Szabadidő

Black Nail Cabaret: „nekünk az a jó zene, amit nem eladásra írtak”

Tíz éve indult Magyarország nyugodtan mondhatjuk, hogy legismertebb pop noir együttese, akik azóta is folyamatosan alkotnak, negyedik albumuk pedig éppen a héten jelent meg. Bár a kezdetek óta picit átalakultak, egy valamiből nem engednek: a tartalmas, mondanivalót is hordozó zenéből.

A Black Nail Cabaret története a kétezres évek elején indult, amikor Árvai-Illés Emese és Tarr Zsófi az Art Macabre horrorszínház próbái során rájöttek, hogy mindkettőjüknek vannak zenei ambíciói is, amit a látványosan meghökkentő színpadi performanszok során nem tudnak kiélni. Zsófi zenész családba született, így számára az otthon álló zongora ismerős terep volt, Emese pedig régóta dédelgetett dalszövegírói ambícióinak engedhetett teret. Az eredmény a Black Nail Cabaret első videoklipje lett, amelyet 2008-ban töltöttek fel a YouTube-ra. Ez egyébként Rihanna Umbrella című dalának feldolgozása volt egy kis szintipoppal, darkwave-vel és góttal megcsavarva.

 

„A kétezres évek előtt a hasonló stílusok rajongói az LD50 közösségi oldalon tartották a kapcsolatot egymással, az LD50 szervezte a Kollektíva nevű rendezvényt is, oda kerestek táncosokat” – mesélte Emese férjével, a Black Nail Cabaret zeneszerzőjeként dolgozó Árvai Krisztiánnal közös tatabányai lakásukban ülve. „Nem ismertem sok mindenkit, de volt egy ilyen feltűnési viszketegségem, úgyhogy igent mondtam. Itt ismerkedtem meg Zsófival is, így kezdtek jönni a közös ötletek. Úgy voltunk vele, hogy ha már táncolunk, legyen mellé valami show is, legyen valami történet. Ebből lett az Art Macabre horrorszínház, közben viszont párhuzamosan zenélgettünk Zsófival, ő leült a szülei zongorájához, én meg odaálltam mellé. Idővel aztán megvettem az első szintimet is, ahogy egyre jobban erősödtek a zenei ambícióink. Régebben mindig azt mondtam, hogy az Art Macabre azért jött létre, mert a vizuális ötleteinket sokkal gyorsabban színpadra tudjuk rakni, mint a zenét, ami egy sokkal összetettebb produkció. Így jött össze az Umbrella, amit pont tíz éve, éppen novemberben töltöttünk fel a YouTube-ra, még az első Black Nail Cabaret fellépésünk előtt.”

Fotó: Neményi Márton

Az első koncertre azonban még két évet kellett várni, végül 2010-ben a Gyárban kerülhetett rá sor, egy halloweeni buli keretében.

„Nagyon meglepő volt, minden nagyképűség nélkül, hogy az emberek addigra már sokszor kérték, hogy legyen végre egy koncert” – folytatta Emese. „Akkor már két éve pakolásztuk a videóinkat a YouTube-ra, de nem tudtuk, hogy mire számítsunk, így nagyon jólesett, hogy telt ház várt minket a Gyárban. Ekkor már ismertük Krisztiánt, Hornyák László „Cilát” és Számvéber „Veréb” Sándor hangmérnököt is, aki a mai napig intenzíven benne van a szakmában, különböző helyszínekkel, produkciókkal dolgozik együtt. Végül Krisztián írt, hogy ők csapatként szívesen dolgoznának velünk, és ha gondoljuk, Tatabányán tudnak is egy stúdiólehetőséget. Elkezdtünk közösen dolgozni, a fiúk pedig segítettek színpadra állítani a produkciót, meg a hangkeverésbe is beszálltak, hogy szóljon is valahogyan.”

Az együttműködés eredménye a Black Nail Cabaret első albuma, a 2012-ben, saját kiadásban megjelent Emerald City lett. Ezután egy érdekes időszak kezdődött az együttes életében, Emese és Krisztián ugyanis Londonba költöztek, így az együttes „távmunkában” oldotta meg a közös alkotást. Ez azonban nem jelentett akadályt, így 2015-ben megjelenhetett a Harry Me Marry Me Bury Me Bite Me című album, amelyhez már kiadót is talált az együttes. A következő évben már jött is a Dichromat című album, majd egy jelentős változás: Zsófi távozott a csapatból, így a Black Nail Cabaret színpadán azóta Emese és férje, Krisztián állnak.

