Simon Kornél, Barna Zsombor színészek: „Most nézhetitek a pucér testünket”

Sokakat izgalomba hozott az előadás híre, hogy pucéran fogtok felolvasni a színpadon. Az előadás során tényleg lekerül az összes textil?

Simon Kornél: Az előadást inspiráló nemzetközi Naked Boys Reading mozgalom eredetileg valóban arról szól, hogy teljesen csupasz testű férfiak jelennek meg éttermek, bárok pódiumain, és a mikrofon előtt állva olvasnak fel irodalmi műveket. Ehhez képest a miénk egy jóval szcenírozottabb, klasszikus színházi előadásra inkább hasonlító darab lesz, épített díszlettel. Egy ágas-bogas, fás, erdős ornamentikát kell elképzelni, tulajdonképpen ránk lesz bízva, hogy mennyire bújunk el benne. Persze a teljes vagy a kevésbé lemeztelenedés nagyban múlik a szövegrészleten is, amit épp felolvasunk.

Barna Zsombor: A koncepció fontos része, hogy a Pucér fiúk olvasnak sorozatban férfi színészek mutatják be magyar női szerzők szövegeit. Ahogy Fiala Borcsa az írásaiban a lelkét mezteleníti le, mi az előadás közben a testünkkel tesszük ugyanezt. Mindkettőben van valami indirekt, ezért mi sem alapvetően abba az irányba fogunk menni, hogy tessék, van egy órátok, most nézhetitek a pucér testünket.

Ezek szerint az előadás inkább lesz egy intim, sejtető, viccesen erotikus, mint nyers, naturális élmény?

B.Zs.: Valóban nem egy csillogó, színes-szagos szélesvásznú Broadway-előadást kell elképzelni. A Mozsár Műhely, ahol játszunk, egy kicsi kamaraterem, ahol maximum száz ember fér el. Ez már önmagában egyfajta intimitást kölcsönöz a darabnak. Mivel a Pucér fiúk olvasnak egy sorozat, ami havonta csak egyszer jelentkezik, mindig más színészekkel és szövegekkel, ez ad a dolognak egy kuriózumjelleget.

S.K.: Ha arról lenne szó, hogy minden este egy szál semmiben parádézzunk a színpadon, az teljesen más történet lenne. A darab címében egyébként nem véletlenül a „pucér” szó szerepel, mert a szexuális és intim felhang mellett a pucér fiúkban van valami infantilis nevetségesség is. Ez most leginkább izgalmas kísérlet számunkra, hogy mindezek elegyéből mi fog kisülni, ez a minden szempontból felfokozott helyzet mit hoz ki a közönségből és belőlünk. Azzal a puszta pszichológiai ténnyel például számolok, hogy amint valaki – legyen férfi vagy nő az illető – megjelenik a színpadon, az ember az első másodpercben eldönti, hogy az illető vonzó-e számára szexuálisan.

Amikor a produkció mögött álló Mozsár Műhely felkért benneteket, hogy vetkőzzetek, emlékeztek, hogy mi kavargott a fejetekben? Végül miért mondtatok igent?

B.Zs.: Megyeri Léna, a Mozsár Műhely vezetője ügyesen felvezette, mert azzal kezdte, hogy komoly missziót fogunk teljesíteni, kortárs, nagyon vicces irodalmi szövegeket fogtok felolvasni, egyébként nem lesz rajtatok ruha, de nagyon jó lesz. E mellett nálam annyi előzménye volt a dolognak, hogy korábban ugyanitt bemutattunk egy Karnyóné-előadást, amiben szintén másik két színész fiúval szerepelek, akikkel végig egy szál fecskében vagyunk a színpadon. Ha indokolt, hogy miért kell ledobni a textilt, akkor könnyebben megy: a Karnyónéban egy strandon játszódott a cselekmény, itt pedig a koncepció, hogy ez egy irodalmi édenkert.

Kornél, te miért vállaltad be, hogy a három Ádám egyike leszel?

S.K.: Egyrészt mert attól elkezd emelkedni az ember dopaminszintje, amikor meghallja, hogy a kortárs irodalom népszerűsítése. Másrészt mert a megszokott színházi keretek szétfeszítése manapság mintha kevésbé követelne magának teret.

A magánéletetekben egyébként mennyire vagytok szemérmesek?

B.Zs.: Én elég szemérmes vagyok. Tudom, hogy ez elég ellentmondásosan hangzik azok után, hogy a Pucér fiúkban szerepelek. Így most nagy erőpróba, valahol mazochizmus is számomra, hogy el tudok-e menni a falig.

