2019. November 28.

Férfiakkal bunyózott és autóversenyeket nyert, majd a Gestapo verőembere lett az olimpiai bajnoknő

A férfiasan öltözködő, leszbikus kapcsolatait mindig nyíltan vállaló Violette Morris volt a húszas évek legsikeresebb és legsokoldolúbb sportolónője, amíg a Francia Atlétikai Szövetség igazságtalan döntése derékba nem törte a karrierjét.

Szabó Sz. Csaba

Violette Morris, a húszas évek öntörvényű és legyőzhetetlen sportolónője valószínűleg még az années folles, azaz az őrült évek időszakát élő, meglehetősen szabados szellemű Párizsban is feltűnő jelenség lehetett. Hátrafésült rövid hajával és drága öltönyei alatt dagadó izmaival kevéssé idézte az évtized karcsú és légies nőideálját; inkább valahogy úgy festett, mint egy szabadnapos díjbirkózónak öltöztetett mitológiai valkűr. Bár híres jelmondata, miszerint amire egy férfi képes, azt Violette is meg tudja csinálni, szellemességében talán némileg elmaradt a klasszikus francia elmesziporkák színvonalától, az biztos, hogy száz százalékig fedte a valóságot. Violette Morris ugyanis tényleg győzelemre született; arra, hogy a saját pályájukon verje meg (néha szó szerint) a férfiakat. Így aztán pláne sajnálatos, hogy néhány katasztrofálisan rossz döntés miatt az élete végül olyan dicstelenül zárult.

Violette Morris a párizsi utcán, valamikor a húszas években (Fotó: zagria.blogspot.com)

Pedig egykor valóságos francia nemzeti hősnek számított. A gazdag és befolyásos családból származó, és már a húszas évei elején is elképesztő fizikummal bíró Violette az első világháborúban motoros futárként tüntette ki magát, az 1916-os verduni vérfürdő alatt pedig állítólag mentőautót vezetett, ami annak fényében pláne figyelemre méltó, hogy a honleányok többsége ez idő tájt leginkább vöröskeresztes ápolónőként szolgálta a hazát. Bár nem sokkal a háború kitörése előtt férjhez ment (nyilvánvalóan családi nyomásra) egy Cyprien Gouraud nevű fiatalemberhez, nagy szenvedélyeivel, azaz a különböző motoros járműveken való féktelen száguldozással, a férfiruhák viselésével, valamint a többi, hagyományosan nőietlennek tartott tevékenységgel a frontszolgálat után sem hagyott fel. Sőt csak ekkor lendült bele igazán.

1920-ban egy úszóversenyen (Fotó: Wikipedia)

Alig akadt olyan versenysport, amelyben ne ért volna el kisebb-nagyobb (de inkább nagyobb) sikereket: lovagolt, úszott, teniszezett, súlyt emelt, gerelyt hajított, birkózott, és férfiakat ütött ki a ringben, vezetett két párizsi női focicsapatot, az 1924-es női olimpián aranyérmet nyert súlylökésben, illetve diszkoszvetésben, és még az amúgy kizárólag férfiakból álló nemzeti vízilabda-válogatottban is játszott. De a legnagyobb szerelme mindig az autóversenyzés maradt. Ugyan edzője eredetileg csak azért nevezte be az 1922-es első Bol d’Orra, erre a kimerítő, 24 órás országúti versenyre, hogy némi médiafelhajtást generáljon, Violette Morris – talán mondanunk sem kell, hogy egyetlen női indulóként – végül mindenki nagy megdöbbenésére negyedik helyen futott be, öt évvel később, 1927-ben pedig meg is nyerte a versenyt, amivel aztán egy csapásra a franciák egyik legünnepeltebb sportolójává vált.

Ahogy a sportpályafutása, úgy a magánélete is igen mozgalmasan alakult. A hírek szerint a házasságának például azért lett vége 1924-ben, mert a férje rajtakapta, amint leszbikus orgiát folytatott családi otthonukban; hogy ez egészen pontosan mit takar, azt sajnos nem tudjuk, ahogy azt sem, hogy a látvány tényleg akkora meglepetésként érte-e Monsieur Gouraud-t, mint állította, annyi viszont bizonyos, hogy Violette Morris különösebben soha nem titkolta a szexuális irányultságát. Igaz, erre (mármint a túlzott rejtőzködésre) nem is nagyon volt szükség, mivel a két háború közötti években gyakran csak Párizs-Leszbosznak becézett francia fővárosban, kiváltképp a Montmartre és Pigalle negyedekben úgy nyüzsögtek a snájdig jukkerlányok (és szépséges barátnőik), hogy a gyanútlan járókelőnek könnyen támadhatott az a benyomása, miszerint itt a nőknek ingyen osztogatják a szmokingot és a hozzá passzoló monoklit (a témáról ebben a cikkünkben írtunk hosszabban).