Gót? Noir? Szintipop? Stílusok útvesztőjében

A Black Nail Cabaret markáns hangzását nehéz lenne bekategorizálni, noha a rajongók, illetve azok, akik esetleg most találkoznak először a munkásságukkal, ezt óhatatlanul is meg fogják próbálni. A leggyakrabban a fekete ruhákkal, borongós életérzéssel egyet jelentő gót stílusba igyekeznek belegyömöszölni az egyedi hangulatú zenét és hasonló látványvilágú klipeket, de az együttes ennél jóval többről szól.

Fotó: Neményi Márton

„Az új album, a Pseudopop sajtóanyagában kortárs avantgárd popzenét írtam, dark alternatív gyökerekekkel” magyarázta Emese. „De nem szeretek címkéket aggatni valamire, mert azt szeretném, hogy ne befolyásolja a zenénk megítélését, hogy minek hívjuk. Az első albumnak ilyen szempontból még határozottabb volt a karaktere, jobban érződött rajta, hogy akkortájt éppen milyen zenéket hallgattunk, vagy milyen bulikba jártunk. Az jóval „gótosabb” vagy szintipoposabb volt. A második album ugye már akkor készült, amikor Londonban éltünk, ott jött egy csomó új inger, információ, új behatások, emiatt ez már elment más irányokba is, aminek az lett az eredménye, hogy a szubkultúrában sikeres volt, de azért már voltak benne más stílusjegyek is. A harmadik lemez, a 2016-os Dichromat volt, azon érződik, hogy akkortájt rengeteg minimal wave-et hallgattam, így az az album is picivel sötétebb lett, ezért is neveztük synth noirnak, de emellett közepes tempójú meg lassabb tételek voltak rajta, meg témák is ehhez passzoltak. Most viszont eljutottunk oda, hogy ez már kortárs popzene.”

Mi a pop 2018-ban?

Emese egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy a popzene az, amitől felfordul a gyomra. Ezért, az előző mondatot hallva rá kellett kérdeznem, hogy akkor mi is a helyzet a popzenével.

„Igen, azt úgy értettem, hogy minden szám annyira szét van polírozva, le van butítva, annyira nincs benne üzenet, hogy mindenkinek átmenjen, szóval ez a fajta buta szórakoztató zene nekem nem kenyerem” – magyarázta Emese. „Elhiszem, hogy másnak tetszik, nekem nem. De ez nem azt jelenti, hogy ne lenne jó popzene, sőt a nyolcvanas, kilencvenes években, de még a kétezres évek elején rengeteg jó popzene is volt. Ott az Erasure, a Pet Shop Boys, David Bowie – úristen! –, de Madonnát is nagyon szerettem a Ray of Light albumáig, és hát Björk is valamennyire popzenének számított a kilencvenes években. Akkor még azért hívták popzenének, mert nagyon sokan hallgatták, és ez volt népszerű, populáris. Mostanra ez egy külön műfaj lett, amiben sajnos rengeteg a gagyi.”

Fotó: Neményi Márton

„Ezek olyan zenék, amik művészileg, tartalmilag nem mondanak semmit” – kapcsolódik be a beszélgetésbe a hallgatagabb Krisztián is.

„Múltkor olvastam egy interjút Charlie XCX-szel, ő nyilatkozta, hogy a Black Eyed Peas-es Will.I.am. mondta neki, hogy a verzékkel nem kell foglalkozni, mert azt nem hallgatja senki, ő is csak random szavakat mond és az emberek tombolnak rá. Ez pedig már arrafelé tendál, hogy valaki kábé teleböfög egy lemezt, és mindenki elájul tőle.

Nekem az a jó zene, amit nem eladásra írtak, hanem művészi késztetés volt, hogy kiadja magából az előadó.

