Óriás lézerlemez, pénzért visszatekerhető kazetta és zenélő képeslap – elfeledett audio- és videoformátumok a múltból

Nem csak kazetta, bakelit és CD van ám a világon! Bemutatunk néhány furcsa, érdekes vagy akár teljesen értelmezhetetlen formátumot a múltból, amelyeket ma már legfeljebb csak egy maroknyi fanatikus és szokatlan ízlésű gyűjtő tart lélegeztetőgépen.

Szabó Sz. Csaba

2020. November 10.

Habár joggal tűnhet úgy, hogy ma már mindenki kizárólag stream formájában fogyasztja a zenéket és a filmeket – jobb esetben többé-kevésbé tudatosan klikkelgetve, rosszabb esetben meg valamilyen obskúrus algoritmusra hagyatkozva –, azért ez nem teljesen igaz: továbbra is észlelhetőek még azért – kis jóindulattal – akár értelmezhetőnek nevezhető CD- és DVD/Blu-ray-eladások, komoly reneszánszát éli a vinyl, avagy közkeletű magyar nevén a bakelit (egyébként annyira, hogy idén, 1986 óta először le is nyomta a CD-t), a VHS-nek, a Betamaxnek és a magnókazettának pedig továbbra is megvannak a maguk kicsiny, ámde lojális rajongótáboraik.

Persze, a régi szép idők (és most mindenki gondoljon egy tetszőleges időpontra kb. 1960 és 2000 között) már soha többé nem térnek vissza, de azért arról még egyáltalán nincs szó, hogy a szemünk előtt múlna ki teljesen az ún. fizikai formátum; vagy legalábbis a mi életünkben ez aligha fog bekövetkezni, hisz még mindig bőven akadnak olyanok, és korántsem csak a 40 pluszos korosztályból, akik szeretik kézzelfogható, mi több, polcra helyezhető formában is birtokolni a Szarvasvadászt meg a Rumourst, vagy a Lady Birdöt és a When We All Fall Asleep, Where Do We Go?-t. Vagy bármit.

(És akkor a valósággal szárnyaló könyveladásokról – mármint a nyomtatottkönyv-eladásokról – még nem is beszéltünk, de az egyébként is egy másik történet)

A fentebb is említett nagy túlélők és meghaladhatatlan klasszikusok mellett természetesen vannak más, kevésbé szerencsés formátumok, illetve adathordozók, amelyek réges-rég elhullottak a zene- és filmrajongók kegyeiért folytatott öldöklő küzdelemben. Mondjuk az is igaz, hogy a többségük már a fénykorban sem volt globálisan elterjedt:

vagy mert csak egy viszonylag szűk, ínyenc vásárlóréteg kattant rájuk,
vagy ilyen-olyan okokból csupán regionális népszerűségre tudtak szert tenni,
netán eleve a totális baklövésnek vagy zsákutcának (szebben mondva: jópofa kuriózumnak) bizonyultak, és ez rövid úton meg is pecsételte a sorsukat,
esetleg mind egyszerre.

Az mindenesetre közös ezekben az elfeledett adathordozókban, hogy ma már legfeljebb csak fanatikus, elhivatott geekek és speciális érdeklődésű gyűjtők foglalkoznak velük (vagy még ők sem), az átlag fogyasztónak pedig gyakorlatilag semmit nem mondanak, noha némelyik kifejezetten érdemes lenne a figyelemre. Úgyhogy most be is mutatunk röviden – és persze a teljesség igénye nélkül – néhány érdekesebb relikviát:

LaserDisc (1978–2000)

A korábban más neveken (Reflective Optical Videodisc, Laser Videodisc stb.) is futó LaserDiscet könnyű felismerni, mivel pont úgy néz ki, mint egy CD vagy egy DVD, ám méretre akkora, mint egy vinyl nagylemez (még a tokja is teljesen olyan), összességében meg úgy fest, mintha valami hetvenes évekbeli, harmadvonalas sci-fi tévéfilm egyik fantasztikus kelléke lenne. Az óriási lézerlemezt leginkább kifinomult videofilek és mozirajongók vásárolták, mivel sokkal jobb minőséget produkált, mint a konkurens VHS- és Beta-mágnesszalagok, ám ennek ellenére igazán csak Japánt, illetve Délkelet-Ázsia bizonyos országait tudta meghódítani.

A Terminator egy LaserDiscen (Fotó: Jens Büttner/picture alliance via Getty Images)

Részben talán azért, mert kiváló kép- és hangminőség ide vagy oda, a LaserDiscnek több komoly hátránya is akadt: nemcsak a lejátszó volt drága, hanem az ebben a formátumban megjelent filmek is, ráadásul a lemezeket mozizás közben meg kellett fordítani, különösen hosszú filmeposzok esetén pedig cserélni. Cserébe viszont nagyon mutatós, exkluzív, jó ízlést sugárzó, kifejezetten gyűjtésre kitalált formátumról van szó, úgyhogy egyáltalán nem kizárt, hogy egyszer, a nem túl távoli jövőben majd Európában és Észak-Amerikában is (újra-)felfedezik a szélesebb tömegek ezeket az ormótlan, retrofuturisztikus lemezcsodákat.

