Millió rózsaszálat vett a festő, s végül nyomorban halt meg

Ez talán ritkábban kerül szóba, de a hetvenes-nyolcvanas években nemcsak a punkos, újhullámos vagy egyéb radikális-szubkulturális csörömpölésben utazó fiatal együtteseknek volt nehéz, illetve gyakorlatilag lehetetlen lemezszerződéshez jutniuk, hanem sokszor az idősebb korosztályt célzó, felforgatás- és politikamentes szórakoztató zenét játszó előadóknak sem adott lehetőséget a monopolhelyzetben lévő, amúgy valami teljesen értelmetlen szocialista üzletpolitikát követő MHV. Jellemző, hogy az ötvenes évek óta működő és roppant népszerű Záray-Vámosi duó debütáló albuma is csak 1977-ben jelenhetett meg, ahogy az is, hogy az első mulatós lemezt, a 3+2 Halvány őszi rózsáját (rajta a felejthetetlen Csipkés kombinéval) is az akkor még a Jugoszláviához tartozó Vajdaságból kellett importálni, mert ebben az időben a hazai popzene tótumfaktumai egyszerűen nem voltak hajlandóak foglalkozni a műfajjal, noha óriási lett volna rá az igény.  

Szinte hihetetlen, de még a nyolcvanas évek legnagyobb, legikonikusabb presszópop-slágerének, a Csongrádi Kata által énekelt Millió rózsaszálnak a megjelenését se nagyon támogatta a lemezgyár. A dal először a Magyar Televízióban, a Ki tud többet a Szovjetunióról? című, egészen szürreális vetélkedőben hangzott el 1984-ben, és bár sem az énekesnő, sem a férje, a dalszöveget is jegyző S. Nagy István nem volt megelégedve a felvétellel (állítólag részeg volt az operatőr), akkora sikert aratott a tévénézők körében, hogy végül csak muszáj volt kiadni kislemezen. Az illetékesek persze mindent megtettek, hogy valahogy mégis elsüllyesszék: a Millió rózsaszál eleve csak a B-oldalon kaphatott helyet (az A-oldalra egy békedal, az azóta már méltán elfeledett Ez a föld a miénk került), a kislemezt puritán egyentasakba csomagolták, és semmiféle promócióval nem támogatták meg, mondván: jó, ha el lehet adni belőle 1000 darabot.

Hát, mint azt tudjuk, tévedtek.

A kevéske vagyonát rózsákba ölő festő és a tündöklő primadonna röpke és tragikus szerelmi kalandjáról szóló dal azonnal országos sztárt csinált az addig szakmai mellőzöttségtől szenvedő előadójából, és igazi, mindent letaroló monstrummá nőtt: több mint 100.000 példányban fogyott (ami akkor is hatalmas szám volt), és azóta sem hiányozhat a kívánságműsorok, a falunapok és a lagzizenekarok repertoárjából. Nyilván az sem okoz túl nagy meglepetést senkinek, hogy milyen címmel jelent meg a kizárólag fantasztikus videóklipeket készítő színésznő-énekesnő két évvel későbbi bemutatkozó nagylemeze, illetve az önéletrajza (aki esetleg nem akar kattintani, annak eláruljuk, hogy: Millió rózsaszál).

Szóval Csongrádi Kata neve végleg összeforrt a Millió rózsaszállal, pedig ez egyébként nem is az ő száma volt eredetileg: a zenéjét a balti Burt Bacharach, Raimonds Pauls szerezte, és először a lett Aija Kukule adta elő egy dalversenyen 1981-ben. Ekkor még szó sem volt festőről, rózsákról és szívtelen énekesnőről, színésznőről, ugyanis ezek a motívumok csak a dal egy évvel későbbi orosz feldolgozásban jelentek meg. Az új szöveget a hatvanas évek költőóriása, Andrej Voznyeszenszkij írta, és az egyik legfontosabb orosz nemzeti intézménynek számító, máig elképesztően népszerű Alla Pugacsova énekelte lemezre. Egy ilyen páratlan együttműködésből természetesen nem is születhetett más, csakis egy óriási sláger, és hamarosan Million Alih Rozt fütyülte mindenki Leningrádtól Kamcsatkáig az egész Szovjetunióban, sőt még azon is túl.

A dal szövege (pár apróbb részlettől eltekintve) nagyjából ugyanaz, mint amit S. Nagy István magyarításában is ismerünk: a festő beleszeret egy híres színésznőbe, és hogy lenyűgözze, eladja a házát és a képeit, az értük kapott pénzből pedig valóságos rózsatengert varázsol imádottja ablaka alá. Egy rövid liezon erejéig össze is jönnek (bár ez így konkrétan nem hangzik el, de valószínűleg szex is van, úgyhogy mindenképpen megérte!), ám a nő, micsoda meglepetés, inkább a színpadot választja a hervadt virágok és az ágrólszakadt képzőművész helyett.   

