Amint elindult a stáblista Brad Pitt kétórás sci-fije, az Ad Astra – Út a csillagokba után a Velencei Filmfesztivál legnagyobb vetítőtermében, a nagyjából 1500 főt befogadni képes Sala Darsenában, a kiözönlő újságírók rögtön arról kezdtek el beszélgetni, hogy olyan alakítást láttak, ami jövő év elején könnyen ott találhatja magát az Oscar-jelöltek között. Míg Pitt a Volt egyszer… egy Hollywoodban, Tarantino mellett leginkább a laza macsó oldalát mutathatta meg a nyáron, James Gray (Két szerető, A bűn állomásai) filmjében sokkal inkább a sebezhető, érzékeny oldalát tárja fel, ráadásul a film témája is nagyon XXI. századi: a toxikus maszkulinitásról szól. Ez pedig már csak azért is meglepő, mert ez egy bő 80 millió dollárból finanszírozott, nagy hollywoodi stúdiómozi, egy űrhajókkal, Mars-utazással és űrkalózokkal operáló grandiózus science fiction, és az ilyen filmek ritkán szoktak komoly társadalmi kérdésekkel érdemben foglalkozni.
Kirándulás Holdon, Marson
Persze a 20th Century Fox (most már csak a Disney leányvállalataként) nem hülye, a filmet eszük ágában sincs apakomplexusos űrdrámaként reklámozni, inkább egy nagy űrkalandként tálalják a nézőknek az előzetesekben, és végül is nem is hazudnak, maximum nem tárják fel a teljes igazságot. Mert a felszínen az Ad Astra valóban egy látványos űrkaland: veszélyben a Föld, űrből érkező elektromos viharok taszítják vissza az emberiséget a középkorba, ha valaki nem tesz gyorsan valamit. Ez a valaki pedig nem más, mint a hős űrhajós Roy McBride (Brad Pitt), egy másik hős űrhajós, Clifford McBride (Tommy Lee Jones) fia, akit pont az apja miatt kérnek fel egy veszélyes küldetésre. Az öreg McBride ugyanis tizenhat évvel ezelőtt eltűnt a legénységével valahol a Neptunusz környékén, ahol idegen életformák után kutatott, és most a Spacecom (a NASA jövőbeni óriásvállalat megfelelője) azt gyanítja, hogy talán mégis életben van, és még az is lehetséges, hogy köze van az űrből jövő elektromos viharok kialakulásához. Természetesen, hogy mindezt bizonyítani lehessen, valakinek el kell utazni a távoli Neptunuszra, de ebben a filmben ez azért nem megy olyan könnyen.
Az Ad Astra által felvázolt jövőben a Holdunk már egy óriási bánya, ahol nemzetek és óriásvállalatok kalózokként küzdenek a kinyerhető anyagokért, és már a Marsra is betettük a lábunkat, hogy kolonizáljuk. Márpedig a Neptunusz csak a Hold és a Mars együttes érintésével elérhető Roy McBride számára.
Hollywoodi látványpékség
James Gray rendező ugyan elsősorban egy apa-fiú kapcsolatról, pontosabban annak hiányáról akart beszélni, de tisztában volt azzal, hogy a filmje 80 millió dollárba került, márpedig ennyi pénzért a stúdiók nagy látványjeleneteket várnak, és Gray ezt meg is adja nekik. A látványos zuhanás az égig érő teleszkópról a film elején, a Marson bemutatott hipermenő autós üldözés vagy a bajba került norvég űrhajó megmentése mind olyan jelenetek, amelyekért bármelyik hollywoodi akciórendező odaadná a fél kezét. Gray azonban eléri, hogy az akciójelenetek nemcsak önmagukért valók legyenek, hanem szervesen beépüljenek a cselekménybe, és ez az, amiért igazán izgalmas nézni őket.
