Manapság mindenki fotós.
Általában a fotósok panaszkodnak így; arra gondolnak, hogy az amatőr fotósok (függetlenül attól, hogy fotósnak hívják-e magukat, vagy, ahogy az „igazi” fotósok mondják: csak fotózgatnak) orrba-szájba posztolgatják a saját képeiket, és ezzel lenyomják a minőséget, vele együtt a klasszikus fotográfia reputációját és – rosszabb esetben – elveszik a profik munkáját. Ebben a körben az enyém nem túl népszerű vélemény, de akkor is mindig mindenkinek azt mondom erre:
Helyes. Legyen is mindenki fotós.
Részben azért mondom ezt, mert én is így kezdtem, részben meg azért, mert fotózni hatalmas buli: minél többen csinálják, annál jobb az emberiség kollektív közérzete. Most pedig, amikor megállt a világ és elvileg nincs mit fotózni, fontosabb ez a művészeti ág, mint valaha. Hiszen dehogyis nincs mit fotózni: ott van a téma előtted és körülötted, csak fel kell emelned a fényképezőgépet. (Igen, a mobilod is fényképezőgép.)
A legtöbben, akik korábban fotóztak (akár amatőr szinten, akár hivatásként), a kezdeti sokk elmúltával újra a kezükbe vették a fényképezővázat, rátekerték a megfelelő lencsét és lőni kezdtek. Részben kényszerűségből: aki évek, évtizedek óta ösztönösen és magától értetődően képeket készít, aki el sem tudja képzelni enélkül az életet, az nem képes abbahagyni „csak” azért, mert nincs mit fotózni. Részben – és főleg – pedig azért, mert pontosan tudják, hogy az otthoni életet dokumentálni pont olyan izgalmas és fontos, mint a „kintit”, függetlenül attól, hogy odakint divatot, szegénységet, tüntetéseket, esküvőket, portrékat vagy csendéleteket fotóztak-e. Ez a cikk három fotósról szól, akik ügyesen és kreatívan ragadták meg a bezártságot, a végeredmény – vagyis az eddig elkészült része – pedig felváltva megható, felkavaró és vicces.
Nemcsak az a cél, hogy bemutassuk e három nő művészetét, hanem az is, hogy példát mutassunk: ezt ugyanis mindenki elkezdheti. Nem csak ér és szabad fotózni a családunkat és magunkat, hanem melegen ajánlott, akkor is, ha hullafáradtak vagyunk, akkor is, ha örülünk, hogy jut pár percünk magunkra – sőt, főleg akkor. A fotózásnál jobb terápia ugyanis nincsen. Az alkotás öröme, a flow-élmény (az, amikor megszűnik a külvilág és nincs semmi, csak te és amivel éppen foglalkozol) közhelyes érvek ugyan, de tűpontosak. Arról nem is beszélve, hogy egy pillanat alatt minden megváltozik, ha lencsén keresztül kezdjük nézni azokat, akikkel (és amikkel) össze vagyunk zárva. Ami addig természetes volt, érdekes lesz, ami addig az agyunkra ment, azt szó szerint új megvilágításban látjuk. Első alanyunk rögtön csodálatos példa arra, hogy a fotózás képes összetartani a családot és mellesleg segít megőrizni a józan eszüket.
„Szülőüzemmódból átváltok megfigyelő üzemmódba”
Adriana Lucaciu bukaresti anyuka, utazóbloggerként kezdte dokumentálni családját egyszerű, szimplán szép turistafotókon. Lépésről lépésre fordult – szó szerint – két kislánya és férje felé, egyre közelebbről figyelte őket, egyre profibb és komolyabb lencséken keresztül. Évek óta gyűlik az archívum, de még most sem hajlandó fotósként hivatkozni magára és zavarba jön, ha bárki más így hivatkozik rá. Képein persze ebből semmit sem látni.
Most, hogy nincs is más téma, mint a családja, nagyon sokat segít neki ez a tudás. „Kamerával a kezemben azt az érzést, hogy csapdában vagyok, felváltja a kíváncsiság – mondta az nlc-nek. – Leköt és gyakorolhatom mindazt, amire eddig nem volt időm. Öt éve élek ebben a házban és eddig fogalmam sem volt, valójában milyenek a fények a szobákban a nap különböző szakaszaiban.” Ahogy ő fogalmaz: „Szülőüzemmódról átváltok megfigyelő üzemmódra. Ha megfigyelek, csak hagyom, hogy önmaguk legyenek és rácsodálkozom a játékos rosszalkodásukra.”
