Francia könyvkiállítás nyílt a Műcsarnok három termében. Az itt kiállított könyvek, amelyek a francia könyvnyomtatás magas színvonalát bizonyítják, a helyszínen megvásárolhatók, illetve megrendelhetők. Háromezerféle művészeti, földrajzi, tudományos és szépirodalmi könyvet állítottak ki. […] A francia könyv budapesti kiállítása nagy sikert ért el.
Ez a beszámoló a híradóban hangzott el pont 60 éve, 1959-ben. Furcsa mondatok, de nem azért, amire az ember először gondolna: hogy mit keres egy, a hanyatló nyugatról importált könyvkiállítás egy nagy presztízsű, állami múzeumban a szocializmus legsötétebb éveiben, illetve hogy miért lelkendezik erről a propagandahíradó. Azért furcsák, mert a „nagy sikert” úgy kell érteni, hogy
a látogatók a kiállítás végére majdnem az összes könyvet ellopták.
Méghozzá az igazi látogatók. A köteteket ugyanis nem a külföldikönyv-maffia, vagy egyéb jól képzett, az őrök éberségét kijátszó tolvajok vitték el, hanem az érintettek: művészetrajongók, művészethallgatók és művészek. Nem sokkal ezután megszervezték ugyanezt fordítva: magyar könyveket vittek Párizsba. Onnan senki sem lopott semmit, sőt a beszámolók alapján a franciák egyáltalán nem hibáztatták az alkalmi magyar tolvajokat. A múlt század e kevésbé ismert története első ránézésre is nagyon furcsa (vicces, abszurd, elkeserítő), részleteiben pedig még inkább az, érdemes tehát kibontanunk. Szerencsére pont most nyílt kiállítás az egészről (plusz a történelmi-politikai kontextusról) A nagy könyvlopás címmel a Szentendrei Képtárban.
Olvasó lány (Sándor György 1958-as fotója, forrás: Fortepan)
A híradó egyébként nem túlzott, amikor sikert emlegetett, a kiállítást szó szerint megrohamozták a látogatók. Csak két hétig lehetett kézbe venni (és ezek szerint táskába tenni) a több mint háromezer, itthon amúgy természetesen beszerezhetetlen francia könyvet és a hatszáz újságot. Ez alatt a két hét alatt több mint harmincezren mentek el a Műcsarnokba. Eleve miért érdekel ennyi embert egy csomó könyv, amit jó eséllyel nem is ért? És főleg: miért kellett ellopni is őket, és ha már ellopták, miért nem lett az egészből nemzetközi botrány? Hogy megértsük, meg kell értenünk a szocializmust is. (Jó, a szocializmus működését és agyrémeit értjük, de a kultúrpolitika, a diplomácia és az általános paranoia akkori helyzetét nem feltétlenül, pedig sokkal érdekesebb az egész, mint ez a mondat.)
Az 1949-es hatalomátvétellel szinte egy csapásra elzárták az országot a nyugattól, azaz semmi sem jöhetett be, és ami már bent volt (például a külföldi kulturális intézetek és az ő kiadványaik), azt meg kellett semmisíteni. Sztálin halála után kissé csökkent a szigor; a még mindig elkeserítően sivár kulturális élet egyik kegyeltje (már amennyire ennek a szónak van értelme ebben a helyzetben) a Francia Intézet volt: többé-kevésbé szabadon működhetett a könyvtár, a nyelvoktatás, koncerteket szervezhettek. Igaz, a könyvtár állományát szigorúan ellenőrizték, a „dekadens” művészet még így sem juthatott be.
Lopott könyvek (Fotó: Neményi Márton)
Aztán persze még ennek is vége lett. A Rákosi-rezsimet mindig is irritálta az intézet függetlensége, mégsem érte volna meg bezáratni, sok erős ember élvezte ugyanis a hagyományosan jó francia–magyar kapcsolatok előnyeit. Mindenesetre addig figyeltették a forradalommal valóban szimpatizáló igazgatót, Guy Turbet-Delofot, amíg elég vastag lett az aktája ahhoz, hogy megvádolják kémkedéssel. Turbet-Delof azonban kulturális attasé is volt, azaz diplomáciai védettséget élvezett, nem csukhatták le. Lecsukták tehát a beosztottjait. A forradalom után pedig megvonták az intézmény előjogait, azaz a nyugati művészet maradéka is eltűnt az országból. Az igazgatót végül 1958-ban sikerült elüldözniük (hivatalosan hazarendelték Franciaországba), csak a rendszerváltás után térhetett vissza „a híres kis Magyarországra”.
Képzeljük csak el: az összes művészt, aki addig szabadon tanulhatott, inspirálódhatott a külföldön menő irányzatok, alkotók és művek nyomán, hirtelen egy sötét, levegőtlen, üres szobába zárták, elvágták a külvilágtól, mondván, nincs szükségük semmire, csak arra, amit a szovjetek jóváhagytak. Kovásznai György festő, animációsfilm-rendező híres idézete szerint
olyan szürkeség van itt, hogy ha behoznának ide egy piros almát, és letennék az asztalra, fessük meg, az magától megszürkülne.
Egyébként a Képzőművészeti Egyetemre gondolt.
