Meg voltam győződve róla, hogy már régen nincs szégyenérzetem amiatt, hogy nem tanultam meg biciklizni. Az életemben a fordulópontot a tizennyolcadik születésnapom jelentette, ugyanis nem sokkal a nagy nap után meglett a jogosítványom. Egészen odáig folyamatosan ki voltam téve a haverjaim cikizésének vagy finomabb esetben egy-egy odaszúrt megjegyzésnek. Nyaranta folyamatosan abban a tudatban kellett léteznem, hogy egy csomó közös programról lemaradok. Nem várhattam el tőlük, hogy csak miattam ne menjenek el biciklivel egy erdei kirándulásra a Börzsönybe vagy a szomszédos falu strandjára, ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy gyalog vagy valamelyik helyi, négyóránként közlekedő buszjárattal döcögjek utánuk.
Aztán meglett a jogsim, és kinyílt a világ. Azok a barátaim, akik korábban elválaszthatatlanok voltak a kétkerekűjüktől, egyik pillanatról a másikra megszabadultak a bringájuktól, és legyen bármilyen csotrogány is az autójuk – 18 éves korunkban a legtöbbünknek maximum ilyen kocsi jutott – , akkor is a kocsikázást preferálták. Szóba se jött, hogy bárhová is biciklivel menjen a társaság, hiszen egy szabad autó mindig volt kéznél, és a kocsira való áttérésünkkel az évek múlásával elkezdett múlni a gyerekkori szégyenérzetem. A helyzeten az is segített, hogy egy idő után egy vidéki kisvárosból egy köztudottan nem biciklibarát nagyvárosba, Budapestre költöztem, ahol a tömegközlekedésnek és az autónak hála egyre kevésbé éreztem tehernek a biciklis tudásom hiányát. Aztán tavaly megszületett a kisfiam, idén kiderült, hogy hamarosan kertes házba költözünk, a feleségem pedig egy óvatlan pillanatban benyögte, hogy két-három év, és meg kéne tanítani Boldit biciklizni… Egyetlen mondat rengeteg régi, már gyógyultnak hitt sebet tépett fel.
Éld át a traumádat!
Amikor a szerkesztőm, Dávid azzal keresett meg, hogy a jövőben jó volna, ha több személyes és vicces témát dolgoznék fel, azonnal eszembe jutott a biciklizés. Persze nézőpont kérdése, hogy egy 38 éves fickó, aki nem tanult meg kerékpározni, mennyire számít viccesnek: a dolog az én nézőpontomból inkább tragikus, de kívülről nézve valószínűleg vicces/szánalmas (mindenki válassza ki a neki tetsző szót) lehet. Először csak egy szimpla szöveges anyagról, egy írott formájú traumafeldolgozásról volt szó, de egy ragyogó szerkesztői ötletből eljutottunk odáig, hogy szerda reggel 9-kor ott találtam magam a Városliget egyik viszonylag félreeső útján, kezemben egy biciklivel, velem szemben Neményi Marcival, a fotóssal, aki vagy az empátia földi helytartója, mert bizisten egyszer sem röhögte el magát, vagy csak mindig suttyomban kuncogott, amikor én épp nem figyeltem oda, mert azzal voltam elfoglalva, hogy az életemért küzdjek két keréken, egyensúlyozás (vagy inkább az azzal való próbálkozás) közben.
Az odaút (fotók: Neményi Márton)
Arra gondoltam, hogy tényleg nincs mit szégyellnem. Végül is én vagyok az a csávó, aki pár éve egy nagy cikkben tucatnyi seggszelfi képet lőtt magáról. Lehetne annál rosszabb? Aztán csak eljött a szerda reggel, én meg ott álltam a Városliget mellett borsószemnyire összeugrott gyomorral: basszus, ma nekem nyilvánosan, emberek előtt biciklire kell szállnom.
Próbálok időt húzni, de hiába
Mivel érthető okokból nincs bringám, a fotósunk, Marci pedig túl drága bicajjal rendelkezik ahhoz, hogy odaadja nekem lezúzni, Czv kollégánk segít ki minket egy kissé leharcolt, de mindent kibíró darabbal. A találkozón a fotósunk egy Human Error feliratú pólóban jelenik meg, de mielőtt végképp a fejembe vésném, hogy ez egy nekem szóló, nem is olyan rejtett üzenet, felvilágosít, hogy igazából egy punkbanda neve, és ne higgyem már azt, hogy a világon minden rólam szól (az utóbbi részt nem mondja, csak én gondolom hozzá). A gond ott kezdődik, hogy a Liget-projekt miatt majdhogynem körbefalazott Városligetbe már bejutni sem egyszerű, jó darabig tolnom kell a bicajt ahhoz, hogy egyáltalán bejussak a parkba, és már ez a szakasz is kellően kényelmetlen/kellemetlen élmény.