S.K.: Én már attól zavarba jövök, ha a színpadon meztelenséget látok, vagy csókolóznak a filmben, mert ilyenkor mindig voyeurnek érzem magam. Ehhez képest a Pucér fiúk nálam is hatalmas határfeszegetés lesz személyesen, miközben társadalmilag, szociokulturális értelemben is izgalmas, hogy egy ilyen előadás léte milyen hullámokat vet a mi kis prűd társadalmunkban. Ráadásul a hipokrácia, a képmutatás mintha egyre nagyobb méreteket öltene az utóbbi időben.

Sok hozzászólást lehetett olvasni a neten, hogy a darabbal a bulvár szintjére süllyesztitek a kultúrát. Mit szóltok a hasonló támadásokhoz?

S.K.: Én szándékosan kerülöm a hasonló hozzászólásokat, de jó ideje az úgynevezett „hivatalos kritikát” sem olvasom, mert bármi bántó érkezik, az nagyon tud fájni. Az önjelölt kritikai hozzászólásoknak, pláne névtelenül, a legritkább esetben van bármi építő jellege. Az pedig, hogy mi tartozik a művészet égisze alá és mi nem, folyamatos kísérletezés kérdése. Azért is örülök, hogy részese lehetek egy ilyen formabontó kezdeményezésnek, mert én még hiszek a gondolat szabadságában, és abban, hogy a kísérletezés érvényes művészeti forma. Miközben meggyőződésem, akik most a leghangosabban mocskolódnak, egy pornóoldal lesz a következő, amire rákattintanak. 

B.Zs.: Nekem erről az jut az eszembe, hogy egy színésznek univerzálisnak kell lennie. Én legalábbis tudatosan törekszem a sokoldalúságra, ami persze nem jelenti azt, hogy mindent elvállalok. Működik a belső casting. Amikor fölvettek az egyetemre (Színház- és Filmművészeti Egyetem – H.A.), és elkezdtem bábozást tanulni, tudatosult bennem, hogy egy plusz skill színészként, ha jól tudok animálni amellett, hogy megtanulok énekelni, táncolni, szöveget mondani stb. Miközben én is szerepeltem korábban népszerű televíziós sorozatokban, az idei évadomban van például Weöres Sándor Holdbeli csónakosával klasszikus magasirodalom a Budapest Bábszínházban, óvodákban játszom a hagyományos vásári komédiát, a Vitéz Lászlót, nyáron pedig Alföldi Róbert rendezésében a Szegedi Szabadtéri Játékokon fogjuk bemutatni a West Side Storyt.

Az ember azt gondolná, ha bevállaltok egy ilyen előadást, alapvetően jóban kell lennetek a saját testetekkel, és nincs baj a férfiúi egótokkal sem. Vagy ez csak a látszat?

S.K.: Szerintem nemtől függetlenül mindannyian harcolunk a testünkkel. 40 körül, velem együtt biztosan sok férfiban megfogalmazódik, hogy nagyjából ez az utolsó pillanat, amikor még izmot lehet építeni. Amikor betöltöttem a 40-et, szembesültem vele, hogy vállalhatatlan formában vagyok. Akkor észbe kellett kapnom, hogy a testem a munkaeszközöm, és többé nem foglalkoztatnak, ha kihízom a szerepköröm. Éveken át nem is forgattam, castingokra sem hívtak, mert kövér voltam. Kövér vicces karakternek viszont nem voltam se elég kövér, se elég vicces. Így Szirtes Tamás rendezőként a legjobbkor mondta nekem, hogy az alapkarakterem, a magas, vékony, álmodozó tekintetű fiú hiánycikk a színházi piacon, így 105 kilóról indítva visszafogytam ebbe. Alapvetően ma már nem vagyok rosszban a testemmel.

B.Zs.: Nekem még nem túl távoli emlék az egyetem, ahol a folyamatos mozgásóráknak és az intenzív fizikai terhelésnek köszönhetően nem adódott probléma a fizikai kondíciónk karbantartásával. A motiváció azóta is megmaradt, mert a diploma óta mindig volt olyan szerepem, amiben nem volt rajtam ruha. Még a bábszínházban is. Miközben egyfelől hiúsági kérdés, másrészt a rendszeres mozgás egy idő után függővé teszi az embert. Ha épp nagyon sűrű a program, mert például főpróbahetem van, és nem tudok eljárni edzeni, rossz kedvem lesz, ebből látszik, hogy a sport lelki szükséglet is.

Mi a bevált módszer? Alapvetően mivel, hogyan tartjátok karban a testeteket?

B.Zs.: Pár éve crossfitezek és köredzéseket csinálok, a legjobban a súlyzós, a kardiós és a saját testsúlyos gyakorlatokat szeretem. Ezek adnak egy alapvető tartást, mégsem leszek tőlük kétajtós szekrény. Hajlamos vagyok mindent nagyon a szívemre venni, ezért ha rossz passzban vagyok, szorongok, csak fogom a pulcsit és a futócipőt. Ilyenkor nem tűzök ki célt, nem mérem az időt és a távolságot, csak végigfutok Óbudától a Megyeri hídig, majd visszafordulok Budakalásznál. Utána veszek otthon egy jó forró fürdőt, és teljesen kitisztultnak, kiegyensúlyozottnak érzem magam, mind testileg, mind lelkileg.

