Amikor az ördög megszállta a Linda Blair alakította Regant az Oscar-díjas Az ördögűzőben, nemcsak azzal csúfolta meg a gyermek ártatlanságát, amit a testével, a teste elcsúfításával művelt, hanem azzal is, ahogyan rajta keresztül beszélt. Akik ma találkoznak először a filmmel, valószínűleg persze már nem Regan káromkodásain („Az anyád farkakat szop a pokolban, Karras, te hitetlen köpedék!”) rökönyödnek meg a legjobban, akármilyen kreatívnak tűnnek még ma is – a hetvenes években viszont még példátlan volt, hogy egy gyerek ennyire ocsmányul beszéljen a vásznon. Ezzel együtt Regan káromkodásán még túltették valahogy magukat a moziba járók, hiszen egy démon beszélt a kislány testéből, ám amikor 1976-ban bemutatták a Gáz van, jövünk! című baseballvígjátékot, már nem lehetett ráfogni a dolgot az ördög földi csínytevéseire.
Azok a mocskos nyolcvanas évek
Bár a bemutató idején sokan zavarónak és túlzónak találták a csapatjátékos kölykök ronda beszédét, több kritikus is elismerte, hogy a Gáz van, jövünk! végre hihető kölyökkaraktereket mutatott nekünk, akik úgy beszéltek, mint a valódi gyerekek. Mai szemmel persze ez már nem feltétlenül tűnik a spanyolviasz feltalálásának, és az is kétségtelen, hogy a film hatása csak évekkel később érvényesült Hollywoodban. Ehhez kellett a nyolcvanas évek és a Reagan-korszak, amikor Amerika a hetvenes évek zűrzavara után visszaköltözött a családbarát, gondos, álmos, rendezett kertvárosokba, a filmkészítők pedig felismerték, hogy ez csak a látszat, és rengeteg feszültség húzódik meg az idilli világkép mögött.
A kertváros ráadásul egy meglehetősen unalmas hely volt, ahonnan a legtöbb gyerek elvágyódott. Erre éreztek rá a nyolcvanas évek olyan filmkészítői, mint Richard Donner, Rob Reiner vagy épp Steven Spielberg, misztikumot és kalandot csempészve a kertvárosi kölykök életébe, akik hirtelen úgy kezdtek beszélgetni egymással, ahogy a valódi gyerekek tennék. Amikor a Columbia megvásárolta Stephen King A test című novelláját megfilmesítésre (ebből lett az Állj mellém! című mozi), Bruce Evans, az egyik forgatókönyvíró ragaszkodott ahhoz, hogy King írásának élő és lélegző, természetes nyelvezetét átmentsék a filmváltozatba is. „Úgy gondoltuk, hogy King eredeti dialógusainak ereje nagyon fontos az összhatáshoz” – mesélte később. A filmstúdió fejeseinek voltak fenntartásaik, ám végül győztek a filmesek, aminek olyan gyönyörű mondatokat köszönhetünk, mint a „Micsoda meglepetés! A puncikirálynő is vissza szeretne fordulni.”
Virágzó trágárkodás
Az igazán nagy káromkodós közönségsikert azonban az 1985-ös Kincsvadászok jelentette, melynek sikeréhez nagyban hozzájárult a főszereplő kölykök nyelvezete. Igazi káromkodás-szóvirágok születtek a filmben, méghozzá úgy, hogy Richard Donner rendező nem ragaszkodott a forgatókönyvben leírtakhoz, hanem arra biztatta a srácokat, hogy beszéljenek úgy, ahogy maguk is beszélnének. Így született például a jelenet, amelyben Corey Feldman karaktere az anyja előtt azt játssza, mintha spanyolra fordítana, de valójában csak ocsmányságokkal tarkítva handabandázik:
Abszolútoszlosz tilosz. A miszterosz szexuálisz ha lábadosz betosz.
Vagy csak amikor kifejezik, hogy bajba kerültek.
Nagy szarban vagyunk. Menj, hívd a rendőrséget!
A szar amúgy az évtized csúnya szava volt. Ez volt a belépőkáromkodás a filmekben a gyerekeknek, és elég változatosan használták. A gyerekszájjal kimondott „fuck” szót többnyire már túl csúnyának találták, és nem ment át a stúdiók szűrőjén, bár az évtized végére a kölykök csúnya beszéde annyira megszokottá vált, hogy egy nagy, kommersz családi vígjáték is megengedhette magának, hogy elhangozzon benne a fuck szó egy gyerek szájából.