Előtte
Percek telnek el, már bent vagyunk, Marci kiválaszt egy jól fotózható útszakaszt, szóval már csak egy van hátra: bringára fel! Jaja, mindjárt, de előbb még megvárom, míg elmegy az a kutyasétáltató nő. Oké, várjunk még egy kicsit, mindjárt eltűnik az a biciklis pasi is. Ott van még az a sétáló párocska, szívesen bevárnám őket is. A sort a végtelenségig tudnám húzni – hihetetlen, mennyi ember ér rá hétköznap reggel egy parkban grasszálni – , de Marci emlékeztet rá, hogy a cikket és a képeket több ezren fogják látni, és az lesz ám az igazi égés, nem ez a néhány kóbor lézengő a parkban. Ezzel az érvvel nem tudok vitába szállni, így felpattanok a bringára. Illetve felpattannék, de hamarosan rájövünk, hogy ez nem fog menni. Nem számoltunk ugyanis azzal, hogy a bringát kölcsönadó Czv nálam jóval magasabb, és nemcsak a bringája magas vázú, hanem az ülés is jó magasra van állítva: esélyem nincs, hogy ezzel így bármit tudjak kezdeni. Csavarkulcs az ülésállításhoz sehol: Marci teker is vissza intézkedni. Nyertem egy kis időt a totális megsemmisülésig.
Amikor majdnem sikerült
Amíg a bicikli és Marci visszatérésére várok, van időm elmélkedni azon, hogy hol rontottam el az életem. A szüleim talán ott hibáztak, hogy nem ők maguk akartak engem megtanítani biciklizni, hanem ráhagyták ezt az apai nagyapámra, aki kb. annyira türelmes ember volt, hogy miután nagyjából fél órányi tanítás után sem tudtam még biciklizni, elmondta, hogy reménytelen eset vagyok, hiszen őt gyerekként feltette az apja a bringára, és már gurult is. Ezzel a lendülettel abba is hagyta a „tanítást”, és mentünk is be a házba, hogy megihassa a szokásos délutáni fröccsét. Legközelebb akkor jártam a biciklizéshez, amikor 11-12 éves korom környékén egy hosszú hétvégét Csongor barátomék falusi házában töltöttem a nyáron, és Csongi valamiért a fejébe vette, hogy megtanít engem biciklizni. Kitartó egy fazon, és nem olyan fickó, akinek könnyű nemet mondani (a kiképző énje évekkel később is előjött, amikor beállt a Francia Idegenlégióba, ahol sok éven át szolgált), és néhány órányi intenzív próbálkozással elérte, hogy a kis falusi vakációm végére egyenesben már hibátlanul ment a tekerés, de kanyarban még sokszor dőltem, mint a zsák. Ha tovább tart a kiruccanásom, netán hazaérve lett volna egy olyan biciklim, amin folytathatom a gyakorlást, akkor lehet, hogy ez a cikk most nem született volna meg, mindenesetre volt egy pont az életemben, amikor nagyon közel jártam ahhoz, hogy megtanuljak biciklizni, de én elszalasztottam a lehetőséget. Épp ez a gondolat suhant át az agyamon, amikor Marci visszatért a biciklivel és egy csavarkulccsal, és néhány mozdulattal lejjebb állította az ülést – ami számomra még mindig hihetetlenül magasnak tűnt.
Két méternek is örülni kell
Innentől nagyjából félórányi kínszenvedés következett. Mivel már az elindulás is komoly egyensúlybéli problémákkal járt, a legkisebb sikereknek is nagyon örülni kellett. Marci külön megdicsért, amikor sikerült egy teljes métert két keréken mennem, így örömömben kis híján pezsgőt bontottam, és amikor egyszer sikerült bő két métert gurulnom, a szemem előtt tűzijáték és egy magasba emelt világbajnoki serleg képe bontakozott ki. Ez a két méter annyira feldobott, hogy még a sétálgató, idős kínai pár megvető pillantása (persze lehet, hogy csak beképzeltem) is lepergett rólam. Ennyi sikerélménynél több nem jutott, így Marci – akit innentől kezdve bármikor elfogadnék edzőmnek – azt találta ki, hogy a biciklit tartva segít nekem az egyensúlyozásban, de hamar rá kellett jönnünk, hogy az én 90+ kilómmal ez egyáltalán nem úgy működik, mint egy harminc kilós kisgyerekkel. Aztán jött a mentő ötlet: ne üljek az ülésre, hagyjam a fenébe a pedálokat, és a biciklit egy lábbal rollerként lökve gyakoroljam az egyensúlyozást. Látszott, hogy van kraft az ötletben, és ha nem csak az lett volna a cél, hogy lőjünk rólam pár megalázó képet, és gyűjtsek némi negatív élményanyagot, akkor látok rá esélyt, hogy ez a bő két méter később jóval több is lehetett volna, de eljött az a pont, hogy véget kellett vetni a fotózásnak. Biciklizni megint nem tanultam meg, de legalább néhány régi sebem ismét felszakadt. Húsz év múlva megint megpróbálom, de akkor már egy alacsonyabb vázú és ülésű bringával. Vagy majd a kisfiam tanít meg engem biciklizni…