Egyéb analóg videólemezek: CED (1981–1986) és VHD (1983–nyolcvanas évek vége)

A Capacitance Electronic Disc egy nagyméretű, barázdás vinyl lemez, amit pont úgy kell lejátszani, mint egy hagyományos bakelitet, csak éppen ez jóval nagyobb sebességgel forog, és a tű belülről kifelé haladva olvassa a korongot, illetve hát az is jelentős különbség, hogy ezen nem zene van, hanem film. A CED csodálatos és lenyűgöző kudarctörténetnek bizonyult már a kezdetektől fogva: az RCA 15 évet, illetve több mint 200 millió dollárt szánt a fejlesztésére, és mire 1981-ben – a VHS-Betamax háború tetőpontján – nagy csinnadratta közepette végre megjelent a piacon, tulajdonképpen azonnal meg is bukott. A rendszer használata nehézkes volt, a lemezek meg túlságosan sérülékenyek, és a lejátszással is gyakran adódtak problémák; ha a hetvenes években jelenik meg, talán kifuthatta volna magát, de így eleve gyors és fájdalmas halálra volt ítélve.

A VHD (Video High Density) lemezről sok érdekeset nem tudunk elmondani: viszonylag megbízható, jó minőségű formátum volt, ami Japánon kívül – ahol egyébként máig jelentős rajongótábora van – nem igazán tudott gyökeret verni. Az extrém érzékeny és sérülékeny lemezt (vagyis magát a korongot) egy négyszögletes, kemény borítású tok védi, így VHD első pillantásra leginkább egy olcsó, papírtasakos DVD-re emlékeztet (vagy épp egy nevetségesen túlméretezett floppyra).

8-track tape/Nyolcsávos szalag/kazetta (a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig)

A világ nagy részén – így Magyarországon is – szinte teljesen ismeretlen, patronformájú 8-track elsősorban az Egyesült Államokban számított a magnókazetta egyik komoly kihívójának. Nagyjából tízéves tündöklését elsősorban annak köszönhette, hogy ez volt az első, vezetés közben is kényelmesen hallgatható adathordozó, pont abban az időszakban, amikor látványos felívelésbe kezdett az amerikai autóipar (persze, korábban próbálkoztak már autóba beépíthető lemezjátszóval, de az drága is volt, meg hát eleve egy halva született ötlet).

8-track gyűjtemény (Fotó: Youtube)

Azonban az 8-track korántsem bizonyult tökéletesnek: könnyen tönkrement, kevesebb zene fért rá, mint egy kazettára, nem lehetett előre-hátra tekerni, és annyira nem is volt olcsó. Bár bizonyára megvan a maga feelingje annak, ha az ember betolja a ’64-es Ford Mustang deckjébe az Eagles best of-lemezét (illetve annak 8-track-kompatiblisre rövidített változatát) és nekivág a végtelen amerikai országútnak, azért ezzel a formátummal ma már nem nagyon érdemes vesződni.

Cartrivision (1972–1973)

Erre már valószínűleg az amerikaiak sem nagyon emlékeznek, pedig a VHS-t négy, a Betamaxet három évvel beelőző Cartrivision akár még úttörő kísérletnek is nevezhető, ugyanis ez volt az első otthoni VCR-rendszer, valamint ugyancsak az első kölcsönözhető videókazetta-formátum; mondjuk a pozitívumai ennyiben nagyjából ki is merülnek. A szekrényszerű, gyakran a tévével egybeépített lejátszóegység túlságosan terebélyes volt, és csúnya, a kazettákat csak külön felárért csévélték vissza a kölcsönzőben (a saját használatra példányokat kazettákat otthon is vissza lehetett tekerni), szalagok meg már minimális nedvesség hatására is tönkrementek.

Tefifon (negyvenes-ötvenes évek)

Egy Tefifon-kazetta 1955-ből (Fotó: Wikipedia)

A kizárólag Németországban gyártott és forgalmazott Tefifon egy dizájnos kis tokba helyezett, barázdált, műanyag tekercs volt, vagy ahogy a szakblog írja: voltaképpen egy csíkra nyomott, és feltekert hanglemez. Akár négyórányi zene is ráfért, ám a hangminőség hagyott maga után némi kívánnivalót. Ugyanakkor mellette szólt, hogy a lejátszó és a rádióval egybeépített változat is irtó jól néz ki.

VinylDisc (2007–?)

Hát, igen: a lemez, aminek az egyik oldal CD, a másik vinyl. Tökéletesen értelmetlen, használhatatlan, ízléstelen és felháborító vacakság, amit még az sem ment meg, hogy eredetileg afféle viccnek vagy médiahacknek szánták. Elvileg még létezik, gyakorlatilag viszont senki nem gyárt vagy vásárol ilyesmit.

Egy VinylDisc vinyl oldala (Fotó: Wikipedia)

8ban (2004–2006, 2019–)

Miniatűr (kb. hétcentis), egyoldalas vinyl lemezek, miniatűr, elemes lejátszóval, és összesen kb. 4 perc játékidővel! Értelme ennek sincs az égadta világon semmi, ún. hangminőségről még beszélni sem érdemes, viszont nagyon cuki, és bármikor szívesen elszórakoznának vele. Hosszú szünet után tavaly óta ismét gyártják, úgyhogy egy kicsit kilóg a listából.

És most már tényleg nincs más hátra, mint hogy felrakjunk a lemezjátszóra egy Colorvox márkájú zenélő képeslapot a hatvanas évek elejéről, amelyen bömbölő magyar férfiak adják elő a Tizenhárom ezüstpitykét.