S.K.: Én is sokáig futottam, mostanában valamiért nagyon fáj tőle a derekam, de tervezem, hogy visszatérek hozzá, mert a futás számomra is leginkább meditáció. Az utóbbi időben inkább saját testsúlyos gyakorlatokat végzek otthon, már minden szükséges eszközt megvásároltam hozzá a TRX-szalagoktól kezdve a nyomópadon át a súlyzókészletekig. Ezen a téren kezdek kicsit mániákusan viselkedni, cserébe nagyon rendes vagyok, az utóbbi időben hetente háromszor-négyszer sportolok egy héten, hogy jóleső érzéssel tudjak magamra nézni, és talán még 50 évesen is kapjak filmszerepet.

Beszéljünk a szellemi kondícióról is! Visszatérve az előadásra, ami lényegében egy rendhagyó irodalmi est, melyek a legutóbbi meghatározó olvasmányélményeitek? Az irodalom összességében mekkora szerepet játszik az életetekben?

S.K.: Épp most fogom lefordítani a kortárs amerikai drámaíró, Paul Mullin Louis Slotin Sonata című drámáját, amit színpadra szánok. Korábban is alkalmaztam már színpadra szöveget, de nálam a végső cél egyértelműen saját darab vagy forgatókönyv írása lenne. Miután Szentesen irodalom és dráma tagozatos gimnáziumba jártam, akkoriban rengeteget olvastam, majd a professzionális színészi pályára állással sajnos az elolvasott oldalak száma meredeken csökkenni kezdett. Aztán az embernek lesz egy fontos párkapcsolata, majd gyereke születik: ezek egyike sem a magányos könyvvel elvonulást támogatja. Közben persze szoktam olvasni, a magyar kortársak közül Háy János és Egressy Zoltán az aktuális kedvencem, miközben most teljesen rákaptam egy szintén kortárs francia íróra, Michel Houllebecq-re, most olvastam az új regényét, a Szerotonint. Végtelenül kiábrándult, depressziós, cinikus: letehetetlen, csak imádni lehet. A 9 éves kisfiammal pedig mostanában Erich Kästnert olvasunk, elölről-hátulról.

B.Zs.: Én újabban húszas-harmincas évek, azon belül is Szerb Antal- és Kosztolányi Dezső-lázban égek. A Budapest Bábszínházban nemrég mutattunk be egy Esti Kornél-előadást az ifjúsági korosztálynak, miközben én is újból felfedeztem a zseniális novellaciklust. Egyébként szeretem, amennyire tudom, követem a kortárs irodalmat. A mai gyerek-és ifjúsági irodalom olvasása nálam amúgy is munkaköri kötelesség. Közben az elmúlt hónapjaim arról szóltak, hogy újrafordítottam John Osborne ötvenes években született drámáját, a Dühöngő ifjúságot. Azóta készült belőle két fordítás, de szerettem volna, ha a mai huszonévesek nyelvén is megszólal az említett korosztályról szóló előadás. Erre egyébként törekszünk a Budapest Bábszínházzal is, amit csak lehet, igyekszünk modernizálni, minél frissebbé tenni.

Ha már itt tartunk, mi a véleményetek a nagy vihart kavart új Nemzeti alaptantervről?

S.K.: Nagyon indulatos leszek, amikor a NAT téma szóba kerül. Elképesztő, hogy egy felelős döntéshozó kijelentheti, hogy az iskola feladata nem a gyerekek igényeinek kielégítése. Ehelyett szerinte mindenek előtt a nemzeti emlékezetet kell átörökítenünk, például Wass Alberttel. Ez nettó ostobaság, mert leginkább a teljes fogalmatlanságról tanúskodik, hogy egy gyereknek általában mire van szüksége, és ma milyen kompetenciákkal kell felvértezni, hogy érvényesüljön egy rendkívül gyorsan változó világban. Szóval nagyon el vagyok keseredve és kétségbe vagyok esve. Az én gyerekem nem is magyar iskolába jár, mert igyekszem mindent megtenni azért, hogy ne sérüljön a hazai oktatási rendszerben. Több mint tanulságos, hogy az iskolájukban míg 2 éve 16 helyre 16 gyerek felvételizett, ma nyolc-tízszeres a túljelentkezés. És ez nem valamiféle demográfiai robbanás eredménye, hanem fejvesztve menekül a közoktatásból, akinek egy pici kis lehetősége van erre.