„Úgy érdemes ezt elképzelni, mint ahogy egy festő dolgozik: lát valamit, és megfesti” – magyarázta Krisztián. „De ez több hónapos munka, mire felviszi a vászonra a vonásokat. A zenében ugyanez van. A mondanivalót és a zenei tartalmat kell szinkronba hozni, ezt nem lehet két nap alatt megcsinálni. Jó, van, aki képes erre, de képzeld el, hogy ez mennyire van egyensúlyban az előadó életkorával, tapasztalataival. Lehet gyorsan is csinálni, de az olyan hiteltelen lesz. Az azért jön létre, hogy az emberek lenyeljék, hogy elmenjenek egy fesztiválra, egy rendezvényre, ott beletolják az arcukba, ők meg elfogadják, hogy ez van. A dalszövegekben ott az a tíz szó, amit keresnek az emberek – bébi, csók, oh yeah és így tovább – a zenéhez meg kell egy fő téma, amit fütyülhetnek, a többi nem számít. Ahhoz, hogy valaki ilyesmivel foglalkozzon, gyomor kell, mert ez konkrétan munkavégzés, nem alkotás.”

„Félreértés ne essék, a legegyszerűbb zene is tud olyasmit közvetíteni, ami odavág, és nem kell hozzá túl sok minden” – folytatta Emese. „Ott van például Pharrel Williams Happy című száma, ami amúgy tök jó, csak éppen már az agyamra megy. Viszont ott van Brian Eno, aki írt egy hangokat generáló szoftvert, majd ebből csinált egy albumot. Én inkább ezt hallgatom a repülőn, vagy erre futok, olvasok, mint egy olyan számot, aminek az a szövege, hogy „I wanna be a billionaire so fucking bad. Nem mondom, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években csak jó zenék voltak, mert voltak pocsékok is, meg nevetségesek is. De ezekből a korokból kikerültek olyan popzenei dolgok, ami lökött a kultúrán egy nagyot, meg látványban is olyat csináltak – gondolok például Madonnára – ami meghatározó volt. Amit én ma nagyon hiányolok a zenéből, az az eredetiség. Van egy előadó, csinál valamit, az aktuális hónapra megvan a sokkfaktor, aztán jön a következő. De nem marad fenn, nem marad emlékezetes.”

Fotó: Neményi Márton

„Ehhez még tegyük hozzá, hogy a nyolcvanas években volt országonként 2-3 rendes stúdió, amik zenéket adtak ki” – tette hozzá Krisztián. „Ezek persze olyanokat adtak ki, amik tényleg megütöttek valamilyen mércét. Ma viszont már egy nappaliban is lehet lemezt csinálni, innentől annyian kezdenek próbálkozni, hogy sokkal nehezebb szűrni, annyival több a rossz zene.”

„Annyival summáznám ezt, hogy amit én hiányolok, vagyis inkább keresek a mai zenében, az az, hogy legyen benne valamilyen kulturális érték ,és ne érezzem rajta, hogy kimondottan a bevétel volt a célja” – mondta Emese. „A lényeg, hogy legyen benne valamilyen kiteljesedés az előadó részéről, és ne érezzem tökéletesen üresnek.”

Politika, pártatlanul

A Black Nail Cabaret új albuma a korábbi hagyományokhoz híven egy, a korábbiaktól eltérő arcát mutatja meg a csapatnak, a szövegek pedig a fentiekhez hasonlóan komoly alkotómunka eredményei, nem csak összedobált közhelyek és hangzatos frázisok.

„A mostani albumra elég nagy hatása volt a politikának” – mondta Emese. „És bár hiszek abban, hogy a zenének pártatlannak kell lennie, hogy az mindenkihez szóljon, ugyanakkor szerintem a zene az alkotók érzéseit is közvetíti, és nyilván vannak érzéseim a világban zajló dolgokkal kapcsolatban. Ezeket nem tudtam szó nélkül hagyni, és bár nem mutogatok ujjal, nem említek neveket vagy konkrétumokat, a dalokat bárki énekelhetné, bárhol, ha éppen rohadtul elégedetlen.”

„Az emberek fognak tudni azonosulni a dalokkal, mert velük is ez történik éppen” – tette hozzá Krisztián. „Ez lehet egy hétköznapi ember, egy vállalkozó, akinek nem megy az üzlet, egyszóval bárki, aki azt érzi, hogy valami nincs rendben.”