Nem bolondulok meg, ha házifeladat-írás helyett elbújnak az asztaluk alá, a dobozba. Vagy ha a mosogatóban játszanak és eláztatják a konyhát, amit éppen hogy kitakarítottam.
Az persze nem újdonság, hogy egy fotós fő témája a család – több híres művész, például Sally Mann erre építette fél munkásságát –, de Adriana képei így is figyelemre méltóak. Nagyon kevesen képesek így megragadni a pillanatot, amikor a gyerekek megalkotják a belső kis játszótereiket, amiben aztán órákig léteznek, és amelyekhez nem kell Barbie, babaház, Lego-készlet, elég egy csaptelep, egy kerti slag, egy eső áztatta ablak, vagy egy zsineg és egy elnyűtt plüssállat.
Megszokták régről, hogy fotózza őket, az „anya a kamerával” az élet része volt, általában tehát nem is foglalkoznak vele. Ez jól jön, hiszen az emlékezetes fotók alanyai nem pózolnak, nem mosolyognak és grimaszolnak a kamerába, csak teszik a dolgukat. „Ha pózolnak, csak fotózok tovább. Ha nem bátorítod őket, hogy nézzenek oda, mosolyogjanak, és nem reagálsz, ha megteszik, előbb-utóbb abbahagyják. Igaz, az utóbbi időben elkezdték alkualapként használni a lányok a fotózást. »Ha kell még fotó, kérünk még csokit!« Vagy: »Rajzfilm, vagy nincs kép!«. Meg kell mutatnom az eredményt és beleszólnak a válogatásba, a szerkesztésbe. Ettől valahogy tettestársak lesznek, jó ez a közös alkotás.”
„Nem bolondulok meg, ha eláztatják a konyhát.” Fotó: Adriana Lucaciu
Fotó: Adriana Lucaciu
„Ha kell még fotó, kérünk még csokit!” Fotó: Adriana Lucaciu
„Ha megfigyelek, csak hagyom, hogy önmaguk legyenek és rácsodálkozom a játékos rosszalkodásukra.” Fotó: Adriana Lucaciu
„Öt éve élek ebben a házban és eddig fogalmam sem volt, valójában milyenek a fények a szobákban a nap különböző szakaszaiban.” Fotó: Adriana Lucaciu
Megszokták régről, hogy fotózza őket, az „anya a kamerával” az élet része volt. Fotó: Adriana Lucaciu
„Ha pózolnak, csak fotózok tovább..” Fotó: Adriana Lucaciu
„Meg kell mutatnom az eredményt és beleszólnak a válogatásba, a szerkesztésbe..” Fotó: Adriana Lucaciu
„Nem létezik szülő, aki egész nap aktívan a gyerekeivel tudna lenni.” Fotó: Adriana Lucaciu
„Az utóbbi időben elkezdték alkualapként használni a lányok a fotózást.” Fotó: Adriana Lucaciu
„.” Fotó: Adriana Lucaciu
„úgy döntöttem, hogy az idő egy részét, amikor már képtelen vagyok teljesen odafigyelni, a fényképező mögött töltöm.” Fotó: Adriana Lucaciu
Adriana eléri, hogy a gyerekek ne a kamerának pózoljanak. Fotó: Adriana Lucaciu
A lányok most 5 és 7 évesek. Fotó: Adriana Lucaciu
Nagyon kevesen képesek így megragadni a pillanatot, amikor a gyerekek megalkotják a belső kis játszótereiket. Fotó: Adriana Lucaciu
„Kamerával a kezemben azt az érzést, hogy csapdában vagyok, felváltja a kíváncsiság.” Fotó: Adriana Lucaciu
„.” Fotó: Adriana Lucaciu
„Nem bolondulok meg, ha házifeladat-írás helyett elbújnak az asztaluk alá, a dobozba..” Fotó: Adriana Lucaciu
A kerti locsolócsővel egész kis univerzumokat teremtenek. Fotó: Adriana Lucaciu
„Nem létezik szülő, aki egész nap aktívan a gyerekeivel tudna lenni. Aktív alatt azt értem, hogy teljesen jelen van és csak velük foglalkozik. Még hétvégén sem, amikor nincs dolguk. Nagyon nehéz ez a fajta jelenlét. Ezért úgy döntöttem, hogy az idő egy részét, amikor már képtelen vagyok teljesen odafigyelni, a fényképező mögött töltöm. Mondjuk ahelyett, hogy telefonomat, tabletemet, laptopomat nyomkodnám, tévéznék, vagy ilyesmi.”
