Hiába szitokszó, mégis léteznek hasznos influenszerek

Az influenszer olyan befolyásos embert jelent, aki – többnyire a közösségi médiában való – aktív jelenlétével hatást gyakorol másokra, irányítja a véleményüket, hat a viselkedésükre. Ezt használta ki rengeteg márka úgy, hogy gyakorlatilag megvásárolta ezeket az embereket, hogy aztán élő hirdetőoszlopként használhassa őket.

Az influenszerek többnyire híres emberek, celebek, ezért ha ismert médiaszemélyiségeket látunk a saját Instagram-oldalukon üdítősdobozzal pózolni, sejthetjük, hogy fizetett hirdetésről van szó. Mivel lassan a celebek többségének szinte az összes posztja ilyen jellegű reklám, nem csoda, hogy az emberek többségének hányingere van már magától an influenszer szótól is. A hírességek mellett pedig vannak olyan bloggerek vagy igazából tényleg a semmiből jövő emberek, akik ügyes önmarketinggel hatalmas követőbázist építettek, hogy utána reklámcélra adják el az arcukat – ők gyakorlatilag az influenszerkedésből élnek, ami sokak számára még visszatetszőbb.

A meglehetősen taszító jelenség hatására azonban sajnos olyanoknak is negatív lehet a megítélésük, akik tényleges értékeket közvetítenek a csatornáikon, és valódi tartalommal töltik fel a posztjaikat, még ha emellett némelyiküknek belefér az is, hogy néha olyan termékhez adják az arcukat, amelyben ők maguk is hisznek.

Egy műanyag világban őszintének lenni

Amikor mindenki azt tolja az arcunkba a közösségi médiában, hogy az életnek tökéletesnek, hibátlannak és magazinba illőnek kell lennie, nehéz úgy jelen lenni ebben a világban, hogy az ember igenis felvállalja a hibáit, a nehézségeit, és megmutatja, hogy a jóra való törekvés folyamatát nem csak azt láttatja, amikor minden szép.

Az alábbiakban összegyűjtöttünk öt olyan aktív közösségimédia-szereplőt, akiknek ugyan nincs százezres követőtáboruk, de a saját mikroközösségeikben rengeteget tesznek azért, hogy őszinte és emberi irányba tereljék az online kommunikációt, és ízléses, szép fotókkal mutatnak sallangmentes, értékes és érdekes tartalmakat. Közös bennük, hogy törekednek a természetközeli, minimalista és környezettudatos életmódra, de egyikőjük sem állítja, hogy övé a Földön az egyetlen igazság, és mindenkinek csak így szabadna élnie. Megmutatnak egy világot, olyan tippekkel segítenek, amik nekik bejöttek, de empatikusan elfogadják, ha másnak máshogy jobb.

Az ötgyerekes anyuka

Szentjobbi Kriszta öt gyermek édesanyja, Waldorf-óvónő, blogger, és egy véletlennek köszönheti több mint 26 ezer Instagram-követőjét. Legalábbis az első néhányat biztosan, ugyanis mikor regisztrált, fogalma sem volt, hol kell az oldalát privátra állítani. Aztán elkezdett a családi pillanatairól posztolni, és idegen emberektől kapott annyi jó visszajelzést, hogy fokozatosan egyre tudatosabban kezdte el használni a csatornát.

Azt gondolnánk, öt gyerekkel az élet nem áll másból, mint pelenkázásból és a kölykök ide-oda történő szállításából, de Kriszta fotói és blogbejegyzései megmutatják a kendőzetlen, mégis élhető, sőt élvezhető valóságot. Képeiről süt a boldogság, de nem medence partján beállítva pózol a család, sőt olykor maszatosan, fáradtan, néha sírva is megmutatják magukat. Az otthonuk sem mindig Instagram-kompatibilis, de Kriszta nem szégyelli lefotózni a teli mosogatót, mert mellette ott van a pozitív tartalom, amikor gyönyörűen terített asztalról reggelizik együtt a család. Az ő képei attól különlegesek, hogy nem állítja be szentnek magát, de törekszik a harmóniára, a szeretetteli légkör megteremtésére, az egészséges életmódra.