„Ugyanakkor nem csak politikai dolgokról van szó, hanem inkább társadalmi kérdésekről” – folytatta Emese. „Amikor Londonban éltünk, én a Primrose Hill közelében dolgoztam, ami egy nagyon szép hely, egy igazi kutyasétáltatós multikulti Kánaán. Az egyik éjszaka volt egy késelés, aminek az eredménye egy vértócsa volt az egyik pad alatt. Jöttek a rendőrök, helyszíneltek, aztán távoztak, de a vértócsát nem takarították fel. Az ott maradt, süppedt bele a talajba. Már szinte csak egy bordó folt volt, amiről senki sem tudta, hogy az vér volt, és egyik nap láttam, hogy ott ül fölötte, békésen olvasgatva egy bácsi. Ez nagyon megfogott, mert ilyen világban élünk, hogy nem tudhatod, hogy élsz valahol, és lehet, hogy holnap címlapon lesz az utca, ahol laksz. 

Fotó: Neményi Márton

„Ehhez hozzájön, hogy nem szeretnénk kompromisszumokat kötni” – mondta Krisztián. „Megtehetnénk, hogy „poposabb” zenéket teszünk a szövegek mögé, amivel meg lehetne ugrani egy újabb szintet, amivel sikeresebbnek lehetne lenni, de nem ez a mi utunk. Persze, így nehezebb, de így valódi – akik minket hallgatnak, azok azért figyelnek ránk, mert ez jellemző a zenénkre. Így viszont számunkra is sokkal hitelesebb, és nem függünk egy nagy csapattól, akik megmondják, hogyan öltözzünk, mit hogyan javítsunk át. Talán az a legjobb kifejezés, hogy így tudunk egyediek maradni.”

„Ami azért nem könnyű, mert mi eléggé lavírozunk a stílusok között” – tette hozzá Emese. „Volt olyan, amikor azt éreztem, hogy a gót szubkultúrának nagyon mainstreamek vagyunk, a mainstreamnek viszont nagyon elvontak. A kettő között próbálunk egyensúlyozni, de ez sem szándékos, inkább onnan jön, hogy én mindkét világ zenéjét hallgatom. Hallgattam popzenét, darkwave-et, de volt olyan időszakom is, amikor hip-hopot hallgattam. A Black Nail Cabaret pedig ennek az egésznek az olvasztótégelye.”

„Ez viszont azért jó, mert ennek az lesz az eredménye, hogy például egy rockrajongó is talál valamit a zenénkben” – folytatta Krisztián. „Lehet, hogy meg sem tudja mondani, milyen stílus, lehet, hogy nem is tetszik neki az összes szám, de az az egy dal, az igen. Pont ez lenne a lényege, hogy ne egy skatulyában legyünk. Lehet, hogy a következő lemezre megint kitalálunk valamilyen stílust, majd meglátjuk.”

Skatulyák és ruhák

A Black Nail Cabaret mellett Emese és Krisztián saját lemezkiadót alapított nemrég, első körben azért, hogy a zenekar ügyeit tudják intézni, de felismerték, mekkora igény van rá, hogy a feltörekvő bandáknak lehetőséget adjanak.

„Mondok egy helyi példát, csak itt Tatabányán van vagy 32 működő zenekar, akik koncertképesek lennének” – magyarázta Krisztián. „De a helyi rendezvényeken se nagyon kapnak lehetőséget – mert feketében járnak, vagy a nevük vagy más miatt nem engedik oda őket – akkor hogyan várjuk el, hogy országosan megismerjék őket? Ha a saját közegükben nem tudnak érvényesülni, akkor az lesz a vége, hogy be lesznek skatulyázva.”

Fotó: Neményi Márton

„Ráadásul nem csak a gót stílussal kapcsolatban kategorizálnak, skatulyáznak az emberek, jellemző ez az elektronikus zenére is” – tette hozzá Emese. „Mi is mentünk volna egy rendezvényre, ahol feldolgozásokat kellett volna játszani, és mondták, hogy hát izé, ide főleg élő zenekarokat várnak. Mi meg mondtuk, hogy hát mi sem playbackről játszunk, amire az volt a válasz, hogy igen, de, hogy a miénk elektronikus zene. Erre vissza kellett kérdeznem, hogy attól élő a zene, hogy van benne gitár?! Nem gondoltam, hogy ez 2018-ban még kérdés lehet.”

