Aktuális

„Akkor vásároljatok, bazmeg!” – Egy nagyváros túlélői, a budapesti lemezboltosok

A letöltések korában mondhatjuk, hogy leáldozott a CD-knek és bakeliteknek. Mégis vannak, akik a mai napig hisznek bennük. A főváros kulturális életének legszívósabb figuráit ismertük meg a lemezboltosokban.

„A lemezboltozáshoz kicsit úgy viszonyultam korábban, mint a taxisokhoz vagy a rendőrökhöz. Olyan foglalkozásként élt a fejemben, amelyet ha végez az ember, akkor szép lassan zombi lesz belőle. Lélekölő melóként élt bennem, kelepceként.” Ezeket a kevéssé szívderítő szavakat Kürti Kristóf mondja, aki tavaly nyáron átlépte a hanglemezek világának Rubiconját: gyűjtőből és DJ-ből a Kalóz Records nevű új lemezbolt vezetőjévé vált. „Abban reménykedem, hogy velem majd másként alakul” – teszi még hozzá óvatosan.

Kürti Kristóf

Kürti Kristóf (fotó: Neményi Márton)

Noha biztosak lehetünk benne, hogy a zenegyűjtők sokkal romantikusabb formákban gondolkodnak a lemezboltozásról, tapasztalataink szerint Kürti nem a levegőbe beszél: annyi savanyú arcot és idő előtt megőszült halántékot valóban ritkán látni egy elvileg pozitív töltetű eseményen, mint egy-egy lemezbörzén az eladók sorában. A letöltés és a streaming térnyerésével a fizikai hanghordozókra nem járnak a legjobb idők, és különben is: ki az, aki élvezni tudná, hogy korábban akár évekig vágyakozva űzött ritkaságait el kell adnia másoknak? Ráadásul mivel az általunk ismert budapesti lemezboltosok átlagéletkora nagyjából ötvenöt év lehet (egyébiránt mind férfi, ahogy a budapesti lemezgyűjtők 90 százaléka is), többé-kevésbé okkal érezhetik úgy, hogy már késő kiszállni és valami másba fogni.

Kalóz Records (fotó: Neményi Márton)

Azért az összkép nem ennyire sötét. Ha szétnézünk Budapesten, meglepően sok lemezboltot – több mint harmincat – találhatunk ma is a városban, ami annak fényében, hogy a videotékákat milyen könyörtelenül kifújta az idők szele a fővárosból, elismerésre méltó kitartásról árulkodik – úgy a vevők, mint a boltvezetők részéről. Ezek között a boltok között ráadásul van néhány, amelyik immár hosszú évtizedek óta hozzátartozik Budapest arculatához és elevenségéhez – eltűnésük így igen fájdalmas lenne még azok számára is, akik sosem járnak ezekre a helyekre.

Bálint Ferenc, Newport (fotó: Neményi Márton)

Három ilyen, intézményszerűvé formálódott boltban is jártunk, ahol az üzletek vezetői kurzusokat tarthatnának a túlélés művészetéről: a Körúton a Newport 1982, a Lemezkuckó 1986 óta mérsékeli a zenebolondok tökéletesen sohasem csillapítható sóvárgását, a Bazilika közelében működő Wave pedig idén ősszel fogja ünnepelni harmincadik születésnapját.

Nyolc óra ritkán elég

„Én mindig hallgatok zenét, itt is, otthon is. Ma reggel is úgy indultam el, hogy még a kocsiba is vittem magammal, amit otthon elkezdtem hallgatni” – cáfolja a lemezboltosok törvényszerű kiégéséről élő képzeteket Pápai Sándor, a Wave tulajdonosa, Bánházi István a Lemezkuckóból viszont hűvösebben közelít a kérdéshez: „Nekem is vannak kedvenc előadóim vagy stílusaim, de olyan emberrel még nem találkoztam, aki a zenébe nagyon mélyen beleásta volna magát, és tudna üzletet vezetni. Az ilyen típusok átcsúsznak a ló másik oldalára, és nem tudnak annyira a realitás talaján mozogni, vagy például ha zenészek, akkor nem marad elég idejük rá. Egy boltban nagyon sok mindent össze kell fogni, erről szól a munka nagyobb része, nem pedig a zenehallgatásról.”

Bánházi István (fotó: Neményi Márton)

