Besúgók és besúgottak – így éltek a szüleink

Magyarországon több ezer embert figyeltek meg ilyen vagy olyan okokból a kommunizmus és a szocializmus évei alatt. Ha politikai ügyben ítélték el, vagy kitelepítették őt vagy a családját, részt vett 1956-os forradalomhoz kötődő eseményekben, vagy lelépett az országból tiltott módon, egyházzal állt kapcsolatban, vagy egész egyszerűen csak külföldön élő magyar és nem magyar állampolgárokkal tartott kapcsolatot. A szórás tehát meglehetősen nagy volt, bárkit, bármiért elővehettek. 

Nehéz megérteni, főleg annak, aki nem abban a rendszerben szocializálódott és élt, hogy ki és miért hagyta a beszervezést. A nyilvánosságra került történetekből azért tudjuk, hogy voltak, akiket zsaroltak, és bár aláírták, hogy jelentenek, csupa olyan dolgot adtak tovább, amely nem okozott gondot a megfigyelteknek, sőt arra is volt példa, hogy a besúgó elmesélte a megfigyelteknek, mire számíthatnak majd. Az irodalmi, filmes és zenevilágban nem volt titok, hogy szinte mindenkit megfigyelnek, és a megfigyelőket is megfigyelik. 

Néhány évvel apám halála után kértem ki a róla szóló adatokat, mert a családi legendáriumban többször is előkerült, hogyan akarták beszervezni. Rettegtem, kiderül, hogy sikerült, és akkor mi lesz azzal az apaképpel, aki közel sem volt tökéletes, sőt, de az biztos, hogy bátor volt. Persze ezt az egészet ezerszer jobban megfogalmazta Esterházy Péter a Javított kiadásban, aki szembesült azzal, amivel én szerencsére nem. (Vagy legalábbis ez idáig még nem került elő olyan akta, ami azt bizonyítaná, hogy apámat beszervezték.) Apám 1956-ban, 18 évesen jött fel Budapestre, egy kis faluból, Györkönyből, ahol a család nagy részét – lévén svábok – kitelepítették. Apja lelkész volt, így determinálva volt, hogy ő bizony egyetemre sosem fog menni. A Volán TEFU-hoz szegődött mint fuvarszervező tán, legalábbis ez rémlik, meg mindenféle fizikai munkákat vállalt el. Hogy, hogyan lett író, nem tudom, tán nem is lényeges, de az biztos, hogy sokat lógott a Hungária kávéházban, főként filmesekkel, újságírókkal, és más értelmiségiekkel. Merthogy aktájának jó része ezekről a találkozókról szólnak. Megtudtam azt is, kik jelentettek róla. „Huszti László” és „Sugár”. Egy közgazdász-jogász, és egy foglalkozásnélküli. Két ember, két ismeretlen történet. Vajon ők hittek a rendszerben? Vagy zsarolták őket? Netalántán nem tetszett nekik a filmesek léha életmódja? Ki tudja. Az biztos, mert rögzítik az akták, hogy apámat be akarták szervezni, per hálózati jelöltként hivatkoznak rá.

Ehhez képest mindössze ilyen jelentéseket adtak le: „Bacsó Péter ismét Zimre Péterrel forgatja új filmjét”, illetve hogy „Bacsó a róla elterjedt híreknek megfelelően ismét témát sajátított ki, jelen esetben Zimrétől, akit mind anyagi, mind eszmei tekintetben háttérbe szorított”. Ezt a családi történetek is alátámasztják, de az meglepetésként ért, hogy a hatvanas évek második felében apám Lázár Ervinnel és Csurka Istvánnal járt egy társaságba. Milyen lehetett az a rendszer, amiben már az jelentést ért, hogy valaki egy borgőzös estén azt mondja a haverjainak „Magyarországon nem lehet az igazat mondani, mert az ember megüti a bokáját, és csak a párttagok érvényesülhetnek”. Ijesztő, és egyben remek megjelenítődése annak, amiben a szüleink, nagyszüleink éltek. Ahol egy rossz mondat már listára tehetett, a külföldi út pedig egyenesen az automatikus megfigyeléshez vezetett. És a családomnak még szerencséje volt. Bár a család felét kitelepítették, a másik fele az amerikai hadifogságot élvezhette Németországban, mindenki túlélt mindent, nem került senki se halál-, se munkatáborba. Ennek ellenére a fontos családi papírok közt szerepel a katolikus hitről szóló igazolás, illetve egy letelepedési engedély Franciaországba – kár, hogy 1946-ban állították ki. Jól mutatja a generációknak átadott rettegést, hogy gondosan megőrződött a hadifogolytábori igazolvány, a német születési anyakönyvi kivonat – jellemző a német precizitásra, hogy máig megvan a kórházi számla, amit nagyszüleimnek állítottak ki, anyám születésekor – és a mindig észben tartatott szabály: az arany mindig tartja az értékét, tehát érdemes felhalmozni, hátha menni kell. 

Sokáig nem tudtam elképzelni, milyen lehetett ez az egész megfigyelős történet, bár gyerekkorom óta hallgattam a sztorikat. De hát apám író volt, a történetek hol erre, hol arra kanyarodtak, ahogy a kedve diktálta, így sosem tudtam, mi a valóság, és mi az, amit csak az írói fantázia szült. 

Aztán megnéztem a Mások élete című filmet, és sok mindent megértettem, amin gyerekként és fiatal felnőttként sosem gondolkodtam el. Hogy hiába a Stasi és nem az ÁVH, hogy hiába Németország és nem Magyarország, a rendszer működése azonos volt. Az élet egyik nagy csavarja az volt, amikor kiderült, hogy a főszereplő, Ulrich Mühe exfelesége Jenny Gröllmann a ’80-as években rendszeresen jelentett a Stasinak. 

Viszont a két ország közt van egy hatalmas különbség – ami a megtisztulási folyamatot illeti. A németeknél nyilvánosságra hozták az aktákat. Nálunk a mai napig sok mindent titkolnak, és hiába téma kormányról kormányra a parlamentben az akták nyilvánosságra hozatala, ez valamiért senkin nem megy át. A németeknél sem ment egyszerűen a dolog, de ők legalább meglépték azt, amit sehol máshol. Az összes adatot nyilvánosságra hozták, melynek következtében 1,7 millió ember kérte ki az adatait. A Stasi akták száma 5,5 millió, ez 1950-1989 közt keletkezett.

Németországban nyilvánosságra hozták az aktákat, nálunk a mai napig sok mindent titkolnak (jelenet a Mások élete c. filmből, Fotó: Best Hollywood)

Ehhez képest nálunk csak a rendszerváltás után 13 évvel hoztak egy olyan törvényt, amely engedélyezte a kutatóknak az archívum vizsgálatát, de csak a közszereplők adataira vonatkozóan, illetve bárki kérelmezheti aktáinak megtekintését (halála esetén az örökösök) az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáránál. Az iratokat folyamatosan dolgozzák fel, így számítani lehet arra, hogy a kérelem benyújtása után évekkel később is előkerülhetnek adatok, megfigyelésekről szóló dokumentumok – mint például az én esetemben.

És bár apám a jó oldalra került, nem vagyok biztos benne, hogy ezek a történetek fekete-fehérek. Egyáltalán nem.