Történelemhamisítás vagy ártalmatlan szórakozás, ha kiszínezzük a régi, fekete-fehér filmfelvételeket?

A címben feltett kérdésre a válasz az, hogy: mindkettő egyszerre. De ha a végeredmény jól mutat, akkor olyan nagy gond tulajdonképpen nincs is.

Szabó Sz. Csaba

2022. Január 17.

századforduló első világháború Berlin Párizs némafilm kommunizmus húszas évek

Akár kézműves módszerekkel, akár mesterséges intelligencia bevetésével csináljuk, a régi, fekete-fehér fényképek, illetve videók utólagos színezgetése azért felvet bizonyos aggályokat, akármilyen szemet gyönyörködtető is a végeredmény. Történelemhamisításról beszélni talán túlzás (mondjuk akadnak olyan szakértők, akik szerint pontosan erről van szó), ám az kétségtelen, hogy ezekkel a túlzottan is színpompás fotókkal és mozgógépekkel kapcsolatban könnyen támadhat az embernek bizonyos homályos, nyugtalanító érzése, miszerint valami nagyon nem stimmel. Hogy amit látunk, az annyira hivalkodóan valóságos (-nak akar tűnni), hogy végül teljesen irreálissá, sőt giccsessé válik; hasonlóképpen mondjuk a Madame Tussaud féle viaszszobrokhoz. Ezt a jelenséget nevezik angolul úgy, hogy uncanny valley – amiről korábban egyébként mi is írtunk már.

Másrészt – mert majdnem mindig van egy másrészt – viszont amellett is lehet érvelni, hogy ezek az önkényesen-algoritmikusan túlszínezett, túlcukrozott történelmi dokumentumok végre élettel teli, hús-vér figurákká varázsolják a múlt szemcsés árnyalakjait, és ezáltal közelebb hozzák őket az ún. ma emberéhez, akiről ugyebár köztudomású, hogy álló nap csak a telefonját nyomkodja a nagyvárosi elidegenedésben, és különböző Dyson hajszárítókról írt felhasználói értékeléseket olvasgat az interneten.

Harmadrészt meg: igazából teljesen mindegy. Az biztos, hogy az égadta világon senkinek semmi baja nem lesz attól (sőt!), ha időnként fogyasztóbaráttá tuningolt, akár még többé-kevésbé autentikusnak ható hangkulisszával feldíszített képsorokat nézeget a huszadik század elejéről, és rá-rácsodlákozik, hogy nahát, régen is éltek emberek, akik annyira nem is voltak mások, mint mi. Ez pláne akkor tud irtó érdekes, mi több, revelatív erejű élmény lenni, ha az illető videók még szépen, ízlésesen is meg vannak csinálva. Szerencsére azért akadnak ilyenek: a két kedvenc Youtube-csatornánk a témában a főleg (női) divattal foglalkozó glamourdaze, valamint a jóval csapongóbb, és nevével ellentétben korántsem csak 19. századból származó videókat áramvonalasító Nineteenth century videos. Back to life – innen válogattuk most ki néhány kedvencünket.

Egy mozgalmas nap Európa központjában, a szabadságmámorban úszó, pezsgő és dekadens weimari Berlinben, 1927-ben. Ennél legfeljebb csak Párizs (avagy: Párizs-Leszbosz) lehetett klasszabb hely ekkoriban (videó itt).

Csinos, vidám és divatosan öltözött flapper lányok kocsikáznak, strandolnak, szépítkeznek és szórakoznak 1929-ben. Vajon hol járhatunk: megint Berlinben? Esetleg Párizsban vagy New Yokban? Nem egészen. A helyszín a Szovjetunió, azon belül is Odessza, a sztálini diktatúra negyedik évében, amikor az országot már csak pár apró lépés választotta el a Gulag-rendszer kiépítésétől vagy az ukrán nép történetének egyik legnagyobb tragédiájától, a népirtással is felérő nagy éhínségtől, a holodomortól. Szóval, amit itt látunk, az tulajdonképpen totalitárius propaganda, mondjuk annak egészen tetszetős.

1920 körül rögzített életképek a floridai Palm Beach strandjáról, ahol mindenki olyan elegáns, nyakig begombolt ruhában üldögél a parti homokban, mintha egyenesen az operába készülne.

A Bois de Boulogne-on korzózó szép hölgyek a századforduló környékén: pontosan ezt látta Szomory Dezső, Heltai Jenő, Ady Endre és a többi éhenkórász magyar művész is, amikor nyugtalan párizsi kóborlásaik során elvetődtek a francia főváros legnagyobb közparkjába. Bár a fin de siècle díszletei között még mindig többségben vannak a lovaskocsik, a háttérben már feltűnik egy autómobil is az új idők hírnökeként.

A gazdag előkelőségek kedvenc üdülőhelye, a franciaországi Biarritz 1928-ban. Ha összehasonlítjuk a pár évvel korábban készült Palm Beach-i videóval vagy esetleg ezzel itt, alighanem azonnal fel fog tűnni, hogy micsoda földindulásszerű változásokat okozott a viharos húszas évek a fürdőruhadivatban (is).

A legkorábban született ember, akit valaha mozgóképen megörökítettek – legalábbis ez áll a címben, nekünk pedig semmi okunk nincs kételkedni. Az mondjuk biztos, hogy videón látható ősz hajú, aszkétaalkatú, kissé reszketeg, ám derűsen mosolygó úr, vagyis XIII. Leó pápa már elég idős – 86 éves – volt 1896-ban, a felvétel készítésekor. Csak hogy kontextusba helyezzük: 1810-ben, amikor megszületett, Vörösmarty Mihály épp tízéves múlt, Napóleon volt Franciaország császára, Beethoven még nem volt teljesen süket, Jane Austen pedig már javában dolgozott első regényén, az Értelem és érzelemen. Bónusz, az első szent, akiről filmfelvétel készült: X. Piusz pápa, 1914.

Az egyik első amatőr filmes (bár jó kérdés, hogy ki NEM volt amatőr filmes akkoriban), Alfred Ernest Passmore nem túl eseménydús, ám annál bájosabb családi videói 1903-ból és 1904-ből. Most már ezt is tudjuk: hát így nézett ki egy önfeledt pancsolás a századfordulón!

Testmozgás a szabad levegőn, a századvég idején: csodálatos arcszőrzetekkel ellátott francia férfiak bicikliznek, petanque-oznak és fociznak a Lumiere fivérek 1896 és 1899 között forgatott kisfilmjeiben. Külön felhívnánk a figyelmet a 2:10-től kezdődő szegmensre, amelyben a túlméretezett barett sapkájukról már messziről is felismerhető elit francia hegyivadászok (ha minden igaz, bár őszintén szólva annyira nem vagyunk otthon a korabeli francia hadviselésben) kiképzését, illetve gyakorlatozását láthatjuk, egy egészen fantasztikus harcművészeti bemutatóval megspékelve.

Ez már kevésbé szívderítő: az alábbi, meglehetősen nyomasztó – és amúgy érdekes módon akár egy korabeli expresszionista játékfilmnek is beillő – felvételen súlyos gránátnyomást kapott (ma úgy mondanánk: poszttraumás stresszben szenvedő) első világháborús katonákat kezelnek mai szemmel nézve talán vitathatónak tűnő módszerekkel egy intézetben.