William Shakespeare húga, Joan Shakespeare

A huszadik század irodalmának egyik legfontosabb szerzője, a Világítótorony és az Orlando írója, Virginia Woolf 1929-ben jelentette meg az azóta is feminista alapműnek számító esszéjét, a Saját szobát, amelynek egyik fejezetében (Shakespeare’s sister – innen kapta nevét a zenekar is) eljátszik a gondolattal, miszerint: mi lett volna, ha William Shakespeare nőnek születik? Pontosabban: mi lett volna, ha minden idők legnépszerűbb, legtöbbet játszott, legtöbbször feldolgozott és elemzett drámaírójának van egy húga – Judith Shakespeare – aki hasonló tehetséggel rendelkezik, mint ünnepelt bátyja. Mire vitte volna ő az Erzsébet-kori Angliában? Az írónő megfejtése szerint sajnos nem sokra.

Míg William kedvére tanulhat és pallérozhatja elméjét, addig Judith-nak a ház körüli teendőkben kell segíteni, szülei pedig szigorúan leteremtik, ha időnként mégis megpróbál könyvet venni a kezébe, és írni is csak titokban mer – már ha egyáltalán mer. Később hozzá akarják adni egy ismeretlen férfihoz, és amikor ellenkezik, az apja megveri. Így aztán elszökik otthonról és Londonba megy, hogy színésznő legyen, de a férfiak csak kinevetik; már csak azért is, mert a női szerepeket ekkoriban még főleg fiatal fiúk alakították. Egyedül a színházigazgató méltatja figyelemre, de bár ne tenné: teherbe ejti Judith-ot, majd azzal a lendülettel el is hagyja őt, a nő pedig végül megöli magát „egy téli éjszakán, és ott fekszik eltemetve valamelyik keresztútnál, ahol ma az Elephant and Castle előtt az omnibuszok megállnak”. Bátyja, William pedig tovább éli világát, sorra írja színműveit (már ha tényleg ő írta őket), és minden idők legnagyobb drámaírója válik belőle.

William Shakespeare legismertebb portréja (forrás: Wikipedia)

Shakespeare lánya egy kocsmároshoz ment férjhez

A Virginia Woolf által felvázolt kis történet, bár természetesen fikció, valóban nem rugaszkodott el túl messze a valóságtól: ugyanis a 16. században – bár kivételek persze akadtak – egy nőnek tényleg nem sok (vagyis jóformán semmi) esélye nem volt arra, hogy ünnepelt író, zeneszerző, festőművész váljon belőle. Jellemző, hogy az első magyar sztárköltőnőnek, Molnár Borbálának is titokban kellett elsajátítania a betűvetést – és ez már jóval később történt, a 18. század végén.

Judith Shakespeare egyébként valóban létezett: William Shakespeare és Anne Hathaway kisebbik lányát hívták így. 1585-ben született, egy kocsmároshoz ment férjhez, és három gyereket szült.

Shakespeare életének utolsó hónapjában Judith férjét, Thomas Quiney-t megvádolták egy asszony, Margaret Wheeler megbecstelenítésével, és őt okolták az asszony gyermekszülésben esett haláláért is. Az egyháztanács nyilvános bűnbánatra kötelezte Quiney-t, aki így elveszítette becsületét. Ezért Shakespeare március 25-én úgy módosította végrendeletét, hogy Judith kizárólagos örököse lehessen a halála után hozzá kerülő családi vagyonrésznek, vagyis férjét kizárta az örökségből.

Az elrejtett röpirat

Hogy még tovább bonyolítsuk a helyzetet, még azt is eláruljuk, hogy Shakespeare-nek egy húga is volt – vagyis több lánytestvére is született, de közülük csak egy érte meg a felnőttkort: Joan Shakespeare, asszonynevén Joan Hart (hogy Virginia Woolf miért nem az ő nevét használta esszéjében, az mondjuk nem teljesen világos; talán a Judith jobban tetszett neki).

Életéről nem sokat tudunk (ahogy egyébként Williamében is számos homályos folt van még, dacára a több évszázados kutatómunkának): annyi biztos, hogy egy William Hart nevű kalaposhoz ment feleségül, pontosan harminc évvel élte túl a bátyját, és három gyermeket szült, leszármazottai pedig – ellentétben Williamével – még ma is élnek. A történészek ezen kívül eddig nem is méltatták különösebb figyelemre, de elképzelhető, hogy egy új felfedezésnek köszönhetően a jövőben rá is vetül némi reflektorfény.

