J. J. Abrams még sosem csinált ennyire hollywoodi folytatást, pedig már készített párat (Mission: Impossible 3, Star Trek-filmek…). A hollywoodi folytatások ugyanis általában azt nézik, hogy mit szeretett a néző a korábbi filmekben, és abból adnak neki megint, csak épp a múltkorinál sokkal többet. Szereted a fénykardokat? Akkor most sokkal több fénykardot kapsz. Szereted a csillagrombolókat? Most annyi csillagrombolót tolunk az arcodba, mint még soha. Szereted a cuki droidokat? Most minden eddiginél több lesz belőlük. Imádod a klasszikus Star Wars-trilógia szereplőit? Nyugi, most sem lesz belőlük hiány. Szereted a jedi és sith szuperképességeket? Akkor a Skywalker kora a te filmed, mert itt aztán használják őket ezerrel, és lassan már mindenre jók (mondjuk töltött káposztát nem főznek az Erővel, nem is értem). Csakhogy hiába szeretem a zserbót, és húzódik őszinte mosolyra a szám, ha valahol megkínálnak eggyel, a gyomorrontás szinte garantált, ha benyomok belőle egy teljes tálcányit.
Helyrehozni az előző filmet
A Star Wars-filmeket azért szeretjük, mert varázslatot adnak nekünk. Azonban ha a varázslatos elemeket túltolják, a varázslat egyszerűen megszűnik működni, mi pedig ott ülünk a moziszékben azon gondolkodva, hogy mi folyik a szemünk előtt. Abrams ugyan biztonsági játékos módjára, de tökéletesen alapozta meg az új trilógiát Az ébredő Erővel, Rian Johnson pedig merész vizekre evezett, és sokszor szándékosan szembefordulva a rajongói elvárásokkal egy radikális Star Warst hozott össze Az utolsó Jedikkel. Érződik, hogy Abramsnek nem igazán tetszett az irány, ahová az előző film elvitte a történetet, és az új film jó része azzal telik, hogy próbálja visszakanyarítani a sztorit egy általa preferált irányba. Kicsit olyan az egész, mintha kikacsintana a nézőkre, hogy srácok, tudom, az előző filmet sokan nem szerettétek, de a kedvemért tegyünk úgy, mintha az nem is létezett volna, oké? Mint amikor egy kisgyerek építeni kezd egy homokvárat, de nem ér rá folytatni, más tovább csinálja, de az első gyerek másnap visszamegy a homokozóhoz, visszabontja a homokvárat addig a szintig, ameddig ő csinálta, és ismét onnan folytatja tovább.
Fotó: Forum Hungary
A Johnson által behozott új szereplővel (Rose Tico) láthatóan nem nagyon tud, nem is akar mit kezdeni, így egyszerűen háttérbe tolja, az ellen pedig direktben lázad fel, hogy nem is fontos Rey karakterének származása: az új film 90 százalékban arról szól, hogy kicsoda Rey valójában, és minek köszönheti, hogy ő a legtehetségesebb ifjú jedi az univerzumban. Egyedül Luke Skywalker halálát nem csinálja vissza, mert az már sok volna, pedig ha tehetné, valószínűleg Luke a végén hősiesen küzdött volna meg Palpatine-nal, mint régen. Mielőtt bárki megijedne: nincs ilyen jelenet a filmben.
Elvarrni az elvarratlan szálakat
Abramsnek sok szálat kellett elvarrnia az utolsó epizódban. Egyrészt kellett forgatnia egy méltó haláljelenetet Leia Organának úgy, hogy az őt alakító színésznő már egy ideje nincs köztünk. Másrészt kezdenie kellett valamit Rey és Kylo Ren erotikus feszültségtől sem mentes jedi-sith kapcsolatával. Harmadrészt szükség volt egy nagy leszámolásra a szálakat eddig a háttérből mozgató Palpatine-nal – nem én lövöm le, hogy él, már az előzetesek megtették ezt. Negyedrészt valamiféle végkifejletet kellett kanyarítania a trilógia eddigi mostohagyerekeinek, Finn-nek és Poe-nak (John Boyega és Oscar Isaac), akiket úgy harangoztak be, mint borzasztó fontos karaktereket, de eddig nem igazán sikerült kiaknázni a bennük rejlő potenciált. És még ott van az önkéntes feladat, amiről Abrams Az utolsó Jedik után lemondhatott volna, de ő inkább magára vállalta: egy elfogadható háttértörténetet adni Reynek, amiből kiderül, honnan származnak a képességei.
