A közismert nevén tévesen bakelitnek nevezett hanglemeznek valójában semmi köze a bakelithez, mert a bakelit egy jól szigetelő, hőre keményedő, a legrégebben gyártott valódi műanyag, amiből például a kotyogós kávéfőző fogantyúja vagy a telefonkagyló is készül.
A hanglemez alapanyaga pedig a vinyl (polivinil-klorid és polivinil acetát kopolimerje), amely ezzel szemben egy hőre lágyuló műanyag, ezért is lehet bele enyhe melegítés után mikrobarázdákat metszeni, amelyeket aztán a hangszedő tű alakít újra hallható hanggá.
Fóti stúdiójában látogattam meg Attilát, jelenleg az egyetlen hazai „kézműves” hanglemezgyártót, akinél akár egyetlen lemezt is készíttethetünk, sőt ahogy mesélte, nemcsak az audiofil zenészek körében terjed újra az analóg retrócsoda, az ünnepek előtt kifejezetten sok egyedi megrendelés érkezik cégéhez.
A legextrémebbek közül mutat meg pár tetszetős felvételt: volt, aki első gyermeke gügyögését, volt, aki esküvői meghívóit, és akadt olyan avantgárd zugzenész is, aki biciklikerekeken imitált csattogását vágatta lemezre, de Attila egy zenekar élő koncertjéről is készített már helyszíni felvételt.
Attila főállásban asztalos, hobbiból öt éve vásárolta első hanglemezvágó gépét, majd egy hosszú utat bejárva, rengeteg munka, kísérletezés és technikai malőr kiküszöbölése után, kb. másfél éve tud problémamentesen, minden igényt és reprodukciós példányszámot kielégítő hanglemezeket előállítani, amelyek nagyon megközelítik a nagyüzemi préselt lemezek minőségét.
Bármilyen izgalmasnak és egyedinek tűnik is elsőre ez a fajta kisüzemi hanglemezkészítés, aki a gyors meggazdagodásra hajt, jobb, ha elfelejti ezt a műfajt – meséli Attila, akit az első gépe megvásárlásakor meg is interjúvolt a gyártó: elmondta, általában két év után szokták feladni a lemezgyártással való próbálkozást a leendő vállalkozók.
Nem olyan egyszerű mutatvány a hanglemezkészítés, a megfelelő hőfok, az egyenletes fordulatszám, az apró gyémántkés nehezedése, a hulladék elszívása és még számos egyéb tényező mind kritikus elemei a tökéletes végtermék gyártásának.
A PVC-lemezbe vágandó zene először hangkeverésen esik át, hogy megfeleljen az optimális vághatóság kritériumának, majd a különböző encodereken és erősítőkön keresztül átalakított hanghullámok rezgését két elektromágnes adja át egy gyémántkésnek, amely végül a megfelelő mélységű és amplitúdójú barázdákat vágja a lemezbe.
A melléktermék, a „kézzel fogható hang”, amely mint egy öntőforma ottmarad az elszívóberendezésben, egy 10-12 perces nagylemez egyik oldalánál egy kb. 150 méter hosszú, a lemezből kivájt, fonálszerű, Mikulás-szakállra emlékeztető hulladékanyag.
Rengeteg bonyolult kiküszöbölendő technikai probléma és érdekesség merül fel a hangvisszaadással kapcsolatban, például az, hogy mivel a lemez állandó szögsebességgel forog, a felvétel elején maximális a barázda menti sebesség, amely a legbelső barázdánál szinte harmadára csökken, így romlik a magas hangok visszaadása. Ezért van az, hogy vinylen egyedülálló módon Ravel Bolerójánál, amely pianissimóval kezdődik és fortissimóval fejeződik be, belülről kifelé halad a lejátszófej.
Attilának a gépek karbantartása és a folyamatos odafigyelés mellett még rengeteg egyéb teendője marad vállalkozásánál: a borító és matrica készítésétől a szerződéseken át, a nyomdával és az ügyfelekkel való kapcsolattartáson túl, a csomagolásig és postázásig számtalan fázis van, mire végül a polcra kerülhet a termék egy profi zenekar esetében, ami nyilván a lemezek árában is megjelenik.
Ennek ellenére töretlen, sőt növekvő az érdeklődés a piacon a vinyl iránt, mert nyugat európai szemlélettel messze nem megfizethetetlen, viszont az alacsony példányszám, a minőség, a hangulat és az időtállóság kombinációja egyre keresettebb élmény világszerte.
Nem kis szó, hogy a világon talán Attila készít ma egyedül színes alapanyagú hanglemezeket is, de ez az üzletág még kifforatlan, egyelőre kísérleti stádiumban van.