Tény, hogy akár használt lemezekkel kereskedik valaki (mint a Kalóz és a Newport), akár nagyobbrészt újakkal (mint a Lemezkuckó és a Wave), a lemezboltozást egyik beszélgetőpartnerünk sem tudta olyan foglalkozásként bemutatni, amelyet egyszerűen nyolc munkaórában végezni lehetne. A kapcsolattartás a kiadókkal, a zenekarokkal és a speciális igényű vásárlókkal („Nem ritka, hogy este 11 órakor még bent dolgozom, a gép előtt ülök, és levelezek az ügyfelekkel”, meséli Bánházi István), valamint a zenés-lemezes műveltség frissen tartása éppúgy nagyon sok időt és energiát követel, mint az eladható lemezek beszerezése. „Folyamatosan menni kell a bolhapiacokra, be kell nézni a sáros autógumi alá, de seftelni kell a neves gyűjtőkkel is. Bárhol előkerülhet valami. Tegnap raktam ki egy Dél-Afrikában kiadott Led Zeppelin III-ast, amelyet teljesen meglepő helyről húztam elő – de én már nem lepődök meg, mert ha az ember veszi a fáradságot, és elmegy teljesen lehetetlen helyekre, akkor biztos, hogy lesz ott valami megmagyarázhatatlan. Ez a lemeztúrás egyik törvénye: érdemes a lehetetlen felé menni” – vázolja Kürti Kristóf, de mindenkinek megvannak a sztorijai hatalmas, ám végül teljességgel értéktelennek bizonyuló hagyatékok bánatos áttúrásáról, kora hajnali fényekben úszó bolhapiacokról, nagy találatokkal kecsegető, ám az utazási költségek miatt kockázatos párizsi és prágai börzékről, ahogy a magyar zenészekkel olykor kialakuló szoros kapcsolatokról is.

Fotó: Neményi Márton

A lemezboltozás tehát nem a boltban kezdődik, és nem is a védőrács esti leengedésével ér véget – ehhez pedig hozzá kell edződni (a családtagok tűrőképességéről nem is beszélve). Talán nem véletlen, hogy két beszélgetőtársunk is a versenysport felől érkezett: Bánházi István mesterjelölti szintig jutó sakkozó, Pápai Sándor pedig gyeplabdázó volt fiatalkorában, ami a szívósság és a kudarctűrés szempontjából tagadhatatlanul jó alapozásnak bizonyult. Bálint Ferencet leszámítva, aki már tizennyolc évesen (1972-ben) a Rózsavölgyi Zeneműbolt alkalmazottjaként szívhatta magába a szaktudást, nem is igen tudunk egyébként olyanról, aki mindig is ebbe az irányba tartott volna. De ha kínálkozott egy alkalom, akkor éltek vele, a sikerek pedig elegendő muníciót adtak nekik a további meneteléshez.

A remény hal meg utoljára – és a bakelit

Mert kisebb-nagyobb győzelmek mámorító érzésével ezek az üzletek sem maradtak adósak a történetük során. A rendszerváltást követő első évek például vadregényes kalandokat hoztak. „Könnyebb lett utazni. Az első időkben turistaként mentünk – eleinte stoppal, csővázas hátizsákkal –, főleg Ausztriába és Németországba, és ott szereztük be a lemezeket. Akkor még a behozatalnál mennyiségi határok voltak, és ha ezeket megszegted, elveszíthetted az útleveledet, úgyhogy mindenféle trükkökkel éltünk. Két-három évig ment így, aztán egyre több lemezcég jött be hivatalosan Magyarországra, és onnantól már velük dolgoztunk” – idézi fel Pápai a daliás időket. A Wave-nél és a Newportnál ebben az időben dőlt el az is, hogy nem foglalkoznak majd ezerféle műfajjal. Az utóbbit 1995 óta vezető Bálint Ferenc szerint a budapesti lemezboltosok közül „szinte mindenki a rockzene felől jött, amit én nem szeretek, csak elviselek és árusítok”, de a kínálatát elsősorban személyes szerelme, a jazz határozza meg – amely annyira fontos neki, hogy jazzlemezekből rendszeresen tart ingyenes bemutatókat is. Pápai szintén jazzmániásként került a lemezek bűvkörébe, ezzel együtt a Wave mindenki fejében az alternatív rock- és popzene legfőbb forrásaként él. „Amikor nyitottunk, még nem így volt, de egyszer csak Himberger Gyuri, aki akkor még a bolt feje volt, felvetette, hogy mi lenne, ha ráállnánk arra, ami egykori munkahelyén, a Solaris lemezboltban a nyolcvanas években az »agyasok« kategóriába tartozott. Ha bejött oda egy darkos, Depeche Mode-os kinézetű ember, akkor a boltvezető, Zsiráf hátraszólt, hogy Gyurikám, tedd ki az agyasokat! – vagyis a Cure-t, a Depeche-t, a Ministryt. Elenyésző kisebbséget jelentett ez a Solaris kínálatában, viszont ezek a lemezek mindig nagyon pörögtek, és szimpatikusak voltak nekünk azok az emberek is.”

Pápai Sándor (fotó: Neményi Márton)

