Led Zeppelin és Neil Armstrong

A Led Zeppelin volt a tágan vett hetvenes évek leghatalmasabb és legnépszerűbb hard rock-zenekara: egy megállíthatatlan szórakoztatóipari gépezet, valóságos monstrum, amelynek minden egyes lépését – még a legapróbbakat is – professzionális szakemberekből álló, kiterjedt stáb egyengette (ezt nem is nagyon lehet másképpen csinálni). Azonban még így is előfordult, hogy a dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogy azt eredetileg tervezték.

A Led Zeppelin együttes egy 2015-ös koncerten (fotó: Wikipedia)

A zenekar második, nem túl fantáziadúsan II-es sorszámot kapó nagylemeze 1969 végén jelent meg, és több szempontból is sorfordítónak bizonyult a Led Zeppelin karrierjében, illetve úgy általában a rockzene történetében; akár azt is mondhatjuk, hogy a műfaj ezzel az albummal lépett át az új évtizedbe. A borítót David Juniper tervezte, akit a zenekara gitárosa, Jimmy Page még a suttoni művészeti főiskoláról ismert. A kiindulópont egy történelmi fotó volt, amely az első világháború legeredményesebb vadászpilótáját, a legendás hírű Manfred von Richthofent, avagy közismert becenevén a Vörös Bárót örökítette meg egységének, a Jagdstaffel 11-nek néhány tagjának társaságában. A grafikus aztán manipulálta egy kicsit a képet, néhány katonának szakállt és bajuszt rajzolt, másoknak lecserélte a fejét a zenekartagokéra, illetve még néhány híres embert is elrejtett a képen, egyebek mellett Neil Armstrongot, a NASA űrhajósát, az első embert, aki a Holdra lépett. Juniper később így nyilatkozott a borítóról:

Az összes arcot kicseréltem vagy megváltoztattam, pl. néhány pilótára napszemüveg és szakállat rajzoltam. A négy zenekartag közé beraktam Miles Davist (vagy Blind Willie Johnsont?), aztán Andy Warhol egyik múzsáját (talán Mary Woronovot) és az űrhajós Neil Armstrongot.

Hát, majdnem. Az ugye ennyiből is látszik, hogy a grafikus azért nem teljesen volt tisztában azzal, hogy pontosan kiknek az arcképét is rakta a borítóra. Egyrészt a képen látható szőke nő nem Andy Warhol múzsája, hanem egy francia színésznő, Delphine Seyrig, másrészt meg

a mellette álló figura sem Neil Armstrong, hanem egy másik amerikai űrhajós, Frank Borman, aki az Apollo-8 parancsnokaként 1968-ban – a történelemben elsőként – többször is körberepülte a Holdat (és aki ma is él: idén márciusban lesz 94 éves). Ám a lábát soha nem tette idegen égitestre.

A Led Zeppelin II borítója, balról a második Frank Borman (fotó: discogs)

Persze, azt is lehet mondani, hogy ekkoriban a Led Zeppelin még pont nem volt a Világ Legnagyobb Rockzenekara (hát eleve, ugye Jimmy Page is egy régi haverját bízta meg a borítótervezéssel), szóval bőven belefért egy-egy amatőrebb húzás; meg hát úgyse tűnt fel senkinek. Pár évvel később, 1975-ben az immár tényleg sztratoszferikus magassáokba emelkedett zenekar aztán ismét megkísérelte borítóra rakni Neil Armstrongot. Az aktuális lemez (duplalemez), a Physical Graffiti csomagolásán egy igazi profi, Peter Corriston dolgozott, aki egy egészen speciális, némileg egy adventi kalendáriumra emlékeztető borítót készített (pl. ezen a videón meg is lehet tekinteni). A zenekartagok fotói mellé ismét felkerültek más híres emberek portréi is: pl. Lee Harwey Oswaldé, Marilyn Monroe-é, Marcel Duchamp-é, XIII. Leó pápáé, illetve az űrhajós szkafanderben feszítő Neil Armstrongé.

A Led Zeppelin: Physical Graffiti borítója kihajtogatva, a második sorban középen majdnem Neil Armstrong látható (fotó: popsike.com)

Vagyis nem egészen. A képen látható asztronauta ugyanis Buzz Aldrin, a második ember, aki a Holdra lépett. Igaz, a fotót valóban Armstrong készítette, és az ő sziluettje halványan vissza is tükröződik Aldrin sisakjáról, szóval technikailag rajta van a képen, ám azt azért túlzás lenne állítani, hogy őt ábrázolja.

A Led Zeppelin ezután még két nagylemezt csinált, de Neil Armstrongot többé nem próbálta borítóra tenni. Illetve, hát lehet, hogy próbálta, csak nem sikerült.

(A cikk elején csak vicceltünk, a fotón valójában a Rolling Stones látható.)

Kapcsolódó cikkeink:

• Nem Kanye West volt az egyetlen, aki zenét vett kölcsön az Omegától
• Delta, Ablak, Panoráma és a többi – a legemlékezetesebb televíziós főcímzenék
• Egy harmadosztályú ál-Beatles verte át egész Dél-Amerikát 1964-ben