Mi a véleményed az Eurovíziós Dalfesztiválra jelölt húsz magyar dalról? Közelebb kerültünk a nemzetközi trendhez?
Igen, hatott a kereskedelmi rádiók slágerdömpingje. A jelenlegi kínálat alapján az látszik, hogy a hazai dalgyárosok ma már többnyire nem a régi kedvenceiktől tanultakat építik be az új szerzeményeikbe, hanem az aktuális nemzetközi toplistát tekintik mérvadónak. Alapvetően közelít az előadás (az angol kiejtéssel együtt) és a megszólalás is a nyugati megfelelőkhöz. Talán lassan az eredetiség is szempont lesz. Így szokott ez lenni a garázszenekaroknál is, miután megtanulták, hogyan csinálják mások, fellép az igény, hogy csináljunk olyasmit is, amit mások nem. A dalcsokor egy nagy része jó értelemben vett másolat, sok pedig még mindig árasztja azt a „keletiblokk-szagot”, amelyre már nem sok mentség létezik. Ezen túl vannak olyanok is, akik előnyt kívánnak kovácsolni a nemzeti sajátosságokból, és egy-két olyan, akinek sikerült a kilépés, és egy nemzetközi műfajban nemzetközi gondolkodásról tesz tanúbizonyságot.
Rendre felmerül, hogy ez vagy az az induló nem saját ötletből dolgozott. Mit szólsz a plágiumvádakhoz?
Nem szeretnék részt venni ebben a sárdobálásban, mert ilyen alapon mindig lehet mutogatni valakire.
Az utóbbi évtized tapasztalatai alapján milyen típusú dalok a nyerők?
Erre nem sikerült egyértelmű választ kapnom, pedig olyannyira kíváncsi voltam, hogy az elmúlt húsz év győzteseit mind meghallgattam, sőt az utóbbi évek kínálatából még megnéztem legalább egy tucat produkciót. Nem tudtam semmilyen szempontrendszert vagy trendet felfedezni, bár az igaznak tűnik, hogy a legtöbben – biztos, ami biztos alapon – igyekeznek egyszerre szólni a szívhez és a lábakhoz, tehát tempós, ám melodikus dalokkal támadnak, egyszerű szövegekkel, látványos revüműsor kíséretében. Viszont volt olyan év, amikor ezek ellenében épp egy lírai, sőt nemzeti érzelmű produkció nyert. Egyszóval a nyerő stratégia teljesen kiszámíthatatlannak tűnik.
Lehet egyáltalán ilyen mezőny mellett objektíven rangsorolni?
Egy versenyben minél inkább szigorítunk a játékszabályokon, annál pontosabban megítélhető, hogy ki a legjobb. Ha csak az a szempont, hogy a leggyorsabb nyerjen, elég kifeszíteni egy célszalagot. Az Eurovízió esetében vagy egy nagyon bonyolult szabályrendszerrel van dolgunk, vagy egy olyan szisztémával, amelyet egyáltalán nem befolyásol a zenei teljesítmény.
Akkor min múlik a dolog?
Most arra tippelek, hogy inkább valamiféle nemzetek közötti diplomáciai játék színtere lehet ez a fesztivál, mintsem dalverseny. E tekintetben félő, hogy hendikeppel indul a versenyzőnk, bárki legyen is az.
Az Eurovíziós Dalfesztivál mennyire van összhangban a nemzetközi zenei trendekkel? Mintha egy külön univerzum lenne…
Igen, ez nekem is feltűnt, nem is csak most, hanem régebben, amikor hiába kerestem például a legendás angol popipar nagyágyúit a dalfesztiválon. Mintha nem is a verseny megnyerése lett volna cél! Úgy tűnt, udvariasságból legfeljebb csúzlikat küldtek egyes nemzetek nagy becsben tartott sós puskái ellen. Nyilván ennek is megvan az oka, és talán ott keresendő, ahol már a zene véget ér. Eleve méltatlan körülmények közé csak nem engedhetnek egy igazi favoritot!
A mostani magyar jelöltek közül melyik dalt tartod kiemelkedőnek?