Tény, hogy a rendező nem forradalmasítja a technológiát úgy, mint tette azt mondjuk Cuarón a Gravitációval, és a képi világ sincs annyira egyedülálló, mint Christopher Nolannél a Csillagok között-ben, de ettől még az Ad Astra nagyon is látványos, helyenként tényleg lélegzetállítóan monumentális mozi. Márpedig ez azért is bravúros, mert közben a lényegét egy nagyon egyszerű, nagyon is emberi dolog adja: a férfiak félelme az érzelmeik kimutatásától, és az állandó vágyuk arra, hogy továbbmenjenek, és mindig valahol máshol találják meg az életük értelmét. Mert ami már megvolt, az nem annyira érdekes, egy igazi férfi kalandozik és nőket/világokat hódít, legalábbis ezt tanította nekik/nekünk a XX. század.
Apák és fiúk
Brad Pittnek jól áll a lassú ráncosodás. Egészen minimalista eszközökkel kell visszaadnia egy férfi belső vívódásait, és azt, mennyire küzd vele, hogy semmilyen körülmények között ne mutassa ki az érzelmeit, és ehhez nagyon jól fekszik az érett férfi külsője. Nagyon nehéz szerep ez, ugyanis elsősorban a színész kisugárzását használja, és csak annak áll jól, aki ki tudja úgy fejezni a benne lángoló tüzet, hogy ehhez nem használ látványos eszközöket. Pitt ezt nagyon jól csinálja, és ha valamiért, ezért tényleg megérdemli, hogy Oscarra jelöljék (bár Tarantinónál még ennél is jobban játszott), mert amit ő csinál, azt könnyen lehet akár túl-, akár aluljátszani.
Brad Pitt az Ad Astrában (Fotó: Fórum Hungary)
A filmet uralja Pitt karakterének narrációja, amit Gray sokáig nagyon jól használ, aztán a vége felé már inkább a főszereplő érzéseit magyarázza vele, ami egy film esetében sosem túl szerencsés. Szépen építi fel azt is, hogy mit jelent egy felnőtt ember számára az, hogy gyerekként az apja otthagyta őt és az egész családját azért, hogy inkább az űrben kalandozzon, ahogy az is, hogy mindezek ellenére miért lépett ő is ugyanarra az ösvényre felnőttként. Az egyetlen gond, hogy a rendező olykor inkább a szánkba rágja ezeket, ahelyett hogy simán csak megbízna a mesélői erejében.
Férfisorsok
Az Ad Astra ízig-vérig férfimozi férfisorsokról, és ennek az ára az, hogy a nőknek szinte csak epizódszerep jut. A Marson született Helen Lantos (Ruth Negga) karaktere talán az egyetlen nő a sztoriban, aki kicsit komolyabb szereppel bír, a McBride partnerét alakító Liv Tyler inkább csak álomkép a férfi számára, aki egy-egy flashbackben tűnik fel a férfi gondolataiban, jelezvén, hogy ő is választhatott volna akár normális életet is. Kár, hogy a szerepe kimerül ennyiben, érdekes lett volna, ha a film mélyebben ás a kettejük kapcsolatában, de így inkább csak megmaradt a felszínen.
Fotó: Fórum Hungary
Az Ad Astra egy elejétől végéig szórakoztató, álomszerűen gyönyörű űrbéli képeket prezentáló, idegen bolygók hangulatát pompás fényképezéssel bemutató mozi, ami megmutatja, milyen káros férfikép öröklődik apáról fiúra már sok-sok generáció óta, és ez hogyan tudja megmérgezni a családokat és a szülő-gyerek viszonyokat. A film egyben látlelet az emberiségről, ugyanis megmutatja, hogy bárhová is megyünk a világegyetemben, a Földön lévő problémáinkat mindenhová magunkkal visszük. Igen, talán kissé szájbarágósabb a kelleténél, és a film végi nagy érzelmes csúcspontot is elsieti kissé, de még így is sokkal több ez, mint amit egy hollywoodi látványfilmtől elvárhatunk 2019-ben.