„A szépen megkomponált képek mellett szeretem megmutatni az életünk és a testem tökéletlenségeit, például az »elrongyolódott« hasamat is, ezzel is biztatva nőtársaimat, hogy fogadják el és szeressék a testüket. Itt nem arra gondolok, hogy mellőzzék a sportot, hanem arra, hogy nem mindenkinek adatik meg a szupermodellalkat, de ez rendjén van így. Az életigenlés, az elfogadás és az empátia is fontos mondanivalója az oldalamnak.”

Ő úgy tud hiteles maradni, hogy bár a képei kompozícióját kitalálja, mindig az adott pillanat inspirálja a témákat, nem a közönségét akarja vele kiszolgálni. Csak abból készül poszt, ami épp őt megmozgatja, és a promóciókkal is igen óvatosan bánik:

„Nem tartom ördögtől valónak a szponzorált tartalmakat egészséges, önazonos kereteken belül. Vannak megkeresések, amiket nagy szeretettel vállalok el, de a legtöbbjüket visszautasítom. Látom, hogy ha minden felkérést elfogadnék, nagyon jól lehetne vele keresni. No de ez nálam egyáltalán nem cél. Sőt, elveszne benne a személyiségem, szavahihetetlennek érezném magam, és nem szeretném megvezetni az embereket.”

Ahogy fentebb már volt szó róla, előfordult vele, hogy kitett egy képet az öt gyerek utáni hasáról. Megszenvedett vele rendesen, mire elfogadta ezt a testrészét, hatalmas erő kellett hozzá, hogy a fotót feltöltse, konkrétan leizzadt közben – majd válaszul megkereste egy plasztikával foglalkozó cég, hogy segítene rajta. Kriszta nem hitt a szemének, nem értette, hogy lehet, hogy ennyire nem ment át az, amit közvetíteni akart, az ő célja ugyanis megmutatni a gyerekeinek, hogy milyen nagy értékkel bírnak a természetes alapanyagok, hogy lehet televízió nélkül élni, és hogy figyelhetünk az egészséges táplálkozásra és a környezetvédelemre. A posztjai megnyugtató képet sugároznak, de a leírásból mindig kiderül, hogy nem egy idilli, tökéletes világban élnek, ők is ugyanolyan hétköznapi problémákkal küzdenek, mint bárki, egyszerűen csak törekedni kell rá, hogy minél jobban csináljuk.

A kacatmentes otthon megteremtője

Bitay Andi régebben főként lakberendezésről, néha életmódról írt blogbejegyzéseket, az évek során viszont egyre tudatosabban kezdte építeni közösségét hozzá hasonló módon gondolkodó emberekből az Instagramon, és a hangsúly inkább a minimalizmus és a fenntartható életstílus irányába tolódott el.

„Nagyon sokszor inspiráljuk egymást, én elindítok egy témát, mások pedig csatlakoznak hozzá, és megosztják a saját tapasztalataikat, véleményüket. Szeretek nem csak egy szép, de tartalmilag talán üres képet posztolni, hanem hosszabb, leírós posztokat” – meséli Andi, majd azzal folytatja, hogy hogyan ismerte fel: igenis felelősséggel tartozik a több mint ötezer ember iránt.

„Sokáig azt mondtam magamnak, hogy csak megosztom, amit épp csinálok vagy gondolok, az pedig a másik dolga, hogy ő ezt hogyan kezeli. Aztán egy idő után rájöttem, hogy igenis van felelősségem, még akkor is, ha nem posztolok különösebben megosztó vagy veszélyesnek nevezhető témákról. Igyekszem mindent több szemszögből megvizsgálni, átgondolni, kipróbálni, és csak utána állást foglalni, mert a követők adnak a szavamra, amit nem szeretnék félvállról venni.”