Bár az emlékeinkben az 1988-as, Tom Hanks főszereplésével készült Segítség, felnőttem! családbarát komédiaként él, a gyerekszereplői szintén előszeretettel használtak trágár kifejezéseket. Amikor Tom Hanks például a munkahelyéről akarja elküldeni a kis haverját, a srác egy olyan „Te ki a fasznak képzeled magad?”-dal kontrázik, hogy a fal adja a másikat. Az évtized legsikeresebb gyerekfilmjében, az E.T. – A földönkívüliből sem irtották ki a csúnya szavakat (még egy „Szarházi!” is elhangzott), ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy nemcsak a gyerekek, hanem a szüleik is nagyon jól szórakoztak a moziban ülve. Az évtized Hollywoodjára ugyanakkor az is jellemző volt, hogy a lánykarakterek a fiúkkal ellentétben egyáltalán nem káromkodtak. Persze ebben nagy szerepe volt annak is, hogy alig voltak lánykarakterek a filmekben: az évtized kölykös sikerfilmjei szinte mindig fiúkról szóltak.
És jött a South Park
A nyolcvanas éveknek vége szakadt, a kilencvenesekben pedig a káromkodások nagy része lekerült a gyerekszájakról. Persze kivételek azért akadtak – például Bruce Willis karakterének kislánya Az utolsó cserkészből –, de a trágár beszédet jobbára meghagyták a felnőtteknek és a nagykamaszoknak (az Amerikai pite srácait és lányait inkább ne soroljuk a gyerek kategóriába). Azért ebben az évtizedben is történt egy fontos esemény: a Comedy Centralon elindult a South Park, melynek ugyan rajzolt formában, de mégiscsak kisiskolások voltak a főszereplői, akik egészen változatos káromkodásfüzérekkel szórakoztattak bennünket, különösen a széria legfontosabb figurájává vált Eric Cartman. („Arról volt szó, hogy szétrúgod a seggét, nem kinyalod.”) A sorozatból 1999-ben mozifilmváltozat is készült, amelyben Trey Parker és Matt Stone alaposan megdolgoztak a 18-as korhatárkarikáért („Nem bazmegolhatsz a suliban, te kibaszott hájas görény!”)
Az új évezredben már időnként feltűnt egy-egy ocsmány szájú kölyök a filmekben, de olyan trendszerűség nem alakult ki még egyszer, mint a nyolcvanas években. A Ha/Ver című erőszakos képregényfilm szokatlan szuperhőse, a gengsztereket nagyban gyilkoló gyereklány, Hit-Girl mindenesetre arra jó volt, hogy sztárrá avassa az őt alakító Chloë Grace Moretzet, aki ezután nagyrészt finom lelkű, érzékeny tinédzsereket alakított. Érdekes fordulat ez egy olyan színésznőtől, akinek az alábbi mondat még gyerekként hagyta el a száját:
Kapcsolatba lépsz a polgármesteri hivatallal. Van egy speciális jel, amit ilyenkor az égre kell irányítanod. Olyan az alakja, mint egy óriási faszé.
Nyolcvanasévek-nosztalgia és a Jó srácok
Ma már egyáltalán nem jellemző, hogy a gyerekszereplők káromkodnának – a Harry Potter-filmek például sosem a vaskos bazmegelésről voltak híresek –, de ez még nem jelenti azt, hogy a dolog soha ne fordulna elő. Érdekes, hogy pont az utóbbi pár év két legnagyobb, gyerekszereplőket felvonultató durranása engedte káromkodni a gyerekszereplőket. A Netflixen futó Stranger Thingset és a Stephen King horrorjából készült Azt ráadásul összeköti, hogy mindkettő a nyolcvanas években játszódik, és a korszak iránti nosztalgiára épít, így nem csoda, hogy a mintául szolgáló korszakot másolva szabadon hagyja beszélni a kiskorú szereplőit.
Egy frissen mozikba került film, a Jó srácok pedig azt is megmutatja, hogy bőven rejlik még potenciál a vaskos trágársággal önkifejező kisiskolásokban.
A Jó srácoknak már az első előzetese is kifigurázta Hollywood álszentségét. A megrendezett jelenetben a főszereplő gyerekek bemennek a producer Seth Rogen irodájába, aki elmondja nekik, hogy ugyan a film forgatásán kimondhattak minden létező trágárságot, de a moziban már nem nézhetik vissza saját magukat a filmjük magas korhatár-besorolása miatt, amire a kölykök természetesen káromkodva reagálnak.
A film valósággal sportot űz abból, hogy a benne szereplő gyerekek rondán beszéljenek, és ügyesen használja ki, hogy időnként nem teljesen értik a csúnya szavak jelentését, így a dumáik ugyan menők akarnak lenni, de ettől csak viccessé válnak.
– Soren tök menő. Azt mondják, megverte Derek Bachmant, és leszopta a nővérét.
– Leszopta a saját nővérét?
– Nem. Derek nővérét szopta le.
Vagy:
– Mi az a kézimunka?
– Mikor egy csaj kiveri neked, és jön az undó. És neked kell feltakarítanod.
– Szerintem az nem undó.
– De. Ú-en-dó. Undó.
Egyelőre még nem tudni, hogy a Jó srácok sikeres lesz-e, de ha igen, nincs kizárva, hogy a mozikat újfent elárasztják a trágárkodó kiskorúak. A folytatásoktól azonban nem kell tartanunk, mert ezek a srácok nagyon hamar felnőnek.