Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel.
Ezt a Széchenyi Istvánnak tulajdonított idézetet rengetegen kezdték megosztani a közösségi oldalakon az április 8-i országgyűlési választásokat követően. A mondat azonban már több mint egy évtizede kering különböző fórumokon, és sok esetben fel sem merül, hogy megkérdőjelezzék, valóban a „legnagyobb magyar” szavairól van-e szó. Marinov Iván, az Urbanlegends.hu alapítója már 2007-ben felderítette az idézet eredetét, a választást követően pedig észrevette, hogy ismét pörögni kezdett a történet az interneten. Ezért felkerestük a „civilben” újságíróként dolgozó szakembert, hogy többet is megtudjunk a városi legendák és hasonló tévhitek hátteréről.
Tizennégy éve vadászol városi legendákra, tévhitekre. Hogyan kezdődött mindez?
Szeretek utánajárni a dolgoknak, amelyek felkeltik az érdeklődésem, és szeretem megmutatni egy történet több oldalát – a média felé is ez a tulajdonságom húzott. Az Urbanlegends.hu-t 2004-ben azután indítottam el, hogy a levelezőmet napi szinten eldugították a különböző kamufigyelmeztetések. Az egyik arra hívta fel a figyelmet, hogy pénzt gyűjthetünk egy megégett kislány műtétjére, a másik arra adott tippet, hogy miként védjük meg mobiljainkat az akkoriban még nem is létező vírusoktól. Ezért aztán létrehoztam egy blogot az ehhez hasonló történetek feldolgozására, ahol emellett történelmi és egészségügyi tévhitekről is rendre írtam. Eleinte vadásztam a témákat, idővel aztán elkezdtek befutni az ismerősök és a törzsolvasók kérdései is. Ma már erősen válogatnom kell, mit dolgozok fel, mire jut energia.
Marinov Iván 2004 óta vadássza a városi legendákat és azok hátterét (Fotó: Urbanlegends.hu/Bődey János)
A Széchenyi Istvánnak tulajdonított, „Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel” kezdetű idézetről már 2007-ben kinyomoztad, hogy nem ő mondta. A hétvégi választás után mégis ez volt az egyik legtöbbet keringetett idézet a közösségi oldalakon. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy gyors kereséssel bárki számára ellenőrizhető lenne a hitelessége…
A kamuhírek és „találó” idézetek ellenőrzés nélküli újraosztása emberi tulajdonság, ami pártállástól független. Ezt jól illusztrálja az általad is említett ál-Széchenyi-idézet, amelyről kiderítettem, hogy valójában nem is Széchenyi mondta, hanem egy regényíró adta a szájába. Ezt az idézetet a 2000-es évek közepén az akkor ellenzéki jobboldaliak kezdték el terjeszteni, 2010 óta viszont a másik oldal érzi találóbbnak. Mindig van, aki szereti megosztani a cáfolatot, sokak szerint pedig mindegy, ki mondta.
Milyen történeteknek dőlnek be, és mennyire hajlandóak az emberek változtatni az álláspontjukon, ha kiderül egy hírről vagy egy idézetről, hogy nem valódi?
Általában azokkal a történetekkel tudnak a legkönnyebben megvezetni minket, amelyek valamilyen érzelmet – dühöt, örömöt vagy félelmet – váltanak ki, a haragos, rettegő vagy boldog emberek képessége a kritikai gondolkodásra ugyanis erősen lecsökken. Bár mindenki szereti azt hinni, hogy a döntéseit racionálisan átgondolva hozza meg, a való életben az emberek sokszor megérzésekre, előítéletekre és becslésekre hagyatkoznak.
Emellett tudatosan keressük azokat az infókat is, amelyek megerősítik a meggyőződéseinket, vágyainkat, és elhanyagoljuk az azokat megkérdőjelezőket. Ezt a megerősítési torzításként emlegetett viselkedést a közösségi oldalak működésükkel teljes mértékben kiszolgálják és erősítik, tehát csak fokozzák az emberi gondolkodás sebezhetőségét.
Ráadásul ha a baj egyszer megtörténik, a dezinformációt nehéz korrigálni a valós infóval. Akár a megosztások, akár a lájkok vagy a kattintások számát nézzük, az álhírek sokkal gyorsabban terjednek a leleplezésüknél.
Az álhírek az elmúlt időszakban kerültek előtérbe. Ennek ellenére talán túlzás nélkül állítható, hogy a dezinformáció, a legendák, a hangzatos anekdoták egyidősek az emberiséggel.
Történeteket és köztük valótlan történeteket mindig is meséltek egymásnak az emberek, és a tömeges befolyásolás sem új jelenség. Az emberek most is nagyjából hasonló dolgokban szeretnének hinni, mint egykoron, és a motivációk, valamint a terjesztett történetek is hasonlók. Az egyedüli különbség az, hogy – ahelyett, hogy a kerítésnek támaszkodva beszélnék meg érzéseiket a szomszéddal – a közösségi oldalakon lógva osztják meg álmaikat, vágyaikat, gondolataikat, méghozzá az egész világgal. Az álhíreket most az röptette reflektorfénybe, hogy kiderült: a Facebook nemcsak minden korábbinál hatékonyabbá és gyorsabbá tette az információ megosztását, hanem alkalmas a felhasználók tudatos és észrevétlen befolyásolására is.
