Ha 68 éve nem voltál ott Velencében, akkor nem voltál sehol

Carlos de Beistegui e Yturbe – barátoknak csak Charlie, tisztelőknek Don Carlos – annyira meggyőzően hozta a különc milliomos típuskarakterét, hogy annál jobbat valószínűleg még egy kreatív rohamoktól gyötört kabarészerző sem tudott volna kitalálni. A magát egyszerűen csak Monte Cristo grófjának szólíttató férfi afféle francia abszolutista uralkodóba oltott szürrealista playboyként szórakozta végig a huszadik század jelentős részét: dúsgazdag és befolyásos mexikói család sarjaként született Párizsban, 1895-ben, középiskolai tanulmányait Etonban, a nagy múltú angliai miniszterelnök-képzőben végezte, amúgy pedig egy spanyol diplomataútlevéllel a zsebében járta Európát, amely a második világháború alatt, a megszállt Franciaországban kimondottan jó szolgálatot tett neki. Az ifjú Charlie-t érdekelte a művészettörténet, állítólag egészen tehetségesen rajzolt és verselt, továbbá számos szeretőt tartott mindkét nemből, de valódi hivatására csak 1939-ben talált rá.

Ugyanis ekkoriban vásárolta meg a párizsi Montfort-l’Amauryban álló szép, 19. századi kastélyt, a Château de Groussay-t, amelyet reneszánsz pápákat idéző nagystílű tempóban kezdett a saját képére formálni, és a következő években-évtizedekben valamiféle poszteklektikus Neverlandet varázsolt belőle, egy igazi luxusbunkert, amely teljesen kizárta a nyomasztó vagy épp unalmas valóságot: rezidenciáját régiségekkel és műtárgyakkal zsúfolta tele, a falakat Goya stílusában készült faliszőnyegekkel és közismert festmények másolataival díszítette, és ha mindez nem lett volna elég, a kastélyhoz épített új szárnyat a bayreuthi operaház mintájára alakíttatta ki, ahol egyébként aztán összesen két előadás volt (lehet, hogy Don Carlos nem is egy kabaréjelenetből lépett ki, hanem inkább egy Herzog-filmből).

A fényes partik színhelyéül szolgáló Château de Groussay-ba nemcsak a felső tízezer tagjai zarándokoltak el rendszeresen, hanem a korszak vezető lakberendezői is csodájára jártak, szakmai körökben szerzett tekintélyének köszönhetően pedig később maga Charlie gróf is sorra kapta a megbízásokat: többek közt a madridi külügyminisztérium épületének szalonjai, a New York-i Waldorf-Astoria néhány lakosztálya, valamint a párizsi brit nagykövetség könyvtárszobája viselik magukon a keze nyomát. Különben a hírek szerint meglehetősen nehéz természetű ember volt, egy igazi autonóm művész, aki a megrendelői igények helyett rendszerint inkább a saját vízióját követte.

A dekoratőr álgróf 1948-ban aztán vett magának egy másik méregdrága játékszert is, a velencei Palazzo Labiát, egy barokk palotát a Canal Grande partján, amelyet természetesen párizsi kastélyához hasonló pompával és extravaganciával rendezett be. Két évvel később, 1951. szeptember 3-án pedig itt került sor a második világháború utáni korszak legragyogóbb társasági eseményére, vagy ahogy nevezték, az évszázad báljára, amely a boldog és gondtalan békeidők hangulatát kívánta visszacsempészni a háborúk, valamint a politikai és ideológiai viharok által alaposan megtépázott, a Marshall-terv segélyein tengődő Európába, legalább egy estére, és ez tényleg hiánytalanul meg is valósult: a Le Bal Oriental lett a kontinens régi vágású arisztokratáinak, társaságbéli előkelőségeinek és plutokratáinak utolsó (de inkább utolsó utáni) nagy összejövetele, mielőtt beköszöntött volna az ún. jet set-korszak (amiről bővebben itt lehet olvasni).

A meghívók (bizonyos források szerint úgy kétezer darab) már fél évvel korábban kimentek, hogy mindenki kellően káprázatos jelmezekkel tudjon készülni a nagy eseményre, amellyel értelemszerűen a bulvársajtó is kiemelten foglalkozott. Az óriási felhajtásnak köszönhetően szeptember harmadikának délelőttjére már teljesen bedugult a Canale Grande a Palazzo Labia előtt a rengeteg gondolától, jachttól és motorcsónaktól: nemcsak a meghívottak érkeztek tömegével Velencébe a világ minden tájáról, hanem bámészkodók, riporterek és különféle újgazdag amerikai milliomosok is, akiket ugyan nem hívott senki, de azért reménykedtek abban, hogy valahogy bejuthatnak.

Valószínűleg egyébként nem jutottak be.

Beistegui finnyásságára jellemző, hogy amikor Lady Diana Cooper angol arisztokrata és emlékiratíró megkérdezte, hogy vendégként elhozhatja-e George C. Marshall tábornokot, a fentebb is említett Marshall-terv szellemi atyját és névadóját, a pókerarcú házigazda így kérdezett vissza:

A meghívottak névsorával nem is nagyon fárasztanánk senkit, mert egyrészt az ilyen mértékű name-dropping talán már káros is az egészségre, másrészt meg az itt felvonuló gyártulajdonosok, örökösnők, grófok, hercegnők és egyéb fantasztikus figurák többségére már aligha emlékszik bárki: maradjunk annyiban, hogy a bálon mindenki tiszteletét tette Orson Welles amerikai filmrendezőtől Leonor Fini argentin szürrealista festőművésznőn át egészen a legjobban öltözött francia grófnőig, Jacqueline de Ribes-ig (itt egy részletesebb, de korántsem teljes lista), és mindenki úgy nézett ki, mint valami különösen drága neoklasszikus festmény. Igen, még az ajtónállók is. Állítólag Salvador Dalí és Christian Dior még ebből a válogatott társaságból is kitűntek, hisz aznap este egymás számára tervezett jelmezekben jelentek meg, de erről sajnos nem találtunk képet.

A bálon máskülönben nem történt semmi különös: akárcsak 1903-ban Szentpéterváron, ezúttal is éjszakába nyúló bulizással búcsúztatott el egy szép hosszú és valójában már egy ideje letűnt korszakot egy seregnyi elképesztően felöltöztetett és szemérmetlenül gazdag ember, akikről rengeteg csodás fotó készült az utókor legnagyobb örömére. De ennyi már bőven elég az örökkévalósághoz.