Fényre szürkülő alma a Szentendrei Képtárban (Fotó: Neményi Márton)
A szürkeséget szó szerint kell érteni: az csak a tragédia egyik fele volt, hogy elvágták az országot a nyugati művészettől. A másik fele az volt, ami helyette maradt. Művészethez jutni legfeljebb a Horizont és a Gorkij könyvesboltokban lehetett, ezek a helyek pedig természetesen a szovjet szocialista realizmus időtlen értékeit és örök érvényű üzeneteit közvetítették. Az állami könyvnyomtatás sem javított a helyzeten: a könyvek nemcsak központi utasításra voltak szürkék, hanem azért is, mert annyira elmaradott volt a nyomdatechnológia.
Még élénk színű festéket sem lehetett kapni,
nehogy túlságosan feltűnő és életvidám művek készüljenek.
A magyar azonban, ahogy a közhely tartja, leleményes nép, és ez nemcsak a kubikolókra és a politikusokra értendő, hanem, ha kell, a művészekre is. Úgy csempészték a művészeti albumokat és szakkönyveket, mint az amerikai filmekben a drogot, és kreatívan dekódolták a hivatalos, a pártnak tetsző tan- és szakkönyveket is. A nagy könyvlopás című kiállítás kurátorai sok-sok órányi interjút készítettek az akkor pályakezdő, a lopásban, hogy is mondjuk, érintett művészekkel; az egyikük, Klimó Károly arról mesélt, hogy a hivatalosan jóváhagyott könyvek is tanulságosak voltak. „Ott volt például Aradi Nóra egyik könyve az ellenséges, betiltandó irányzatokról. Ez azért volt fontos, mert ahhoz, hogy leírja, mely irányzatok tiltottak, le kellett írnia azt is, hogy egyáltalán mik ezek az irányzatok. Ebből tájékozódtunk.”
Művészeti kiadványok az ötvenes években (Fotó: Neményi Márton)
A kommunista párt persze nem hagyta annyiban: propagandafilmet készítettek arról, hogyan próbálják aláaknázni az imperialisták a szocialista forradalmat. A Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala egyik 1958-as filmjében például elhangzik, hogy „felforgató ideológiájuk terjesztésére változatos módszereket használnak fel, a legkülönbözőbb utakon lázító förmedvényeiket igyekeznek kívülről bejuttatni az országba”. Az egyik ilyen út az volt, hogy az amerikaiak felküldték a „förmedvényeket” hidrogénballonnal, amely adott pillanatban egyszerűen leszórta a papírlapokat a célközönségnek. Legalább olyan hülyén hangzik, mint az amerikai krumplibogár, vagy az ürgebőr A tanúban, ugye? Nos, a propagandahivatal most az egyszer beletrafált: tényleg hidrogénballonban érkezett a kapitalista propaganda.
A magyar művészeknek ugyanis nem várt szövetségesük akadt. Az amerikaiak a forradalmon nem segítettek ugyan, de a CIA 1956-tól rendszeresen csempészett külföldi könyveket a keleti blokk országaiba, köztük ide is. A forradalom előtti hónapokban tényleg ballonokkal küldték az újságokat, később pedig fedőszervezetekkel, kiadókon, alapítványokon, társaságokon keresztül postázták a kulturális könyveket és albumokat az értelmiségnek. Furcsa hidegháborús manőver volt ez: nem direkt lázították a népet, hanem okosan és kitartóan tágították a művészek, írók, kutatók látóterét. Az amerikai hírszerzés pontos nyilvántartást vezetett minderről; az akció részletei máig titkosak, de az biztos, hogy tízmillió könyvet küldtek így Kelet-Európába. A párt tehetetlen volt, Aczél György körlevélben fenyegetőzött, mindhiába. Annyira sikeres volt a hadművelet, hogy még 1991-ben is érkezett így küldemény.
Keleti Éva fotója az 1959-es kiállításról
Így alakult, hogy a művészeti könyv lett az ellenállás titkos szimbóluma. Ebben a közegben nyílt meg a Műcsarnok francia könyvkiállítása – így már talán érthető, miért lopkodták szét a könyveket, mintha nem lenne holnap. A könyvlopás ott és akkor nemcsak bocsánatos bűn volt: a művészvilágban még kérkedtek is vele. Minél merészebb volt a tolvaj, azaz minél több és nagyobb könyvet lopott, annál menőbb volt. Hogy még szebb legyen a történet: a lopott könyvekkel nem kereskedtek, hanem teljesen önzetlenül adták ajándékba vagy kölcsön. Georges Rouault Miserere című 1951-es könyvét például Kovács Péter festő csórta el; valószínűleg éppen összevesztek barátnőjével és későbbi feleségével, Kovalovszky Mártával, a kötetet ugyanis úgy dedikálta, hogy „Mártának, vigasztalásul”. Lakner László festő pedig egy csodálatos Max Ernst-könyvet emelt el. „Akkor nem beszéltünk róla, csak a kiállítás után kezdtek üzletelni azok, akik loptak, meg azok, akik nem loptak – mesélte a vele készült interjúban –, tőlem is kölcsönkérték, két hétre.” Lakner végül két év múlva kapta vissza Korniss Dezsőtől, úgy, hogy
minden lapját külön-külön kitépték, majd szépen visszaillesztették; az oldalak ugyanis egyesével bejárták a magyar művészközösséget.
Egy év múlva magyar könyveket állítottak ki a Sorbonne-on. Egy pillanatra sem merült fel, hogy a franciáknak bármi bajuk lenne azzal, hogy a magyar művészek szétlopták az ő kiállításukat. A párizsi diákok és művészek inkább Déry Tibor író bebörtönzése miatt tiltakoztak. Őt ezek után nem sokkal el is engedték. Na, például ezt is a könyveknek köszönhetjük.