Lassabban reagálunk
Azt nem mondhatni, hogy a filmek terén ne lennénk trendérzékenyek, viszont igaz, hogy a trendek kicsit lassabban futnak be hozzánk. Ez részben a szocializmus öröksége, hiszen a külföldi filmeket gyakran többéves késéssel mutatták be nálunk, és egy színész, aki kint már leszállóágba került, nálunk még bőven a csúcson érezhette magát. Persze az évek során a helyzet sokat javult, de némi fáziskésés még mindig akad. Ahogy a szuperhősös filmeket is csak a Vasember sikere után fedeztük fel magunknak igazán, úgy az Alkonyat első része is hidegen hagyta a hazai mozilátogatókat, hogy aztán a második résszel már mi is felvegyük a fonalat. Jó néhány olyan film akad, amit világszerte zabált a közönség, Magyarországon azonban teljes érdektelenségbe fulladt, de ez a cikk nem ezekről, hanem azokról a filmekről szól, amelyek előtt a világ értetlenül állt, Magyarország azonban keblére ölelte őket.
Bízunk a sztárokban
Míg a világ egyre inkább elkezd a sztárrendszer erőltetése helyett nagy mozis brandekben gondolkodni – a cél az, hogy a Vasember karaktere legyen vonzó, és ne Robert Downey Jr. –, addig nálunk, még ha gyengülve is, de megmaradt, hogy ha egy filmsztárt egyszer már a szívünkbe zártunk, akkor hiába kerül rossz passzba a világban, a magyar nézők hűségére továbbra is számíthat. Ezt leginkább a nyolcvanas és kilencvenes évek akciólegendáin lehet lemérni. Az Expendables-sorozatot leszámítva manapság egy új Sylvester Stallone- vagy Arnold Schwarzenegger-film garantált bukást jelent a mozikban, kivéve felénk.
Tavaly ősszel a két őszülő izompacsirta közös macsóskodása, a Szupercella például bőven százezer néző felett járt idehaza (ami manapság már jónak számít), miközben Amerikában az ötvenmillió dolláros költségvetésének csak töredékét volt képes visszahozni. Ez egy régi hagyomány nálunk. A hőskorban Sly és Schwarzi azon filmjei is szépen szerepeltek mifelénk, amelyek a tengerentúlon totális érdektelenségbe ütköztek. 1988-ban a Vörös zsaru például még haloványan muzsikált, egy évvel később mégis megrengette a magyar mozikasszákat a rendszerváltás évében, és több mint nyolcszázezer nézőt hozott. Hasonlóan alakult a helyzet Stallone Tango és Cash című klasszikusával is, amit mi, magyarok máig szívesen idézünk, és anno több mint hatszázezren fizettünk be rá, miközben a film világszerte éppen csak visszatermelte a belé fektetett pénzt. Így történt Stallone egy másik hanyagolt filmjével, az Oscarral is, amit nálunk máig rogyásig játszanak a tévék, és ha meghalljuk, hogy “Ne hívjatok főnöknek!”, mindannyian automatikusan rávágjuk, hogy “Igen, főnök!“.
Ma már mindenki világsikerekben gondolkodik, pedig akadnak még filmek, amelyek megosztják a nemzeteket. Mi, magyarok is rákattanunk néha olyan mozikra, amiket a világ inkább elfelejtene. Sylvester Stallone Oscar című filmjét fejből idézzük, a Ford Fairlane kalandjainak rendezője meghatódott, mikor megtudta, nálunk micsoda kultusza lett a vígjátékának, amivel otthon megbukott.
Vígjátékok mindenek felett
A komédia egyértelműen az a zsáner, amivel Magyarországon borzasztó nehéz nagyot bukni (azért nem lehetetlen). A műfaj mindenütt népszerű, mi azonban még az olyan daraboknak is esélyt adunk, amelyek finoman szólva is kétes értékűek, ráadásul a világ mozijaiban érdektelenül fogadták őket a nézők. Máig élénken emlékszem, hogy amikor tavaly telefonon interjúzhattam Renny Harlin rendezővel, és megemlítettem neki, hogy Magyarországon mennyire szeretik az emberek a Ford Fairlane kalandjai című filmjét, őszintén meghatódott, és elmondta, hogy ennek nagyon örül, de sajnos a film bukása miatt nem mernek rá további vígjátékokat bízni, így kénytelen akciófilmekkel foglalkozni.
Sokat elmond a hazai helyzetről, hogy a rendszerváltás utáni korszak egyik legsikeresebb vígjátéka felénk a Nicsak, ki beszél? című nem túl fantáziadús komédia első két része. Az első több mint egymillió, a második pedig több mint nyolcszázezer nézőt hozott a magyar mozikban, pedig utóbbi film a nagyvilágban már nem tudott túlzott népszerűségre szert tenni. Ráadásul mi vagyunk azok is, akik annyira szeretjük a Másnaposok-trilógiát, hogy nemcsak az eredeti filmet és a folytatásait, hanem az olcsó másolatokat is örömmel fogyasztjuk. Ezért arathatott nálunk váratlan sikert a már címében is koppintásszagú Harmadnaposok, vagy a Másnaposok-sztoriját egyetemi campusos környezetbe helyező Képszakadás, pedig ez a két film az a kaliber, amit a nagyvilág már a bemutatója hetében elfelejtett. És akkor azt még nem mondtam, hogy annyira szeretjük Adam Sandler bohóckodását, hogy még a Jack és Jillt is megbocsátottuk neki.