1923-ban, az első Bol d’Oron (Fotó: Wikipedia)

Violette Morris pedig maximálisan ki is használta a főváros nyújtotta lehetőségeket: gyakran megfordult a menő melegklubokban, és egyébként is rendkívül élénk szociális életet élt. Különös, de leginkább művészek, értelmiségiek és egyéb befolyásos véleményformálók keresték a társaságát, noha ő maga korántsem a kifinomultságáról volt híres; megállás nélkül cigarettázott és káromkodott, a focimeccseken pedig úgy verekedett, akár egy részeg matróz. Persze, előkelő társadalmi helyzete, sztársportolói érdemei és kolosszusi méretei nyilván komoly vonzerővel hatottak az ilyesmire fogékony hölgyekre, és még az is lehet, hogy tudott kedves és elbűvölő lenni, ha akart. Az mindenesetre biztos, hogy – számos egyéb kalandja mellett – szoros és bizalmas viszonyt ápolt Josephine Bakerrel, az afroamerikai származású revücsillaggal, illetve Yvonne de Bray színésznővel, akinek révén aztán baráti kapcsolatba került az egyik legfontosabb avantgárd filmessel, a nyíltan homoszexuális Jean Cocteau-val, és annak kedvenc színészével (valamint szeretőjével), a későbbi nagy filmsztárral, Jean Marais-val.

Violette Morris és Josephine Baker (Fotó: Wikipedia)

A mindaddig megállíthatatlannak tűnő Violette 1928-ban, tehát alig egy évvel a legendás Bol D’Or-győzelme után kemény pofont kapott a Francia Női Atlétikai Szövetségtől, a szervezet ugyanis eltiltotta az olimpián való részvételtől, arra hivatkozva, hogy életmódjával és öltözködésével nem képviseli méltóképpen Franciaországot, és rossz példát mutat a fiatal lányoknak; ezzel nagyjából párhuzamosan pedig a sajtóban is csúnya lejáratókampány indult ellene. Erre természetesen beperelte a szövetséget, de hiába; a bíróság nem neki adott igazat. A történetet széltében-hosszában tárgyalták az újságok egész Európában, így nálunk is.

A tárgyalóterem olyan zsúfolt volt, hogy bármely színházdirektor megirigyelhette volna és szinte csodálta az ember, hogy „minden hely foglalt” táblát nem függesztettek ki az ajtóra. Izmos, karcsú, pulóveres sportlányok, kjikkerbokkeres fiúk, parfőmös, ragyogó, elegáns kis párizsi nők szorongtak a fekete taláros ügyvédek és ügyvédnők között. Mind látni akarta Violette Morris-t, aki pört indított a Fédération Feminine Sportive de France ellen 100.000 frank kártérítés erejéig. A Federation ugyanis kizárta Violette Morrist tagjai sorából, mert nevezett teljesen kivetkőzve nőies lényéből, állandóan férfiruhát viselt. A kizárás következtében Violette Morris nem vehetett részt többé versenyeken, ami az ő sportrajongó lényét, valamint erkölcsi reputációját annyira bántotta, hogy kártérítési pört indított az őt megtagadó sport egylet ellen. Violette Morris arra hivatkozik, hogy tisztára kényelemszeretetből döntött a férfiruhaviselet mellett és hivatása folytán — autó-, motor-fölszerelési vállalata van — ez az öltözködési mód jobban megfelel neki. A „Fédération” pedig, mely női egyesület, azzal válaszol, hogy jogában van tagjai sorából a „nem nőies” nőket kizárni.

Így került tehát sor pörre. A „Fédération Feminine”-t két ügyvédnő képviselte, Violette Morris férfi védőt választott. Mikor a zsúfolt embersorokon keresztül, egy jó erőben levő, nem szép, de igen elegáns fiatalember keresztülvágta magát, hogy előrejusson, senki nem sejtette, hogy ez a férfi: Violette Morris. Sötétkék, kifogástalanul szabott öltöny volt rajta, kezében hasonló színű felöltő és puha szürke kalap. Cipője fekete boksz, teljes férficipő volt, a nyakkendőjét, melyet hatalmas zafírköves tű díszített, a legkényesebb nyakkendőamatőr is megirigyelhette volna. A felső zsebéből a fehér zsebkendő mellett kikandikált a töltőtoll és a ceruza. Nagy, széles csuklójú kezén két hatalmas, férfias gyűrű csillogott, fekete haja erősen le volt simítva, s egészen rövidre nyírottan még jobban aláhúzta férfias jellegét.