Shakespeare a családja körében idéz a Hamletből (forrás: Michael Nicholson/GettyImages)

1757-ben, közel 150 évvel William Shakespeare halála után egy röpiratot találtak gyermekkori házában, a tetőgerendák közé rejtve. A J. Shakespeare aláírással ellátott pamflet egy szenvedélyes katolikus hitvallás, szóval a szerzőnek jó oka volt rá, hogy ne nagyon reklámozza az irományát, mivel ebben az időszakban a protestáns anglikán egyház lényegében háborúban állt a katolicizmussal:

bár az is igaz, hogy I. Erzsébetet követő Jakab uralkodása alatt már valamelyest javult a katolikusok helyzete.

A tudósok sokáig úgy vélték, hogy ez a röpirat William apjának, John Shakespeare-nek a műve, ebből pedig arra következtettek, hogy a Shakespeare család titokban buzgó katolikus lehetett, és William talán felnőttként sem szakadt el teljesen az egyháztól, bár nyíltan természetesen ő sem vállalhatta fel ezt.

Az mindenesetre gyanús, hogy műveiben szinte egyáltalán nincsenek antikatolikus kiszólások (leszámítva talán azt az elhíresült jelenetet, amikor Hamlet kolostorba küldi Oféliát, de korántsem biztos, hogy annak lett szánva), noha az Erzsébet-kori színpadi művek többnyire hemzsegtek az ilyenektől, a művelt anglikán közönség legnagyobb örömére.

Shakespeare húga lehet a szerző

De vissza a röpirathoz: egy friss kutatás szerint a dokumentumot (aminek már csak egy 1790-ben készült másolata van meg, mivel az eredeti sajnos elveszett) valószínűleg nem John Shakespeare írta, ahogy azt mindig is feltételezték, hanem William húga, Joan. Matthew Steggle, a Bristoli Egyetem professzora arra jutott, hogy a pamflet javarészt a Lélek végrendelete című olasz szöveg hiányos fordítása, amely először 1613-ban, bő tíz évvel John Shakespeare halála után jelent meg, a szerzői pedig valószínűleg Girolamo Verduro kanonok és gyóntatója, a remek nevű Silvestro Ferrari voltak.

Virginia Woolf (fotó: Wikipedia)

Így kizárásos alapon a J. Shakespeare csakis Joan lehet – akinek ez a mű az egyetlen fennmaradt írása, és ugyebár ennek az eredetije is elkallódott. Talán meglepő, de egyébként William után sem maradt egyetlen eredeti kézirat sem, mert a Globe színház, ahol ezeket őrizték, 1613-ban porig égett. Se levelezést, se naplót (utóbbi akkoriban nem is nagyon volt jellemző), csupán néhány aláírást hagyott az utókorra. Joan ugyanakkor néhány személyes gondolatát is papírra vetette:

„Én, [Joan] Shakespeare, készségesen elfogadom a halált, bármi módon is érjen engem, akaratomat Isten akaratához igazítva. Elfogadom azt bűneimért való elégtételként, és hálát adok az ő isteni felségének az életért, amelyet nekem ajándékozott.”

A továbbiakban pedig Szent Winifred oltalmába ajánlja magát, ami további bizonyíték lehet arra, hogy nem John, hanem Joan volt a szerző: Szent Winifredhez ugyanis előszeretettel fohászkodtak azok a nők, akik körül nem kívánt kérők legyeskedtek (Joan férje viszonylag korán, 1616-ban hunyt el, elképzelhető, hogy a szöveget is ekkoriban írta).

Virginia Woolf Judith Shakespearje afféle szimbolikus alak: azokat a nőket jelképezi, akiknek a társadalmi konvenciók miatt esélyük sem volt arra, hogy hallathassák a saját hangjukat, alakjukat pedig örökre elnyelte a történelem. Az igazi Judith Shakespeare, vagyis Joan azonban nagyon is valóságos volt; és erről most már írásos bizonyítékunk is van.