Amellett, hogy az Eurovízió esetén ez nem általánosan jellemző, igenis létezik „fesztiváldal” kategória, és évről évre néhány előadó indul is ilyennel ezen a versenyen. Aztán hol elvérzik egy más műfajúval szemben, hol éppen sikerre viszi a dalát. Nem látszik, hogy több esélye volna. Mindenesetre ezzel a nagyívű dallammal operáló, kissé negédes, ám hatásos műfajjal nem találkoztam a magyar indulók között. Ám a gyakran előforduló „biztonsági táncdal” kategória többször is felüti a fejét a listában, annak ellenére, hogy egy ilyen felvonultatása sem jelentett mindig dobogós helyezést. Ha mégis hiszünk benne, hogy ez a záloga a sikernek, akkor akár Gyurcsik Tibor felvétele is esélyes lehet. A két leginkább nemzetközi színvonalú dalt véleményem szerint a Compact Disco és Fábián Juli hozta, de az előző szempontoknak szinte egyáltalán nem felelnek meg (főleg az utóbbi előadó), mondhatni, idegenek ebben a parádés közegben. Heincz Gábor dalát személyesen nagyon megkedveltem, de nem érzek benne (sem az előadójában) annyi erőt, hogy elvigye a hátán a csillogó-villogó bakui sportcsarnokot – igaz, néhány korábbi nyertesre ugyanezt el tudnám mondani, de mégis…
Sok közöttük a megasztáros, a Nők Lapja Café eurovíziós szavazásán Caramel és Tóth Gabi végzett az élen. Hogy látod, ők teljes jogú szereplőivé váltak a hazai zenei életnek televíziós szereplésük óta?
Minden jogos sárdobálás mellett az azért bátran elmondható az erőltetett tehetségkutatókról, hogy az élvonalban végzett versenyzők jó részének valóban van annyi tehetsége, ami elegendő ahhoz, hogy elinduljon a pályán. Azonban ez a tény és ez a start messze nem elég az igazi sikerhez, illetve főleg ahhoz, hogy valaki vállalható, minőségi produkciót hozzon létre, hogy hosszú távon ne mint holmi „haknicsirkére”, hanem előadóművészként tekintsünk rájuk.
Nem könnyű itt megkapaszkodni, ráadásul manapság már szinte nem is érdemes, csak akinek egyszerűen nincs más lehetősége, az kénytelen körme szakadtáig próbálkozni. És nem szokás válogatni az eszközökben. Részint tudatlanságból, naivitásból, részint mert tényleg mindenre kapható az, aki fenn akarja tartani a népszerűségét. Nos, a popzene szereplői közül lényegében mindenki a népszerűségre és az ez által elnyerhető javakra vágyik, tehát ezen a ponton összekeveredik a társaság, nagyjából mindegy, ki melyik ajtón érkezett. A show-műsorok favoritjaival szemben a garázsból jövőknek azonban nem csak hátrányuk van. Ott, a tojástartók között egészen más módon történik a szelekció és a fejlődés, és ha sikerül onnan kitörni, általában stabilabb értékrenddel bíró, megbízható produkció kap lehetőséget.
| Forrás: MTVA: Zih Zsolt |
Mostanában inkább a számítógépes játékok kapcsán hallani rólad, a popzenét miért hanyagolod? Saját album azért még van tervben?
Manapság elsősorban ismét hallgatója lettem a zenének, nem alkotója vagy előadója – bár évente egy-egy produkció még megakadályozza, hogy teljesen berozsdásodjak. Valamint a játékokhoz is készülnek kísérőzenék és én szívesen bíbelődöm velük. Nem tervezek már saját albumot, mert nem látom értelmét. Természetesen örömmel foglalkoznék ilyesmivel – hiszen huszonöt éven keresztül ez volt a „szakmám” –, de nekem is ugyanannyiba kerül a parizer a boltban, mint bárki másnak. Márpedig „bárki más” úgy gondolja, a zenéért pénzt adni hülyeség.
Emellett nekem mázlim van: a játékfejlesztést ugyanolyan szenvedéllyel űzöm, és bár vannak különbségek, mégis hasonló élvezetet jelent, mint a korábbi tevékenységem. Elvégre nem történt más, mint hogy a munkámból hobbi lett, a régi hobbiból pedig munka.