A csúcskorszak nagyjából mindenki szerint, aki ebben a közegben mozgott, 1993–94-ben, az elérhető árú CD-játszók elterjedésével köszöntött be. Ez a hullám nagyjából az évtized végéig kitartott, aztán jött a zuhanás, az elmúlt három-négy évben viszont az újra divatossá vált bakelit visszaadta a reményt. „Jönnek a huszonévesek, de az idősebbek is – két hete volt például egy vásárlónk, aki most ment nyugdíjba, tehetős ember, és eddig kimaradt neki a lemezgyűjtés. Aki pedig most veszi meg az első lejátszóját és hozzá a lemezeket, hogy megalapozzon egy gyűjteményt, az elég sokat szokott venni egyszerre” – folytatja Pápai. Bánházi pedig úgy látja, hogy ebben a munkában – a sportkarrierhez képest – ugyan csak kisebb sikerek vannak (ilyen egy-egy komolyabb fogás, vagy ha látja a vásárlók örömét), azok viszont jobban tudják tartani az emberben a lelket a mindennapok során. Akárcsak a bolthoz évtizedek óta lojális vásárlók. „Van például egy nagyon kedves törzsvevőm, azóta jár hozzánk, amióta ezzel foglalkozom. Már hetven körül van, és mindig tudott valamiért megszállottan rajongani – húsz éve Metallicát hallgatott, földre szállt isteneknek tartotta őket, tíz évvel ezelőtt pedig azt mondta nekem: »nem gondoltam volna, hogy vén fejjel egy Scooter-koncerten az első sorban fogok csápolni…«

Lemezkuckó (fotó: Neményi Márton)

Minderre pedig időről időre szükség is lehet, hiszen a letöltések, illetve az új és kényelmes netes lemezvásárlási lehetőségek hatásai alól egyik bolt sem tudta kivonni magát. Az ezredforduló után Pápai szerint tíz-tizenöt kemény év is volt: „mindennaposak voltak a pénzügyi problémák, fűnek-fának tartoztunk. Sokszor felmerült, hogy bezárjuk a boltot – sőt már konkrét lépéseket is tettem ezért. Lett egy másik munkahelyem is, hajnalban keltem, tizenkilenc órákat dolgoztam egy nap, amire ráment az egészségem. És közben mindenki idegesített, hogy »de tartsatok ki, hiszen a Wave egy legenda!«. Én meg mondtam, hogy akkor vásároljatok, bazmeg!

Wave (fotó: Neményi Márton)

De ebben az életformában másféle nehézségekkel is számolni kell. Az itt élő külföldiekre és a turistákra mindegyik általunk felkeresett lemezbolt számíthat (egyrészt mert az üzletek igen jó helyen, a belvárosban vannak, másfelől pedig melegen ajánlják őket több útikönyvben is), de ahogy Bálint Ferenc rámutat, „az utóbbi években, ahogy a turisták aránya egyre inkább csökkent a bulizók javára, úgy csökkent azoknak a száma is, akiket a lemezek is érdekelnek. Szerencsére a bérleti díjam nem magas, azt ki tudom termelni. Húsz éve vettem egy hanglemeztisztító berendezést, és sok ezer lemezt lemostam azóta – ez a stabil bevételem, a nyugdíjam nélkül viszont még ez is kevés lenne a bolt fenntartásához.

Maradunk veletek

Mindent figyelembe véve nem csodálkozhatunk rajta, hogy Budapesten nem nő a lemezboltok száma. A régi motorosok a szenvedélyük miatt – és mivel már annyi mindent fektettek ebbe –, ha tudnak, kitartanak (olykor ténylegesen mindhalálig), de ha valaki most örökölne távoli nagybácsikájától egy tetemesebb összeget, az első harminc (vagy inkább száz) befektetési ötlet között valószínűleg nem merülne fel a lemezbolt nyitása. Akkor vajon miért fog bele valaki mégis egy ilyen vállalkozásba? Erről csak Kürti Kristófot kérdezhettük.

Vásárló a Newportban (fotó: Neményi Márton)

„Kirúgtak a munkahelyemről, ahol tíz éven át dolgoztam kutató szociológusként. Bénáztam a munkaerőpiacon, és ekkor az unokabátyám, aki üzletember, meglátta ebben a fantáziát, és meggyőzött, hogy vágjunk bele. Nagy ambícióim úgy sincsenek: nem leszek már Nobel-díjas, miniszterelnök vagy nagyon híres hegedűművész, aki beutazza a világot, a lemezekhez viszont értek, úgyhogy gondoltam, itt megtalálom a helyemet.” Kürti olyan boltot akar, ahol a vásárlók barátságos közegben, otthonos hangulatban böngészhetik a lemezeket, és ahol tanácsokat is kaphatnak. Szerinte ebben bőven van fantázia, úgyhogy hosszabb távra tervez. Pápai szerint a Wave-et sem kell még temetnünk: „A mélypont idején felhívtam egyszer a könyvelőnket, és másnap mintegy varázsütésre elkezdett jól menni a bolt. Attól kezdve viszonylag stabilan állunk a lábunkon.

Peppino, Józsefváros legendás DJ-je szelektál a Kalóz Recordsban (fotó: Neményi Márton)

Csodát persze egyik pesti lemezboltos sem vár, mesés távlatok nem merültek fel a beszélgetéseink során. Ugyanakkor a szorongás sem jellemző most rájuk. Bánházi István lényegében mindnyájuk nevében összegez: „Nem tudni, hogy mit hoz a jövő, de az biztos, hogy a város nagy, és egy nagyvárosban mindig sok zenerajongó van. Egy százezres magyar városról ezt már nem lehet elmondani – ott kicsi a vásárlóerő egy ilyen bolthoz. De most itt, pláne ilyen jó helyen, ahol mi vagyunk, úgy látom, hogy stabil, működő üzlet tud ez maradni.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.