A zenealkotás, szövegírás mellett a fellépésekkel kapcsolatban még egy fontos munkája van Emesének, ez pedig a színpadi ruhák megalkotása. Krisztián mosolyogva megjegyzi, hogy ez Emese része, ő a színpadon is a háttérbe húzódva teszi a dolgát.

„Nagyon rá tudok kattanni a színpadi szerkók készítésére, nekem ez a cosplay” – mondta Emese. „Ha valami történne, ami miatt nem tudnék többet énekelni, lehet, hogy ezzel kezdenék el foglalkozni teljes időben. Nagyon élvezem csinálni, mindig van valami a fejemben. Például van egy Margiela-maszkom, ami az egész arcot, fejet befedi, és strasszkövekkel van kirakva, imádom az ilyen arctalan dolgokat. Ennek én varrtam az alapját, és egyesével ragasztgattam rá a köveket. Most épp két maszkot és két szettnyi fellépőruhát csinálok. Kinéztem egy maszkot, amit hetvenezerért lehetne megvenni, de úgy voltam vele, hogy kihozom pár ezerből – igaz, ez több hónapos munkát jelent. Imádom a vérteket is, csináltam is egy fekete-ezüst vállvértet, azt is megvehettem volna, de úgy voltam vele, hogy anyagáron megcsinálom én magam. Megkínlódtam vele, mindig azt mondom, amikor valamivel elkészültem, hogy soha többet, inkább megveszem, de aztán kezdődik az egész elölről. Most a legújabb dilim, hogy nem dobunk ki semmilyen műanyag flakont, és ebből fogok összerakni egy szelektív hulladékból készült páncélt. Nagyon szeretek sminkelni is, csak én nem vagyok olyan precíz, mint néhány drag queen, akiknek követem a munkásságát. Ők sokkal ügyesebbek, mert ők egy férfiarcot sminkelnek nővé, ezért hatványozottan ismerik a trükköket, hogy mit mivel lehet úgy kiemelni, amitől teljesen átalakul az arc.”

Fotó: Neményi Márton

Mit hoz a jövő?

A Black Nail Cabaret már sok mindent kipipálhatott, turnéztak már külföldön, sőt rendszeres fellépők Németországban, de járnak Skandináviába és persze Nagy-Britanniába is. Idén megjárták Portugáliát, Csehországot, Dániát, de szívesen folytatnák a világjárást.

„Természetesen a magyar rajongótábor az egyik legnagyobb, igaz, talán Németországban már több rajongónk van, mint itthon” – mondta Emese. „Most legutóbb azt mondták, hogy Olaszországban lenne lehetőségünk. Ilyen szempontból szerencsés, hogy ebből a stílusból jövünk, mert sok európai országban, de Amerikában is komoly rajongótábora van. Amíg egy mainstreamebb előadó sokszor kínlódik, mert csak nagyobb rendezvényeken tudna fellépni, oda viszont nem biztos, hogy bejut, mi a szubkulturális eseményeken abszolút befutók vagyunk, ráadásul ez egy nagyon erős, már-már családiasan összetartó közeg.”

Bár a részletek még tisztázatlanok, az biztos, hogy két konkrét terve már van az együttesnek: egy nagyszabású lemezbemutatót terveznek Budapestre, egyet pedig Lipcsébe. Pontos dátumok és helyszínek még nincsenek, ami biztos, hogy a fővárosi koncertre tavasszal kerül majd sor.

Fotó: Neményi Márton

„A régi számokkal addig már nem koncertezünk, de aki szeretné még hallani ezeket élőben, márciusban Pozsonyban lesz még egy fellépésünk, ahova még a régi setlistet visszük” – mondta Emese.

„Ezen kívül pedig a Dichronaut kiadó ügyeivel fogunk foglalkozni intenzívebben, már jelentkezett is pár zenekar, egy francia csapatot már le is szerződtettünk, így jövőre őket is szeretnénk megismertetni a közönséggel” – tette hozzá Krisztián.

A Black Nail Cabaret negyedik, Pseudopop című albuma november 20-án jelent meg, bővebb információt az együttes weboldalán és Facebook-oldalán találhatnak az érdeklődők.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top