Kicsit bugyuta, kicsit szentimentális történet ez, ami talán egy kilencvenes évek eleji telenovellából sem lógna ki; de még az is lehet, hogy igaz. Vagy valami igaz belőle. Annyi mindenesetre biztos, hogy Voznyeszenszkij egy ismert anekdota alapján írta a dalszöveget.

Ennek az egyik főszereplője Niko Piroszmani (vagy Piroszmanisvili, esetleg Piroszma­nasvili) grúz naiv festő, aki a századforduló környékén élt és alkotott. Piroszmani, ha messziről, kicsit hunyorítva nézzük, lehetne mondjuk Grúzia válasza Csontváryra, de hát aligha ismerte ő Csontváryt, vagy bárki mást a kortársai közül; 1862-ben született paraszti családban egy apró, jelentéktelen faluban és a legmélyebb nyomorban, amelyből aztán egész életében nem sikerült kitörnie. Korán árvaságra jutott, formális oktatásban soha nem részesült, nemhogy festeni, de még írni és olvasni is magától tanult meg.  Gyerekkorában birkapásztorként és házicselédként is dolgozott, majd a pezsgő művészeti életéről is ismert Tbilisziben (amit akkor még úgy hívtak, hogy Tiflisz) próbált szerencsét, ahol volt kalauz, vagonfékező, piaci árus, valamint gyakorló alkoholista, és persze festett, amennyit csak tudott.

Igaz, legtöbbször megrendelésre, és hát nem éppen vatikáni mennyezetfreskókat; kocsmák falát dekorálta, cégéreket, útjelző táblákat, jobb esetben portrékat készített, gyakran szó szerint az éhhalál szélén tengődve. Az is előfordult, hogy saját maga által előállított festéket használt, mert másra nem volt pénze. Hétköznapi, falusi életképeket megörökítő, egyszerre varázslatosan meseszerű és reménytelenül komor festményeinek ugyan egy idő után lett némi kultusza, de igazán sehol nem találta a helyét; a hivatásos művészek és a kényes műértők azért nem mindig vették komolyan ezeket a látszólag primitív gyerekrajzokat, természetes közegében, a kocsisok, parasztok, kofák, utcalányok és kocsmárosok világában pedig végképp hiába várt volna valami komoly szakmai elismerésre.

Niko Piroszmani meglehetősen nyomasztó életének legboldogabb napja minden bizonnyal az lehetett, amikor először látta fellépni Tbilisziben a gyönyörű francia színésznőt, Margaritát, vagyis Marguerite de Sevres-t, akibe azonnal és reménytelenül beleszeretett; hogy ez 1905-ben vagy 1909-ben történt, az nem teljesen egyértelmű, de valószínűleg az utóbbi a helyes dátum. A történet folytatása több verzióban is ismert. A legnépszerűbb és legromantikusabb változat szerint a férfi egy szép reggelen (épp a saját születésnapján!) több kordényi, a szivárvány minden színében pompázó virághalommal (tehát nem csak rózsával, és azért nem egymillióval) borította be Tbiliszi főutcáját a művésznő szállása előtt, majd türelmesen várt.

Az átható virágillatra ébredő Marguerite kinézett az ablakon, ragyogó mosollyal nyugtázta a látványt, majd szépen felöltözött, kisétált az utcára, és szájon csókolta a szokásosnál is sápadtabbnak és ösztövérebbnek tűnő festőt, míg a járókelők meghatódottan figyelték a bájos jelenetet. De a csoda sajnos elmaradt. A színésznőt hívta a színpad, így hamarosan továbbutazott, Piroszmani pedig egyre rosszabb állapotba került, utolsó éveiben gyakorlatilag hajléktanként tengődött, és egy lépcső alatt húzta meg magát. Segítséget nem fogadott el senkitől. 1918-ban, 55 éves korában halt meg; talán az éhezés vitte el, talán a mája mondta fel a szolgálatot, de az is lehet, hogy megfagyott a hideg éjszakában. Vagy mind egyszerre. Sírjának pontos helye a mai napig ismeretlen.

Életművét két évvel később kezdték felfedezni, és azóta már az egyik legismertebb és legjelentősebb grúz festőnek számít a világon. Párizstól Bécsen és Isztambulon át Tokióig a világ számos nagyvárosában volt posztumusz kiállítása, Tbilisziben szobrot emeltek a tiszteletére, rajongói közé tartozott Picasso, életéről több játékfilm is készült (nemcsak hazájában), és az ő portréja szerepel az egyik grúz papírpénzen is. Egy festménye pár éve másfél millió dollárért cserélt gazdát.

De hogy valami tényleg szívderítő is jusson a végére, inkább hallgassuk meg a Millió rózsaszál kismillió feldolgozása közül a legemlékezetesebbet (mármint a Csongárdi Kata-verziót leszámítva, természetesen!), a Miljoona ruusuát, amelyet egy idős finn hölgy, bizonyos Vera Telenius énekelt el 1984-ben, és amelynek nem csak a hangszerelése, hanem a videója is maximálisan kiállta az idő próbáját.

forrás: Csongrádi Kata: Millió rózsaszál/almavarybabary.tumblr.com