesnek találtam a gangos belvárosi házak belső udvarát, és nem értettem, miért nem hasznosítják azokat a lakók. Miért nem ültetnek fákat, virágokat, miért nem tesznek ki padokat, és miért nem jönnek ott össze egy kis trécselésre. „Mert ez a közös tér valójában kisebb nagyobb territóriumokra van osztva. Egy csomó olyan pszichológiai fennhatóság alakul ki, ami nem látható, de az, hogy az udvarnak ez a része az én ablakom alatt van, az meg a ő ajtójához van közelebb, mégiscsak kijelöli a határokat.”
Városi kis közösségek egyre népszerűbb találkozóhelyei a közösségi kertek, melyeket nemcsak Budapesten, de ma már egyre több vidéki városban is megtalálhatjuk. Ezek újra csak azt bizonyítják, hogy sok szinten beszélhetünk közösségről. „Ezekben a kertekben az emberek közösen töltik el az idejüket, közösen végeznek valamiféle tevékenységet, de úgy, hogy közben megtartják az egyéni határaikat. A közösségi kertek sem úgy közösségiek, hogy van egy nagy földdarab, amit együtt művelnek, hanem az emberek a saját kis kertjüket művelik egy közösségi kontextusban.”
Ma, amikor egyre több a magányos ember, egyre több időt töltünk a négy fal között okostelefonnal a kezünkben, talán soha nem voltak ilyen fontosak a társas kapcsolatok, és azok a tényezők, melyek erősítik ezeket. Például egy hívogató közösségi tér, ahol együtt vagyunk, beszélgetünk, vagy csak közösen bambulunk, ha épp ahhoz van kedvünk, és olykor rámosolygunk a szemben ülő vadidegenre, mert szépen süt a nap, vagy egyszerűen csak azért, mert jó ott lenni.