Hiába túlírt, elfogult és rasszista, az Elfújta a szél mégis megunhatatlan

 „Ó, gyönyörű, henyélő szép napok és langyos mezei alkonyatok! Az éles, hangos, derűs nevetés a négernegyed felől! Az élet akkori arany melege és a vigasztaló tudat, hogy tudják, előre tudják, mit hozhat a holnap! Hogy is tagadhatlak meg benneteket, régi szép napok!”

Régen minden jobb volt, legalábbis az amerikai Délen egészen biztosan: a gyapotföldek vakítóan fehérlettek, a magnóliafák virágoztak, a naiv és kedves rabszolgák vidám munkadalokat énekeltek, a férfiak célba lőttek, whiskyt ittak, lóval ugrattak át a sövényen, és úriemberként komplett ültetvényeket veszítettek el a kártyán, míg a nők szépek voltak, büszkék és állhatatosak. Csak a család számított, a hagyományok és a vörös föld. Az amerikai polgárháború vérzivatarában aztán pár év alatt mindez odalett, és a romokon új világ épült, ahol többé már semmi nem volt ugyanolyan.

Nagyjából erről szól Margaret Mitchell elnyűhetetlen, monumentális bestsellere, az 1936-ban megjelent Elfújta a szél; egy civilizáció bukásáról és egy nemzet születéséről. A könyv mindent felvonultat, ami egy szélesvásznú történelmi lektűrhöz vagy egy nagy szerelmes regényhez elengedhetetlen: látványos kulisszát és a jelenre vetíthető nemzeti sorskérdéseket éppúgy, mint hömpölygő érzelmeket, összetört szíveket, fordulatos kalandokat, némi erotikát, továbbá könnyeket, erőszakot, halált, meg füstölgő romokat. Ez persze kevés lett volna ahhoz, hogy az Elfújta a szél legyen minden idők (és amikor azt írjuk, minden idők, akkor tényleg úgy is értjük, hogy minden idők) egyik legolvasottabb, legnagyobb példányszámban elkelt regénye, hisz az összes tisztességes ponyvában habzik a szenvedély és ömlik a vér.

Mitchell azonban birtokában volt egy fantasztikus képességnek, amit más lektűrszerzők nem feltétlenül mondhattak el magukról: tudott például írni, valamint tudott emlékezetes, összetett és eleven regényalakokat teremteni, akiket aztán biztos kézzel terelgetett végig csaknem ezer oldalon. A könyv legfőbb vonzerejét pedig – legalábbis a korabeli amerikai közönség számára – bizonyosan a Régi Dél iránti kritikátlan, reflektálatlan és végig maximumra csavart nosztalgia jelentette. A nagy világválság évtizedében élő olvasók (és kiváltképp a nőolvasók) élvezettel merültek el a boldog békeidők sosem volt Amerikájának aranyfényű idilljében, hogy aztán a könyv előrehaladtál kegyetlenül szembesüljenek a saját problémáikkal: a dilemmáikkal, szorongásaikkal és veszteségeikkel, meg az egész fenekestül felfordult világukkal. Azon meg viszonylag kevesen akadtak fent akkoriban, hogy a szerzőnő nagyjából olyan magas színvonalon ábrázolta a fekete bőrű szereplőket, akár a négy évvel később elindult Tom és Jerry. Szóval az Elfújta a szél a lehető legjobbkor érkezett.

Noha nem valószínű, hogy szándékosan lett így időzítve, Margaret Mitchell (barátoknak és rokonoknak csak Peggy, a pegazus miatt) ugyanis pontosan tíz évvel korábban, 1926-ban kezdett el dolgozni élete nagy (és tulajdonképpen egyetlen) művén. Az írónő maga is jó családból való, önfejű és zabolátlan déli lány volt, akárcsak regényének főhőse, Scarlett O’ Hara. Georgia állam fővárosában, Atlantában született, egy képeskönyvi viktoriánus villában, felmenői mind konföderációs háborús hősök és ültetvényesek, apja köztiszteletben álló ügyvéd és úriember, anyja harcos szüfrazsett, nagyanyja meg a legendás idők nagy tanúja; kislányként tőle tudta meg, hogy Lee tábornok végül elveszítette a háborút, a hírtől pedig valósággal sokkot kapott.

Anyját követve már egészen fiatalon bekapcsolódott a nőmozgalmakba, és hasonló lelkesedéssel vett részt az előkelő atlantai leányiskola irodalmi szakkörén és drámaklubjában is; az egyik előadáshoz például saját kezűleg varrt magának Ku Klux Klan jelmezt. Természetesen már akkoriban is rengeteget olvasott, Shakespeare-t, Dickenst, Walter Scottot, valamint a Dél és a fehér felsőbbrendűség nagy apologétájának, a mifelénk nem túl ismert Thomas Dixon Jr.-nak műveit (az ő egyik regényéből készült a némafilmkorszak egyik legnagyobb szabású és legellentmondásosabb megítélésű filmje, az Egy nemzet születése, amely Mitchellre is komoly hatással volt).