„Minden sejtem zsizseg”
Komár Sabrina textilművész év eleje óta önmagát fotózza. Meztelenül. Naponta egy kép az eredmény, az Instagramján publikálja őket. Nem sérti meg a közösségi oldal híresen prűd szabályrendszerét, a képeken ugyanis nincs semmi „illetlen”, nem tárgyiasítja, szexualizálja magát, csak dokumentálja, felboncolja (néha szinte szó szerint) és megvizsgálja. Mint mondja, most tanulja meg, kicsoda is ő, a fotózás pedig „mellesleg” segít, hogy uralja betegségét.
„Meglehetősen introvertált vagyok, ezért exhibicionizmusról szó sincs – fogalmaz. Én önmagamat szeretném megismerni. Ez annak tükrében, hogy mentális betegséggel kell együtt élnem, nem is olyan egyszerű. Közel két éve fel is merem vállalni: kamaszkorom óta kényszerbetegségem van, a betegségem szorongásalapú, olykor depresszióval is társul.”
Nap mint nap küzdök a saját elmémmel, a gondolataimmal, sokszor szorongok, az esetek többségében teljesen alaptalanul, jövőbeli eseményeken rágódom, forgatókönyveket gyártok, persze a rossz kimenetelekkel, kognitív torzítok.
„Minden sejtem zsizseg, az érzékelésem torzul. Vannak persze jó, nagyon jó napjaim, de szorongásmentes soha.”
Úgy érzi, még mindig megbélyegzik azokat, akik ilyen betegségekkel küzdenek: tabutéma, jobb nem is tudni róla. Ha mégis, annyi hátrányos megkülönböztetéssel szembesülnek, hogy sokan inkább nem is mennek orvoshoz, nem kérnek segítséget. „Most, járvány idején, a létbizonytalanság hatására talán még az is átél szorongást, aki békeidőkben könnyebben veszi az akadályokat.”
„Már év elején belekezdtem a magam »minden nap egy fotó« projektjébe, az elején minden különösebb cél nélkül. Az idő haladtával egyre személyesebbek lettek a képek, a kamerát egyre többször fordítottam magam felé. Mindig is inkább otthonülő voltam, de a járvány megjelenésével még jobban beszűkült az életterem. A projekt során sorra fedezem fel a házunk gyönyörű fényeit és próbálok ki új fotótechnikákat. Most például a polaroid lett nagy szerelmem, mert exponálok és máris kész a kép, azon már nem retusálhatok.”
„Most, járvány idején, a létbizonytalanság hatására talán még az is átél szorongást, aki békeidőkben könnyebben veszi az akadályokat.” Fotó: Komár Sabrina
„Az idő haladtával egyre személyesebbek lettek a képek, a kamerát egyre többször fordítottam magam felé.” Fotó: Komár Sabrina
„Meglehetősen introvertált vagyok, ezért exhibicionizmusról szó sincs.” Fotó: Komár Sabrina
„Én önmagamat szeretném megismerni.” Fotó: Komár Sabrina
„Közel két éve fel is merem vállalni: kamaszkorom óta kényszerbetegségem van, a betegségem szorongásalapú, olykor depresszióval is társul.” Fotó: Komár Sabrina
„Mindig is inkább otthonülő voltam, de a járvány megjelenésével még jobban beszűkült az életterem.” Fotó: Komár Sabrina
„A projekt során sorra fedezem fel a házunk gyönyörű fényeit és próbálok ki új fotótechnikákat.” Fotó: Komár Sabrina
„Nekem ez egy megküzdési folyamattá nőtte ki magát, igazi önterápia.” Fotó: Komár Sabrina
„A karantén alatt a szorongásom iszonyatosan felerősödött.” Fotó: Komár Sabrina
„Az idősebb generáció tagjai szerint jobb nem beszélni az érzéseinkről, félelmeinkről, mintha azok szégyellni valóak lennének.” Fotó: Komár Sabrina
Sabrina fotói művészi aktok, nyílt szexualitásnak nyoma sincs. Fotó: Komár Sabrina
A fotós a különböző technikákkal, médiumokkal kísérletezik. Fotó: Komár Sabrina
Az eredmény néha egészen absztrakt. Fotó: Komár Sabrina
„Nekem mint kényszeresnek és maximalistának ez hihetetlenül felszabadító érzés. A karantén alatt a szorongásom iszonyatosan felerősödött, ez valamiért arra késztetett, hogy írjak is az érzéseimről, így a számomra legnehezebb napokon már nem csak a képeket osztottam meg a közösségi oldalamon, hanem az aznapi érzéseimet, gondolataimat is. Nekem ez egy megküzdési folyamattá nőtte ki magát, igazi önterápia. Érdekes, hogy a fényképek esetében szinte egyöntetűen pozitívak a visszajelzések, de ahol írtam is hozzá, ott már kettősek: míg a korosztályomtól pozitív, támogató visszajelzéseket kapok, addig az idősebb generáció tagjai szerint jobb nem beszélni az érzéseinkről, félelmeinkről, mintha azok szégyellni valóak lennének.”