Valóban nem vonzó jelenség Violette Morris, ez a körülbelül 32—34 év körüli nő, aki igaz, hogy sok dicsőséget szerzett a francia sportnak azzal, hegy több világbajnokságot nyert, internacionális, sőt olimpiai versenyeken, de aki legtávolabbról se emlékeztet a francia gráciára.

Ügyvédje sziporkázó szellemességgel fűszerezett beszédben rámutatott arra, hogy védence a háború alatt motorbiciklis szolgálatot végzett, éveken keresztül uniformist viselt, és ekkor szokott rá a nadrág viseletére. Senki nem vethet Violette Morris szemére inkorrektséget, és ha sportszeretete mindenen felül áll, hát lehet, hogy ez nála, aki unokája a híres Morris tábornoknak, Algeria parancsnokának, tisztára atavisztikus jelenség. Majd Jeanne D’Arc-ig visszamenve, megemlítette a férfiöltönyt viselő, híres asszonyokat. És sporthíresség tekintetében Violette Morrist is kiváló hely illeti.

A „Fédération” nevében beszélő ügyvédnők viszont jogi szempontokat hoztak fel érvül és egyben nőies gúnnyal bélyegezték meg Violette Morris „feltűnési viszketegségét”, aki túlságos messzire ment e tekintetben, túlságosan reklámoztatta magát. A bírák, a zöld asztal mellett, hivatalos komolyság alá rejtették e nem mindennapi eseten fakadt derűjüket, de ítélethozatalra csak két hét múlva kerül a sor.

Vájjon hogyan vélekednek a bajnoknő egyéni öltözetéről?

— Az én feleségem merne ilyen maskarába öltözni, ellátnám a baját — mondta egy szürke citoyen, aki idevetődött ebbe a világias sokaságba.

Jobb ítéletet a bírák se hozhatnak.

Mándy Ilona helyszíni beszámolója a Budapesti Hírlapban

Habár Violette Morris soha nem volt átlagos nő (vagy átlagos férfi), az élete ettől a ponttól kezdve tényleg elég különös irányt vett; mintha csak valami megkergült lektűríró dramaturgiai ámokfutását olvasnánk. Íme az események rövid kronológiája:

A vérig sértett és teljesen ellehetetlenített sportoló először is dupla masztektómiának vetette alá magát, mivel a mellei túl nagyok voltak, és akadályozták az autóversenyzésben (és mivel így bizonyára sokkal jobban érezte magát a bőrében); ezzel persze ismét közbotrányt okozott az országban. Autóalkatrészboltja a nagy gazdasági világválság idején tönkrement.
Aztán beszervezte a Gestapo, pontosabban egy, a Gestapónak dolgozó újságírónő (mellesleg szintén volt autóversenyző), bizonyos Gertrude Hannecker, hogy hadititkok után kémkedjen. Violette Morris eszményi választás volt a feladatra, hisz egyrészt ismert társasági emberként elég magas szintű kapcsolatokkal rendelkezett, másrészt pedig a nyilvános meghurcolása óta csak úgy fűtötte a bosszúvágy. Civilben egyébként teniszoktatóként tevékenykedett.
1936-ban, személyesen Adolf Hitler meghívására (!) díszvendégként részt vett a berlini olimpián, ahol állítólag valami érmet vagy kitüntetést is kapott, noha egyik számban sem indult.
1937-ben agyonlőtt egy Joseph Le Cam nevű volt legionáriust, aki be akart törni a lakóhajójára.
Egyre több időt töltött Németországban, amelyet erősnek és egészségesnek látott, szemben a gyenge és dekadens Franciaországgal. Alighanem az is fontos szempont volt, hogy míg hazájában gyakorlatilag teljesen kiszorult a sportéletből, addig a németek továbbra is nagy atlétaként ünnepelték.
Franciaország német megszállása után náci kémből vérszomjas Gestapo-ügynökké lépett elő, aki leginkább a felügyeletére bízott foglyok vallatásában és kínzásában jeleskedett. Bár ekkoriban már ötven körül járt, brutális testi erejének és kegyetlen módszereinek köszönhetően sikerült kiérdemelnie a Gestapo hiénája gúnynevet.
1944-ben a saját autójában végezte ki francia ellenállók egy csoportja. Holttestét tömegsírba hajították.

1913-ban a húszéves Violette Morris még bizakodón nézett a jövőbe (Fotó: Wikipedia)

Hogy élete utolsó évtizedében valóban elkövette-e azt a sok szörnyűséget, amit neki tulajdonítanak, az nem teljesen egyértelmű; könnyen meglehet, hogy csak feltűnő külseje, rendhagyó életvitele és országos botrányai miatt vált ideális bűnbakká. Hisz láttunk már ilyesmit.