1918-ban éppen 18 éves volt, egy gondtalan életet élő, tehetséges és szépreményű fiatal hölgy; aki körül hirtelen minden összeomlani látszott. Első szerelme a francia fronton lelte halálát, anyját a spanyolnáthajárvány vitte el, ő maga pedig egy év után otthagyta a főiskolát, a rangos massachusettsi Smith College-ot, és visszaköltözött a szülői házba. 1920-ban vezették be a társaságba, és kisebb-nagyobb botrányaival rögtön kivívta az atlantai elit rosszallását: az egyik jótékonysági bálon például apacs táncot lejtett és nyilvánosan megcsókolta partnerét, de előfordult az is, hogy egyszerre öt udvarlót tartott. Jellemző, hogy körülbelül ez idő tájt kezdett hevesen érdeklődni az erotikus irodalom iránt is.

1922-ben inkább lázadásból vagy unalomból, de aligha szerelemből összeházasodott egy Red Upshaw nevű kétes egzisztenciájú férfival, aki nemcsak fogyasztani szerette az alkoholt, hanem időnként csempészni is; ha kicsit hunyorítva nézzük, talán még egy fél Rhett Butlert is bele lehet látni. A házasság alig két évig tartott, ám szerencsére rögtön akadt egy tartalékférj is, Upshaw volt tanúja, John Marsh személyében, akivel 1925-ben, fél évvel a válás után egybe is keltek. Mitchell ekkoriban már egy ideje az Atlanta Journal nevű lap újságírója volt,  amivel ugyancsak nem szerzett jó pontokat sem családjánál, sem pedig az atlantai elitnél. Mindenféléről írt: divatról, történelemről, irodalomról, konföderációs tábornokokról, híres georgiai asszonyokról, sőt, egy ízben még a korszak legnagyobb filmsztárjával, Rudolph Valentinóval is készített egy interjút.

1926-ban egy súlyos bokasérülés miatt hosszas otthoni ápolásra szorult, és részben valószínűleg emiatt is döntött úgy, hogy felhagy az újságírással, és főállású feleség lesz. A lábadozás hónapjaiban férje tömegével hordta haza a könyvtárból az olvasnivalót, hogy az asszony valamivel elszórakoztassa magát, ám egy idő után elunta, és egy nap állítólag így fakadt ki:

És Peggy tényleg írt egy regényt. A különböző munkacímeken futó Elfújta a szél úgy három évvel később lett kész, de a nőnek semmilyen határozott terve nem volt vele, így egészen 1935-ig porosodott a fiókban. A létezéséről is csak pár ember tudott, köztük Lois Cole, egy irodalmi körökben mozgó fiatal, agilis nő, Mitchell jó barátja, aki komoly fantáziát látott a regényben, noha az első fejezet gyakorlatilag teljesen hiányzott, és a történetvezetés sem volt éppen gördülékeny. Cole és Mitchell aztán kemény munkával olvashatóra pofozták a szöveget: betömködték a narratív lyukakat, összerendezték a meglehetősen véletlenszerűen egymás után dobált részeket, és végre teljes pompájában megszületett a csodálatos első fejezet is. A végeredményt eljuttatták Harold Cole egyik ismerőséhez, Harold Lathamhoz, a Macmillan kiadóvállalat egyik emberéhez, és a többi, ahogy mondani szokás, ma már történelem.

Az Elfújta a szél bődületesen nagy siker lett: a kritikusok a Hiúság vásárához és a Háború és békéhez hasonlították, és fél év alatt több mint egymillió példány kelt el belőle, de a megfilmesítési jogokra már egy hónappal a megjelenés után lecsapott David O. Selznick producer, Margaret Mitchell pedig Pulitzer-díjat kapott, és otthonülő háziasszonyból egy szemvillanás alatt világszerte ünnepelt írónővé vált. Aztán pontosan nyolcvan éve, 1939-ben, Hollywood egyik csúcsévében kijött a filmváltozat is, Vivien Leigh-vel és Clark Gable-lel, amely még tovább szította a mű körül kialakult, már eleve fokozhatatlannak tűnő hisztériát; Victor Fleming négyórás, tíz Oscar-díjjal jutalmazott technicolor eposza azóta is a hollywoodiság zsinórmértékének, valamint minden idők (már megint egy minden idők, de hát mit tehetnénk) legjövedelmezőbb filmjének számít. Az Elfújta a szél helyzete abban a tekintetben is kivételes, hogy aligha fenyegeti a remake-elés veszélye, hisz a mű egészét átható diszkrét, nagypolgári rasszizmus eleve alkalmatlanná teszi az ilyesmire; noha egyébként egy Scarlett-féle protofeminista hősnő vagy egy Rhett Butler-szerű vonzó gazember ma is simán megélne a filmvásznon. De talán jobb is a klasszikusokat nem bolygatni.

Margaret Mitchell többé nem írt soha semmit. A második világháború alatt a Vöröskeresztnél önkénteskedett, 1949 augusztus nyolcadikán, nem sokkal a 48-adik születésnapja után pedig halálra gázolta egy autó Atlantában. Éppen moziba igyekeztek a férjével, hogy megnézzék a Canterbury mesék című háborús filmdrámát.