„Százszor rám szól, hogy ne menjek be a hálóba, amíg készül”
Jodi Bieber rég veterán fotós volt (a kilencvenes évek közepe óta a létező legkeményebb témákat dokumentálja a legmeredekebb helyzetekben, ez többek között World Press Photo-fődíjat ért), amikor a karantén érte johannesburgi otthonában. Dél-Afrikában márpedig igazi karantént hirdettek, nem olyat, mint itt. „Elmehetsz a szupermarketbe, és nagyjából ennyi” – nyilatkozta a British Journal of Photography magazinnak.
Jodi tehát bezárkózott férjével, a nyakába szakadt a rengeteg szabadidő és persze komoly dilemma volt, hogy mit kezdenek egymással. A nő nem az otthoni életmódhoz szokott, és a férjének is nagyon hiányzott a munka: korábban bohócként lépett fel gyerekbulikban. „Évek óta fotózgattam Francois-t, hébe-hóba. Igazi egyéniség, stílusosan öltözködik, szóval gondoltam, vicces lenne beöltöztetni és portrékat készíteni róla.”
Francois-t nem kellett győzködni. „Mindennap – kivéve tegnap, mert akkor sztrájkolt, miután szerinte csúnyán viselkedtem – megjelenik a hálószoba melletti irodámban azzal, hogy »na, nincs kedved fotózni?«. Aztán százszor rám szól, hogy be ne menjek a hálóba, amíg készül, amikor pedig elkészül, mindig meglep. Fogalmam sem volt, hogy ennyi ruhája van!”
A képek mindennap ugyanott készülnek, a háttér a „szerelemfal” – tele van ugyanis ilyen témájú műalkotásokkal. „A jelmezétől és a hangulatunktól függően találjuk ki a grimaszt, gesztust, pózt. Én sugallom, elültetem az ötletet, amin aztán dolgozunk. Sosem tart sokáig, általában pár perc a fotózás, ha túltoljuk, oda az egész.” Akárcsak Adriana a lányait, Jodi is bevonja az alanyt az utómunkába. „Rendszeresen kiborulok, mert nem tudom eldönteni, melyik képet válasszam, annyira közel állnak hozzám. Végül kidolgozom és posztolom Instagramra. Még sosem csináltam ilyet. Jó érzés: hiába a karantén, megnevetteti az embereket.”
A fotós nem hisz abban, hogy a fotózás egyirányú: hogy van az alkotó és van az alany, az utóbbi teszi, amit az előbbi mond. „Mélyebb lesz, ha együttműködünk, kevésbé érzi magát kiszolgáltatva, így pedig jobban felfedezhetem a másikat. Akit fotózok, az áll a piramis tetején.”
nlc.fotográfia:
- Igaz történet a híres kép mögött: pokollá vált az afgán lány élete, miután lefotózták
- „Aki hajlandó a kedvemért felmászni egy fára, azzal tudok dolgozni” – meglátogattuk Keleti Évát
- „A kezemben volt a két hónapos kislányom, nem volt más választásom, mint meggyógyulni”