Mégsem célravezető egyedül a Facebookot kikiáltani főbűnösnek. A közelmúlt adatkezeléssel és befolyásolással kapcsolatos visszaéléseit mindenképp ki kell vizsgálni, de ez a szabályozó felügyeletek és a Facebook feladata. Sokkal nagyobb tapasztalat az egyszeri felhasználók számára az, hogy egy újabb példán keresztül szembesülhettek azzal, mire használhatók a közösségi oldali aktivitásaik. Lehet nagy duzzogva a facebookos profil letörlésével fenyegetőzni, de mégiscsak a felhasználók azok, akik egy nyereményjáték vagy egy indián neves blődség kedvéért belemennek adataik átadásába (rosszabb esetben az ismerőseik adatainak a kiadásába is), ők osztanak meg a világgal napi szinten fényképeket, személyes adatokat és gondolataikat – sokszor a hozzáférés korlátozásával egyáltalán nem törődve.
Az álhírek térhódítását elnézve felvetődik a kérdés, hogy mennyire hiányzik az emberekből a kritikai gondolkodás. Mit lehet tenni ez ellen?
A Cambridge Analytica-ügy az adatkezelés biztonságosságán kívül a felhasználói tudatosság és a kritikai gondolkodás fejlesztésének fontosságára is rávilágít. Mindkét téren előrébb léphetünk, ha megtanuljuk felelősen használni ezeket a platformokat, míg a Facebook „megbüntetéséhez” nincsenek ilyen hatékony eszközeink. Mert ha mondjuk egy profiltörléssel büntetjük is a Facebookot, az igazi tanulságok levonása nélkül a következő közösségi oldalon ugyanúgy belesétálunk ugyanazokba a csapdákba.
Napjainkban gyakran téma a laposföld-elmélet is. Mit gondolsz, hogyan kaphatnak erőre ilyen nyilvánvaló baromságok? Vagy mi a véleményed az oltásellenességről, ahol rendszeresen kerülnek elő már megcáfolt állítások – például hogy a védőoltás autizmust okoz?
A laposföld-elméletben nem vagyok annyira otthon. Foglalkoztam ugyan az oldalon a jelenség középkori megjelenésével, de az elmélet mondernkori verziói nem hoztak lázba. Elég sokat írtam viszont az oltástagadókról, akiknek a felelőtlensége nemcsak a saját gyerekeikre van hatással, hanem a környezetükre, köztük még az oltott gyerekekre is. Bár a tudomány álláspontja egyértelmű a kérdésben, kommunikációs eszközeiket illetően az oltástagadók helyzeti előnyben vannak. Száraz számok és tudományos szakkifejezések segítségével ugyanis nehéz versenybe szállni az olyan érzelmi kinyilatkoztatásokkal, amikor egy celeb a fia autizmusát az oltáshoz kapcsolva azt mondja: „az én tudományom a fiam”. Éppen ezért javasolják kommunikációs szakemberek a tudósoknak, hogy ne számokkal szálljanak szembe az egészséggel kapcsolatos kérdések tudománytalan megközelítésével, hanem tényeken alapuló ellentörténetekkel. Például – bármennyire is sokkoló – annak a lánynak a történetével, akinek egy kanyaróhoz köthető vírusos fertőzés úgy tönkretette a központi idegrendszerét, hogy azóta ágyban fekszik, és semmire sem reagál.
2000 óta újságíróként dolgozol, de az Urbanlegends.hu-t nem megélhetési alapon, hanem hobbiból csinálod. Mennyi idődet viszi el a kutatás, a könyvtárazás, a szakértők megkeresése?
Mindennap több órát foglalkozom az oldallal, még akkor is, ha épp nincs új bejegyzés, mert a szájt frissítésén túl vár rám a több tízezres közösségi oldalas követői csoportokban (Facebook, Twitter stb.) felmerülő kérdések megválaszolása is. De élvezem, sőt ha rajtam múlna, még több időt is fordítanék a témára. Ennek érdekében a közelmúltban elindítottam az Urbanlegends.hu támogatói oldalát, ahol a kamuhírek elleni harcot támogatók havi egy kávé, magazin vagy könyv árával járulhatnak hozzá a munkámhoz.
Az érzelmekre apelláló híreket-tartalmakat érdemes óvatosan kezelni (Fotó: urbanlegends.hu/Bődey János)
2006-ban jelent meg a Legendavadászat című könyv, amit két szerzőtársaddal írtál. Tervezel folytatást?
Nem lenne rossz, de ha elkezdenék egy könyvet írni, akkor az oldal frissítésére és az aktuális témákra nem tudnék annyi energiát, figyelmet fordítani. Az egyik kedvenc legendavadász oldalam szerzője járt úgy, hogy kiírta az addig napi szinten frissülő szájtjára: könyvírás miatt átmenetileg felfüggeszti a működtetését. A kötet befejezése után talán visszajött még egy kis időre, de 2016 óta nem látok friss tartalmat nála. A másik fele pedig az, hogy az ismereteink folyamatosan változnak, a tényekből gyorsan túlhaladott tudás lesz – e folyamat követéséhez a bővíthető, videókkal illusztrálható és linkelhető online felületet jobb platformnak gondolom.
Végezetül mit tanácsolsz azoknak, akik szeretnének tisztán látni, és nem akarnak belesétálni az álhírek csapdájába?
A legfontosabb a tudatosság. Hogy tisztában legyünk egyrészt az általunk használt eszközök, platformok működésével, másrészt a gondolkodásunk sebezhetőségével. Általában az érzelmet kiváltó történetekkel vezetnek meg minket a legkönnyebben, ezért – ha nem akarunk kamuhíreket terjeszteni – ne engedjük, hogy az infók befogadása során az érzelmeink vezéreljenek minket. Ha egy cikk felidegesít vagy felvidít bennünket, gondolkodjunk el, nem azért született-e abban a formában, hogy ezt a hatást váltsa ki belőlünk. Álljunk meg egy pillanatra a cím elolvasása és a Megosztom gomb megnyomása között, és az értesülést ellenőrizzük megbízható forrásokból is. De sokszor már az is elég, ha elővesszük a józan eszünket és átgondoljuk az olvasottakat.