Így áll a fizetett hirdetésekhez is: nemcsak olyan márkákat utasít vissza, amelyek világa egészen távol áll tőle, de azoknak a termékeknek a hirdetését is, amelyek annyira irreálisan drágák, hogy ő sem tudná megvenni magának őket.

Andi is valódi anyuka, és fia, a négyéves Dávid segítségével mutatja meg, hogy hogyan lehet száműzni az életünkből a felesleges tárgyakat és termékeket. Márpedig a műanyagmentességet például sokkal egyszerűbb bevezetni az életünkbe, ha valós tippeket kapunk a felmerülő problémák leküzdésére. Az egyik kedvenc posztom az volt, mikor elmesélte ezt a történetet:

„Egyik reggel az oviba siettünk, ami tíz perc séta tőlünk, és Dávid megszomjazott. Nem volt nálam a kulacsom, és azt mondta, vegyek neki vizet a boltban. Azt válaszoltam, hogy nem, mert a zebra túloldalán ott az ovi, majd ott iszik, és így elkerüljük a felesleges szeméttermelést. Először láttam rajta azt, hogy tényleg érdekli a téma. Lemondott a vízről, és kérdezgetni kezdett arról, hogy mi lesz a szeméttel, miért nem mindenki kulacsban hordja a vizet, és mi lesz a bolti vizekkel, ha már senkinek nem kellenek. Hiszen egyértelmű, hogy mindenkinek el fogja mondani, ne vegyenek. A végére oda lyukadt ki, hogy újságíró lesz, és megírja, hogy a felesleges műanyag milyen nagy bajokat okoz. Aztán tegnap elkezdte felszedni a szemetet a játszótéren, és kidobálta. Ő már egy másik világban nő fel, mint amiben én voltam gyerek.”

A modern, városi jógi

Diószegi Ádám jógaoktató néhány éve saját jógastúdiót nyitott, és azért kezdett el a Facebookon és az Instagramon aktívkodni, mert szerette volna, ha a tanítványai nem csak azt a kilencven percet látják belőle, amire egy óra lehetőséget ad.

„Úgy éreztem, értékes lenne, ha a jógapózok mellett találkoznának mélyebb gondolatokkal is, megismerhetnék, hogy a jóga tanításait egy modern, városi ember hogyan építi be a mindennapjaiba, vagy egyszerűen csak látnák, hogy a »guru« is ember.”

Elsődleges célja az, hogy a jóga – melynek eredeti jelentése egység – tanítását a mai ember nyelvén tudja átadni, mert ahogy ő fogalmaz, „a jóga egy olyan módszer, amivel a fizikai test karbantartása mellett nemcsak megérthető logikusan, hogy nem vagyunk egyenlők a testünkkel, vagy hogy egy magasabb szinten nem vagyunk elkülönülve a természettől vagy egymástól, hanem gyakorlásával ez az egység egy át is élhető tapasztalássá válik. Erre a felismerésre pedig rengeteg dolgot lehet építeni: empátiát, nyitott kommunikációt, környezettudatos életmódot.”

Mindkét felületen olvashatunk hosszabb, mélyen elgondolkodtató írásokat Ádámtól, de amitől emberi és hiteles lesz az egész, hogy a humoros posztok is ugyanúgy beleférnek. Ezek egyik kimeríthetetlen forrása csoda szép kutyája, Kozmosz.

„Hosszú távon senkit sem tesz boldoggá az, ha eljátszik egy szerepet, és előbb-utóbb a követők is megérzik azt, ha valaki nem autentikus – mondja. – Ezért szerintem első körben mindenkinek érdemes lenne önmagát megismernie, elengedni az összes hülyeséget, amit felszedett magára az internetről, az iskolából, a szülőktől, a barátoktól, és megtalálni azt, ami tényleg boldoggá teszi, és nem csak mondták neki, vagy egy reklámban látta, hogy ettől boldognak kellene lennie. Ha valaki ezt megtalálta és csinálja, annak szerintem van ereje, annak van fénye. Ha valakit a pénz, a siker vagy az ismertség motivál, az előbb-utóbb rá fog jönni, hogy ezek a dolgok üresek, ha nincs bennük az ember szíve.”