Ha hihetünk a Disney bejelentésének, akkor nem lesz több rész a Skywalker-sagából, így a rendező tudta, hogy most nem halogathatja a dolgokat: ide most egy normális befejezést kell kanyarítani. A jó hír az, hogy ezúttal biztosan senki nem úgy jön ki a moziból, mint Az ébredő Erő után, amikor több kérdést kaptunk a filmtől, mint választ. Itt tényleg befejeznek mindent. A rossz hír viszont az, hogy ezek a befejezések sokszor elég összecsapottnak tűnnek, és a sok szál miatt a sztori túlírtnak és zavarosnak hat, olykor nem igazán tudni, mit is akarnak a karakterek (erre jó példa Palpatine a film végén: az alkotóknak láthatóan fogalmuk sem volt, mit kezdjenek a nagyjelenettel, és egy határozott döntés helyett az összes ötletüket bedobták egyszerre), a tempó pedig túl gyors ahhoz, hogy egy-egy jelenetben igazán elmélyülhessünk.
Valami varázslat
Természetesen egy Star Wars-filmről van szó, nem pedig egy Tarr Béla-moziról, így nem azt vártam, hogy a szereplők majd hosszan, némán sétálnak a Tatuin bolygó porában, de sokszor éreztem azt, hogy Abrams annyi cselekményt akart belezsúfolni a 142 perces játékidőbe, hogy ezért iszonyatosan túlpörgette a tempót. Alig van idő megállni, egy kicsit megnyugodni, érződik, hogy a vágásnál kiirtottak, vagy megkurtítottak szinte minden jelenetet, ahol kicsit megpihenhettünk volna, viszont ilyen tempó mellett nem könnyű a karakterekkel és a döntéseikkel azonosulni, hiszen folyamatosan egy robogó gyorsvonat tetején vagyunk, ami töretlenül halad előre a stáblista irányába. A film kapkod, és időnként akkora bakugrásokkal halad, hogy csak győzzük követni, mert ehhez még a logikát is bármikor hajlandó elengedni.
Fotó: Forum Hungary
Tudom, hogy ez egy Star Wars-film, és nem egy realista mozi, de tényleg csak egy plusz másodpercbe került volna megmutatni, hogy két szereplő bemegy az űrhajóba, mielőtt az elindul velük, így meg azt látjuk, hogy simán kilő úgy az űrbe, hogy az emberek a tetejébe kapaszkodnak. Persze itt az űrben is simán lehet levegőt venni, legalábbis az új részből ez derül ki. Kissé dühített az is, hogy milyen nagyvonalúan használják a jedierőket: emlékszem, a régi trilógiában mekkora tett volt, amikor kiemeltek vele egy X-szárnyút a Dagoba mocsarából, most meg száguldó cirkálókat lehet megállítani vele, vagy akár komplett űrcsatákat gond nélkül megnyerni a földről. Amikor a „varázserőt” ilyen nagyvonalúan és lazán használják, az mindig a forgatókönyvírói gyengeség jele: nincs ötletünk, hogy mit csináljunk, ezért megoldjuk valami varázslattal.
Nem katasztrófa, csak so-so
Mindezzel együtt a legkevésbé azt tudom megbocsátani, hogy Abrams láthatóan hülyének nézi a közönségét. A film egyik legérzelmesebb, jól sikerült jelenetében nagy nehezen sikerül összehozni egy szomorú és őszinte mozipillanatot, erre egy droidszereplő benyögi oldalról, hogy „szomorú”, gondolván arra, hogy a legostobábbak is tudják, mit kellene érezniük. Engem pont ez az egy szó rángatott ki ebből az érzésből: egy rendező se mondja meg egy nézőnek, mit kell egy adott jelenet során éreznie. Olyan jelenetet kell csinálni, hogy magunktól is ezt érezzük. Főleg egy J. J. Abrams-kaliberű rendezőnél nem értem, hogyan lehetséges, hogy ennyire ne bízzon a filmjében és a saját képességeiben.
Fotó: Forum Hungary
Talán az eddigiekből is nyilvánvaló volt: óriásit csalódtam a Skywalker korában, főképp, mert ez a befejező film, és a hibáit már nem lehet később helyrehozni. Jó eséllyel ezeket a szereplőket ebben a felállásban sosem látjuk együtt többé. Két, ha nem is tökéletes, de jó film után vétek egy ilyen zűrzavaros és túlzsúfolt folytatással lezárni egy ilyen sztorit, és az igazán jó történetírást ennyiszer feláldozni a fan service oltárán. Nem katasztrofális film a Star Wars: Skywalker kora, el lehet rajta rágcsálni a popcornt, időnként mosolyra fakaszt, egy-két vagány akciójelenet is elfért benne (sivatagai száguldozás a speedereken), és ha nem is nagyon, kicsit azért meg lehet hatódni egy-két jelenetnél. De az a történet, ami az ember egész életét végigkísérte, nem ilyen lezárást érdemel. Vagy csak az én elvárásaim voltak túl magasak?