Egy sötét, sötét világ
James Ellroy-t leginkább onnan ismerheted, hogy ő írta azt a regényt, amiből Szigorúan bizalmas címmel sok Oscar-díjra jelölt mozi készült, és aminek köszönhetően Russell Crowe akkora sztárrá vált, mint ide Alsóröcsöge. A krimiíró legjobb évei a nyolcvanas–kilencvenes évekre tehetők, amikor megalkotta az úgynevezett LA-kvartettjét (a könyvek csak nagyon lazán kötődnek egymáshoz), ami a Szigorúan bizalmasból, a Fekete Dáliából, A nagy seholból és a Fehér jazzből állt, és mivel a többi rész már mind megjelent idehaza, a kiadó nagy hiányosságot pótolt decemberben a Fehér jazz megjelentetésével. Ellroy karrierjére óriási hatást gyakorolt, hogy édesanyját még gyerekkorában meggyilkolták, a tettes sosem került elő, és a részben ebből fakadó mélysötét látásmód visszatükröződik a könyveiben. Rengeteg erőszak, káromkodás, válogatott perverziók, aprólékosan leírt gyilkosságok, korrupció, drogok és rengeteg szex. Ellroy beránt egy sötét világba, meghemperget a mocsokban, hogy a végén te is mocskosnak érezd magad. A Fehér jazz nem iskolás olvasmány, hanem felnőtteknek szóló bűnös élvezet.
Minimál és ütős
Ellroy nemcsak azért jó krimiíró, mert ügyesen csavarja a történéseket, és egymást követik a kiszámíthatatlan fordulatok, hanem azért is, mert fél oldal elolvasása után azonnal felismerhető a stílusa. Géppuskaszerűen tüzelő, ultrarövid mondatokat ír („Chick megáll – féklámpavillanások, jelzések. Emlékek: tűszúrás. Langymeleg bizsergés. Chick és Joanie egymásba karolva turbékolnak. Belépnek egy üres udvarra és jobbra fordulnak”), amitől a mondatai mellőznek minden mellébeszélést és hosszabb leírást, és az egész szöveg sűrű, szinte zaklatott érzetet kelt. Ennek köszönhetően a Fehér jazz nem könnyű olvasmány. Annyi minden történik benne, és már egy-két oldalon belül is annyi információ zúdul az olvasóra, hogy nem lehet csak úgy olvasgatni. Minden mondatára figyelni kell, így sok könyvvel ellentétben nem lehet belőle egyszerre több száz oldalt ledarálni.
| James Ellroy |
Sötétség fény nélkül
Ellroy otthonosan mozog a sötétségben, bravúrosan teremti meg az ötvenes évek Los Angelesének hangulatát, és egyvalamiben biztos lehetsz: nála minden szereplő romlott, csak a romlottság mértéke kérdéses. Sajnos pont ugyanez jelenti a könyvei negatívumát is. Egyszerűen az embernek ennyi mocsok után szüksége lenne egy kis fényre és tisztaságra is egyfajta ellenpontként, de az író ezt nem akarja/tudja megadni. A sötétség fény nélkül pedig értelmét veszti, nem igaz? A főhős, Dave Klein hadnagy egy furcsa rablási ügyben kezd nyomozni egy kukkoló után, és a sztori hamar rávezet arra, hogy itt egy olyan világban járunk, ahol a rendőrök is bűnözők, és csak akkor oldanak meg egy bűnesetet, ha személyes érdekeltségük (előléptetés, besározás, szívesség…) fűződik hozzá. Ellroy nem próbálja meg szimpatikussá tenni Kleint, mégis eléri, hogy izguljunk érte. Szurkolunk érte, hogy megússza kisebb, de főleg nagyobb stiklijeit, pedig Klein sem különb a környezeténél.
Egy komplex bűnügy
Ellroy egyik fő vonzereje, hogy ügyesen keveri a fikciót a valósággal. Los Angeles ötvenes éveinek valódi alakjai (Mickey Cohen, Howard Hughes…) keverednek benne a fiktív figurákkal, ezzel is sajátos ízt adva a történeteinek. Egy krimiben nincs annál rosszabb, mint amikor idő előtt kiderül a rejtély, hiszen akkor min lehetne izgulni a sztori végéig? Ellroynál ettől sem kell félni. Annyi szereplő és annyi történetszál található a könyvében, hogy már önmagában az is teljesítményt jelent, ha követni tudjuk és értjük a történéseket, arra már végképp nem jut időnk, hogy előre kitaláljuk a fordulatokat. A Fehér jazz sűrű szövésű, mint egy pókháló, és annyi meglepetést okoz, hogy ahhoz képest egy Jo Nesbo-könyv kiszámítható gyerekmesének tűnik. Az első ötven oldallal Ellroy próbára tesz, és a sztori vagy kivet magából, vagy beszippant. Ha viszont beszippant, életre szóló élményben lesz részed.