Ma már mindenki világsikerekben gondolkodik, pedig akadnak még filmek, amelyek megosztják a nemzeteket. Mi, magyarok is rákattanunk néha olyan mozikra, amiket a világ inkább elfelejtene. Sylvester Stallone Oscar című filmjét fejből idézzük, a Ford Fairlane kalandjainak rendezője meghatódott, mikor megtudta, nálunk micsoda kultusza lett a vígjátékának, amivel otthon megbukott.
3D és látványfilmek
Míg az USA-ban lassan visszaszorulóban van a 3D-s divat, addig nálunk továbbra is kötelező elem minden látványfilm mellé, bár ahhoz képest, hogy Kínában mennyire megőrülnek érte, mi a kanyarban sem vagyunk. A trend jól látszik például két tavalyi látványfilm jó szereplésén. A 47 Ronin például világszerte csúnya melléfogásnak bizonyult, míg mifelénk már túl van a százötvenezredik nézőjén, és nem valószínű, hogy a dolog annak lenne köszönhető, hogy a filmet nagyrészt nálunk forgatták, ugyanis a forgatás már jó régen (2011-ben) történt. A magyar közönség ugyancsak keblére ölelte Will Smith családi sci-fijét, A Föld utánt is, ami a szimpla látványelemeknél nem kínált többet, de nálunk ennyi is elégnek bizonyult a bő százezres nézőszámhoz. Bezzeg máshol…
A trendet jól jelzi, hogy január végén, amikor a mozik rendre Oscar-esélyes filmeket mutattak be, a látványra kiéhezett nézők még az olyan B kategóriás daraboknak is elfogadható számokat hoztak, mint a Herkules legendája vagy az Én, Frankenstein, és nálunk még a világszerte gigászit bukó Transzcendensnek is meglesz a százezer nézője. Persze ezen nem szabad csodálkozni, hiszen a Cápa negyedik folytatásaként jegyzett érdektelen B-film, A cápa bosszúja is közel félmillió nézőt vitt be a moziba nálunk a nyolcvanas évek végén, pedig a hazájában a kutyát sem érdekelte. A látvány csábításának már akkoriban se tudtunk ellenállni. Persze akkortájt még nagyon ki voltunk éhezve a hollywoodi szemfényvesztésekre. Hogy most, a bőség éveiben mi hajt minket, nehéz megmondani.
Ma már mindenki világsikerekben gondolkodik, pedig akadnak még filmek, amelyek megosztják a nemzeteket. Mi, magyarok is rákattanunk néha olyan mozikra, amiket a világ inkább elfelejtene. Sylvester Stallone Oscar című filmjét fejből idézzük, a Ford Fairlane kalandjainak rendezője meghatódott, mikor megtudta, nálunk micsoda kultusza lett a vígjátékának, amivel otthon megbukott.
Világszerte megbukott, de hazánkban sikeres filmek nézőszámai (a lista csak válogatás):
Papa, én nő vagyok! (605 ezer)
Lambada – A tiltott tánc (375 ezer)
Mélytengeri szörnyeteg (322 ezer)
Spionfióka (min. 272 ezer)
Oscar (min. 318 ezer)
Visszatérés a kék lagúnába (242 ezer)
Fortress (min. 173 ezer)
Kb. az összes Van Damme- és Seagal-film (Tisztítótűz: 255 ezer, Hiába futsz: 296 ezer)
Hegylakó 3. (225 ezer)
Mintamókus (176 ezer)
Alien 4. – Feltámad a Halál (347 ezer)
Gyilkos donor (106 ezer)
Az ember, aki túl keveset tudott (125 ezer)
A part (164 ezer)
Túszharc (105 ezer)
Evolúció (208 ezer)
Édes kis semmiség (126 ezer)
Dirty Dancing 2. (103 ezer)
Nagy Sándor, a hódító (212 ezer)
Tök alsó: Európai turné (120 ezer)
Agyő, nagy ő! (194 ezer)
Perzsia hercege (238 ezer)
Step Up 3D (123 ezer)
Lopott idő (177 ezer)
Felhőatlasz (118 ezer)
Hajsza a győzelemért (88 ezer)
Szupercella (118 ezer)
Elpuskázva (105 ezer)
47 Ronin (163 ezer)
Herkules legendája (53 ezer)
Transzcendens (80 e és növekszik)
A magyarországi nézőszámokat az aeonflux.blog.hu box office rovatának elemzője, Takács Máté biztosította a cikkhez.