Serena: egy film akkor is lehet szörnyű, ha Bradley Cooper és Jennifer Lawrence a főszereplője

TóCsa | 2015. Június 02.
Még a legnagyobb sztárok is hibáznak, olykor pont a karrierjük csúcspontján. Bradley Cooper és Jennifer Lawrence melléfogása, a Serena az amerikai mozikban összesen 42 millió forintot hozott, ami még Magyarországon sem számítana kiemelkedő teljesítménynek, nemhogy egy akkora kontinensen.

Jennifer Lawrence, Bradley Cooper és egy Oscar-díjas rendező

Ha az ember összegyűjt egy rakatnyi Oscar-díjas és Oscar-jelölt alkotót, akiknek a nevéhez a díjakon felül számos embertelenül nagy kasszasiker is fűződik (ez Jennifer Lawrence és Bradley Cooper esetében is igaz), talán jogos elvárás, hogy a filmjük legalább az árát hozza be a mozikasszáknál, de itt valahogy minden félrement. A nagy gazdasági válság idején járunk valahol a sűrű észak-karolinai erdőben, ahol egy George Pemberton nevű férfi (Bradley Cooper) próbálja sikerre vinni eladósodott favágó vállalkozását. Terveihez új szövetségest kap ifjú felesége, a gyönyörű, de lelkileg sok szempontból sérült Serena (Jennifer Lawrence) személyében, ám kettejük útját mégsem nagy sikerek, hanem tragédiák övezik. Miután Serenáról egy vetélés után kiderül, hogy soha többé nem lehet gyereke, a nő gyűlölni kezdi a férje előző kapcsolatából származó kisfiát, és ez a gyűlölet embertelen tettekre sarkallja.

A Serenában túl könnyen ölnek

A Serena valójában egy családregény egy családról, ami már azelőtt tönkrement, mielőtt egyáltalán megszületett volna. Itt a boldogság csak pillanatokra sejlik fel, annyira beárnyékolja a két hőst a hegyek között kavargó sűrű ködfelhő, és végig érezni, hogy ennek a történetnek nem lesz jó vége. Már az első óra után szöget ütött a fejembe, hogy ebből a sztoriból inkább tévésorozatot kellett volna készíteni mozifilm helyett. Annyira sűrű atmoszférájú, szörnyűnél szörnyűbb történésekkel terhelt ez a történet, hogy talán kicsit szellősebben hatásosabb lett volna.

A dán Susanne Bier (Második esély) rendező egyszerűen nem szán elég időt arra, hogy megkedveljük ezt a két figurát, és nagyon hamar elkezdenek antipatikussá válni. Két nagyon önző emberről van szó, akik az első adandó alkalommal a bűn útjára lépnek. A problémáik megoldását egy gyilkosságban látják, de valahogy túl könnyen jutnak erre a döntésre. Elvileg normális, hétköznapi emberekről van szó, így a néző kicsit zavartan nézi, hogy milyen zökkenőmentesen érnek el idáig, a tett maga sem rázza meg őket különösebben. És ekkor még csak a film felénél járunk.

Miért csúszott el ennyire a film?

A filmet közvetlenül a Napos oldal után forgatták még 2012-ben, mégis csak tavaly ősszel került a moziba járó közönség elé a Londoni Filmfesztiválon. Állítólag azért csúszott el ennyire a projekt, mivel szükség lett volna Jennifer Lawrence-re az utószinkronhoz, csakhogy a színésznő naptára annyira teli volt, hogy egy teljes éven át egyetlen szabadnapja (!) sem akadt.

A kedvenc sztárjaidat nem akarod ilyennek látni

A Serena nem annyira borzalmas film, mint amekkora bukás volt a mozikban, de vajon minek köszönheti ezt a rendkívül negatív hírverést? Leginkább annak, hogy fogta Hollywood két új lieblingjét, és egyszerűen seggfejjé változtatta őket. Nem szerethető seggfejjé, mint amilyen például DiCaprio volt A Wall Street farkasában, hanem utálatos, gonosz és önző emberekké. Olyanokká, akiket még a filmvásznon sem szívesen nézünk. A tragédiájuk nagyrészt a gonoszságuk következménye, tehát sajnálni sem igazán tudjuk őket. Ráadásul bármilyen jól is mutattak együtt a Napos oldalban és az Amerikai botrányban, itt valahogy semmi nem passzol. A mostanában a karrierje csúcsán lévő Bradley Cooper talán még sosem volt ilyen rossz, a végső, tragikusnak szánt nagyjelenete egyenesen röhejesre sikeredett. Jennifer Lawrence nem ennyire szörnyű, nála csupán annyi a helyzet, hogy valahogy a harsányabb, aktívabb figurák jobban állnak neki, mint a magukban tépelődő, introvertált alakok.

A drámakirálynő bedobja magát

Suzanne Bier nagy drámakirálynő, és a legtöbb kritika épp azért éri a filmjeit, mert a szereplői túlságosan mélyre merülnek a melodrámában, de az élet pozitív oldalával és a humorral valahogy mindig a nézők adósa marad. Ez a Serena esetében sincs másképp. Itt mindenki annyira komoly, mint egy szívroham, őszinte nevetést nem sűrűn hallani a filmben. Semmi bajom a drámával és a szomorú történetekkel, de amikor egy rendezőn azt érzem, hogy túlzottan nagy örömmel hajszolja a tragédiákat, attól néha be tudok sokallni. A végső döfést a filmnek a mesterkélt keretes szerkezet adja. A szereplők kihívják maguk ellen a sorsot, a sors pedig egyszerűen felzabálja őket. Mert mindenki azt kapja, amit megérdemel. Legalábbis Susanne Bier világában mindenképp.

Exit mobile version