A hirdetéseket Ádám egyértelműen elutasítja – bár a Facebookon ötvenezren követik az oldalát, így sokan keresték már meg fizetett tartalomért, egyiket sem vállalta el. Szerinte ha bármit reklámozna, azzal kvázi hülyének nézné a követőit.

„Aki egy olyan oldalt követ, mint az enyém, az szerintem van annyira intelligens, hogy felismeri, ha egy reklámot tolnak a képébe, és ez visszatetsző lenne a szemükben. Szóval azt gondolom, hogy több kárt csinálnék ezzel, mint hasznot, így csak a saját híreimet, táboraimat, képzéseimet teszem ki az oldalamra.”

Így maximum rendezvényhez fogadott el szponzorációt, de akkor is szigorúan olyan cégtől, akik írásban nyilatkoztak róla, hogy nem tesztelik a termékeiket állatokon.

A fenntartható divat nagykövete

Volt kollégánk, Mengyán Eszter ma már a környezettudatos öltözködésről blogol – még különféle magazinoknál töltött évei alatt találta meg a téma. Nemcsak arról ír, hogy mit és hol vegyünk, volt már szó a vásárlásmánia pszichológiai hátteréről, a ruhagyári munkások helyzetéről, színtanácsadásról, illetve elég alaposan végigjárta azt is, hogy mennyire etikusak a hazai ruhamárkák.

„Minden, ami felépült, ösztönből jött. Persze nyilván van benne egyfajta tudás, amit használok, de nincs poszttervezőm, üzleti tervem, nincsenek kampányterveim – meséli. – Idén nyáron visszaveszek az egyéb munkából, és igyekszem kitalálni, mi legyen a bloggal, hogyan tud jobban épülni a közösség, hogyan tudok még hatékonyabban edukálni. Nem vagyok szakértő, de sokat tudok, és szeretnék még többet. Tudom, hogy tudok segíteni, más megvilágításba tudom helyezni az öltözködést, a divatot, és sokakat átbillentettem már az elmúlt két évben egy tudatosabb irányba. Ez óriási dolog szerintem, minden köszönőlevél meghat.”

Szerinte ha fenntarthatóságról van szó, nincs egyértelmű válasz: különféle módszerek vannak, amikről lehet, hogy hamarosan kiderül, zsákutca volt valamelyik – ez esetben váltani kell. Nem tagadja, hogy ő is csak próbálkozik, például egyelőre képtelen kapszulagardróbot építeni, illetve vannak olyan követői, akik sokkal minimalistábbak, zöldebbek nála, így előbb-utóbb rájuk is kell gondolnia.

A reklámokkal kapcsolatban Eszter szerint az egyensúlyra kell nagyon figyelni: amíg a saját tartalom jelentősen több, mint a szponzorált, és kizárólag ténylegesen környezetvédő kampányokhoz adja a nevét, addig nem gondolja, hogy elveszítené a hitelességét. Gondolkodás nélkül mond nemet viszont olyan márkáknak, ahol kizárólag valamilyen terméket akarnak eladni környezetvédelem címszóval.

A történetmesélő világutazó

A korábban PlanetFlora néven blogoló, most már csak instagramozó életművész volt már pultos, pincér, recepciós, paradicsomválogató gigászi üvegházban, gyerekszínész operadarabban, angoltanár, japántanár, fordító, tetoválóművész, hostess, festő, grafikus, modell, szinkronszínész, hajmakramé-készítő, szórólapozó, promóter, ékszerkészítő, kocsmatúra-vezető, utcazenész és bárzenész is, ugyanis évek óta a világot járja, és olyan munkából él, ami épp adódik, eközben pedig tapasztalatait, illetve a más utazóktól, helyiektől szerzett történeteket és tudást osztja meg színes, életszagú fotók kíséretében.

