Valószínűleg meglepően sokan vannak azok, akik szerint Shakespeare (vagy általában a színház), az valami olyasmi, hogy egy nyakfodort és harisnyát viselő férfi kissé deklamáló hangon szavalja egy koponyának a lenni vagy nem lenni monológot. Ez persze teljesen érthető, hisz a múlandóságra, az élet hiábavalóságára és még egy sor egyéb fontos dologra rádöbbenő, volt udvari bolondjának maradványaihoz szónokló Hamlet temetőbeli kirándulása valóban a drámairodalom egyik leglátványosabb (illetve legkönnyebben ábrázolható) nagyjelenete, még úgy is, hogy a dán királyfi egyrészt nem minden feldolgozásban van azért pfalzi választófejedelemnek vagy Robin Hoodnak öltöztetve, másrészt meg nem is azt szavalja, hogy lenni vagy nem lenni (ugyanis az valamivel korábban van), hanem azt, hogy Haj, szegény Yorick! Ismertem, Horatio; végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt: engem a hátán hurcolt ezerszer: és most hogy irtózik tőle a képzeletem! (legalábbis Arany Jánosnál, aki egyébként a már akkoriban is örökzöldnek számító lenni vagy nem lenni helyett azt találta ki, hogy a lét, vagy a nem-lét kérdése ez, de nem aratott vele fényes sikert).
Laurence Olivier mint Hamlet, valamint Yorick (fotó: Youtube)
Akárhogy is, a Hamlet alighanem minden idők legismertebb, legtöbbször feldolgozott és idézett tragédiája (vagy egyáltalán: irodalmi alkotása), amelynek jelentőségét és máig tartó népszerűségét jól mutatja, hogy nem csak a nehéz és hálás címszerepért folyt mindig nagy tülekedés; akadtak olyanok is, akiknek az ambíciói nem törtek ilyen magasra, és kifejezetten Yorickot szerették volna alakítani.
Igen, a koponyát.
Azt, amit a dán trónörökös szorongat olyan drámaian az ötödik felvonás első színében, és ami ugyan lehet, hogy egy nagyon-nagyon híres koponya, és lendületes jambusokban közölt egzisztencialista gondolatokra csábít, de hát azért mégiscsak egy koponya. Mondjuk egy olyan mű esetében, amelyben majdnem minden főbb karakter meghal vagy esetleg már eleve halott, tulajdonképpen ez is belefér.
Hamlet a temetőben Eugène Delacroix festményén (Forrás: Wikipedia)
A leghíresebb művész, aki Yorick szerepére áhítozott, a lengyel származású zongoravirtuóz és komponista, André Tchaikowsky volt, aki 1982-ben, alig 46 évesen hunyt el rákban. Holttestét kutatási célokra ajánlotta fel, a koponyáját viszont a Royal Shakespeare Companyre hagyta örökül, abban a reményben, hogy halála után ismét színpadi karrierbe kezdhet Hamlet szótlan, ám karizmatikus partnereként. Persze ez azért nem ment ilyen könnyedén. Még csak nem is arról volt szó, hogy az egykori zongoraművésznek előbb kisebb szerepekben kellett volna bizonyítania (mondjuk Quintus levágott fejeként a Titus Andronicusban), hanem egész egyszerűen egy színész vagy rendező sem mert vele dolgozni hosszú évekig, legfeljebb csak a próbákon. Bár az igaz, hogy tényleg nem nagyon volt szokás igazi emberi koponyát használni a színpadon, még ha hébe-hóba meg is esett korábban.
2008-ban aztán megtört a jég, és az immáron 26 éve halott André Tchaikowsky végre közönség előtt is bemutatkozhatott a Hamletet játszó David Tennant oldalán (kezében), előbb Shakespeare szülővárosában, Stratford-upon-Avonban, majd a londoni West Enden is. A szokatlan húzás jó sajtóvisszhangot kapott, a darabot műsorára tűzte a BBC, a rendező Gregory Doran pedig külön is kiemelte Tchaikowsky alakítását, szóval érdemes volt ennyit várni. Viszont azt, hogy a kollégák a bemutató előtt kívántak-e kéz- és lábtörést az újdonsült Yoricknak, sajnos nem tudjuk.
De nem a zongorista volt az első (és az utolsó), aki az udvari bolond nevezetes koponyájaként képzelte el az előadóművészi kiteljesedést. Valamikor a 19. század közepén a philadelphiai Walnut Street Theatre egyik hűséges dolgozója, bizonyos John „Pop” Reed kínálta fel saját kipreparált fejét munkaadójának, amit az köszönettel el is fogadott, a néhai díszletező pedig remélhetőleg pont úgy tündökölhetett a Hamletben, ahogy azt a halálos ágyán elképzelte. A Buenos Airesben élő üzletember, Juan Potomachi viszont már nem bízott semmit a véletlenre, illetve a színház kegyes jóindulatára, és 1955-ben kelt végrendeletében 200.000 pesót ígért a Teatro Dramáticónak, ha eljátszhatja Yorickot; el is játszotta, nyilván.
Kevésbé bizonyult szerencsésnek Jonathan Hartman, a bristoli Old Vic színésze, aki egész életében a Royal Shakespeare Company soraiba vágyott, de a sokadik visszautasítás után feladta, és 1995-ben már csak a koponya szerepére jelentkezett be, de azt sem kapta meg, azzal az indokkal, hogy a társulat nem dolgozik igazi emberi csonttal, mivel az túl törékeny, és nem jó a fogása. Viszont azóta ugye kiderült, hogy az RSC mégsem ennyire finnyás a kérdésben, szóval ebből még akármi lehet, pláne, hogy az imdb-s adatlapja szerint Hartman (aki korábban játszott már meleg skinheadet és zombit egy müzlireklámban) ma is él, a legutolsó hírek szerint a CIA-be szeretne belépni (de hogy miért?), és ami még ennél is fontosabb: nagyon szép, férfias, határozott vonalú koponyája van neki.
Sarah Bernhardt Hamletként (Fotó: Wikipedia)
Egyébként Hamletnek nem feltétlenül szükséges koponyával hadonásznia. A mű egyik legizgalmasabb, 1921-ben készült feldolgozásában nem is történik semmi ilyesmi, ráadásul a címszerepet sem valami bodorított hajú, prémgalléros piperkőc játssza, hanem a korszak egyik ünnepelt színésznője, Asta Nielsen, aki itt még a szokásosnál is jobban mutat a filmvásznon (amúgy ebben az értelmezésben a dán királyfi nem királyfi, hanem férfiasan öltöző és viselkedő, valódi identitását gondosan titkoló hercegnő).
Érdekes, hogy a legeslegelső, 1900-as, mindössze a párbajjelenetet tartalmazó Hamlet-mozgóképben is egy nő alakította a főhőst, és nem is akármilyen nő, hanem maga Sarah Bernhardt, a 19. század második felének legnagyobb színészlegendája, aki valamivel korábban már színpadon is eljátszotta a szerepet. Ott valódi emberi koponyát használt kellékként, de hát megtehette; egyrészt személyesen Victor Hugótól kapta ajándékba (állítólag), másrészt meg ő volt Sarah Bernhardt, úgyhogy azt csinált, amit akart.