„Elsősorban azért írom le a gondolataimat, élményeimet, mert én így rakok rendet a fejemben – aztán rendszerint rájövök, hogy a probléma, amiről írok, nagyon is gyakori, sokan tudnának vele azonosulni, úgyhogy megosztom az oldalamon. És talán lesz valaki, akinek pont aznap pont azt kellett elolvasnia. És talán lesz valaki, aki ír hozzá egy kommentet, amit pont aznap pont nekem kellett elolvasnom. Ez a fajta információcsere valahogy összehozza azokat, akik hasonló dolgokon mennek keresztül, így kevésbé érezzük magunkat egyedül.”

Nem gondolja hatalmas dolognak, amit csinál, mégis sokakat inspirált már arra, hogy belevágjanak hasonló kalandokba:

„Szerintem pozitív, ha az emberek látják, hogy az életet milyen sokféle módon lehet élni; például azáltal, hogy megmutatom, mennyire nem nagy ördöngösség, amit én csinálok. Abban érzem a felelősségemet, hogy tartalmas posztokat osszak meg. Ha hetekig nem készítek ilyen írást, akkor hetekig nem jelentkezem. Nem szeretném az embereket felszínes dolgokkal fárasztani.”

Flórát még nem keresték meg szponzorált együttműködéssel, de ha ilyen történne, kizárólag kisebb vállalkozásoknak mondana igent, olyanoknak, akiknek az értékrendje rezonál az övével. „Kevesen járják ezt az utat, mert a kezdő, pici családi vállalkozásoknak gyakran nincs költségvetése a nagy reklámra. Mellőzöm azokat a profilokat, amik multivállalatok reklámplatformjaként működnek.”

A hitelesség az ő szemében azonosítható a sikerrel. Úgy gondolja, hogy nehéz ebben az agyonretusált világban nem eladni az embernek a lelkét, ő azért igyekszik így élni, és azokat a történeteket megosztani a követőivel, amelyek ténylegesen formálták őt, például az ilyeneket:

„Az unokáimnak úgysem azokat a sztorikat fogom mesélni, amikor a nagyi, képzeljétek, steril légkondis taxiba szállt be, majd steril légkondis hotelbe rohant, ahol egyetlen helyi sem szállt meg, mert ők a büdös életben nem tudnák maguknak megengedni. Inkább azt mesélném, amikor a nagyi stoppal körbejárta Thaiföldet, Kambodzsát és Indonéziát, amikor a vonatokon kecskékkel és fülsiketítően kukorékoló kakasokkal utazott; amikor a buszállomásokon, útszéli bódékban és tengerpartokon aludt, halászcsónakok közt a csillagos ég alatt; amikor serpa vagy idegenvezető nélkül vágott neki a nepáli Himalájának, ahol aztán pucéran fürdött a világ egyik legmagasabban fekvő tavában; mikor egy muszlim nénitől bérelt házat fityingekért a thai dzsungelben, ahol éjjelenként szentjánosbogarak százezrei ragyogtak; amikor a filippínó szerelmével, akiről írt egy könyvet, törzsi dobokat cipelve utazta körbe a Fülöp-szigeteket, és ingyen gyümölcsökért cserébe piacokon adtak élőzenés koncertet; és amikor Szumátrán a busz tetején utazott órákig több tucat helyivel, és ahányszor zsaruk mellett haladtak el, az egész banda a busz tetején magára rántott egy hatalmas ponyvát, hogy elrejtőzzenek, és a ponyva alatt röhögtek mind, míg a könnyük is ki nem csordult! De mesélek majd a szegény országok őrült törvénytelenségéről, nyersségéről, valódiságáról, az emberek alázatosságáról, közvetlenségéről is.”