Nem lovagoltak seprűnyélen, de akár egy hadsereggel is szembeszálltak a régi idők magyar boszorkányai

Mint ismeretes, bölcs és felvilágosult királyunk, Könyves Kálmán már a 12. század elején törvénybe foglalta, hogy De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat, amit egészen nyugodtan lehet úgy fordítani, hogy „A boszorkányokról pedig, mivelhogy nincsenek, semmi emlékezet ne legyen” (vagy még egyszerűbben: „Boszorkányok márpedig nincsenek”), hisz nagyjából tényleg ezt jelenti. Csakhogy a strigis nem általában boszorkányokat jelöli, hanem csupán a boszorkányok egy bizonyos típusát: a strigákat, vagyis azokat a némbereket, akik éjszakánként seprűnyélen repkednek, bakkecskékkel táncolnak, vihart idéznek, állatokká alakulnak és vért szívnak. Bennük tényleg nem hitt a jeles magyar uralkodó, azonban a maleficák, azaz bűbájos boszorkányok létezésével kapcsolatban már korántsem volt ilyen szkeptikus. Elő is írta, hogy “A bűbájosokat a főesperes meg az ispán emberei keressék fel és vigyék törvény eleibe” – biztos, ami biztos.

Mindamellett Magyarország területén tényleg ritkábban fordultak elő boszorkányüldözések, mint Nyugaton: míg Európa legtöbb országában a XV. században már javában lobogtak a máglyák, nálunk még egy boszorkányégetés sem volt, arra ugyanis egészen 1565-ig, a csúnya máglyahalállal végződő kolozsvári boszorkányperig várni kellett. De hazánkban később sem igen történtek olyan tömeges és kegyetlen boszorkányperek, illetve kivégzések, mint másutt a nyugati keresztény világban (leszámítva talán a szégyenletes szegedi boszorkánypert, amiről korábban már mi is írtunk).

Ráadásul az első magyar boszorkány, akiről a krónikák is megemlékeztek, valóságos nemzeti hős volt; szinte érthetetlen, hogy miért nem örökítették meg azóta sem egy szép romantikus történelmi festmény vagy egy márványszobor formájában. Az ismeretlen pogány hajadon ugyanis igen látványos módon tüntette ki magát Zimonynál, a védők oldalán (nem az 1521-es török ostromnál, hanem négyszáz évvel korábban, 1167-ben, amikor I. Manuél bizánci császár hadai törtek rá a Magyar Királyságra): hátat fordított az ellenségnek, felhúzta a szoknyáját, és meztelen fenékét mutogatva varázslásba kezdett. Az esetről még Kinnamosz bizánci történetíró is megemlékezett:

Sajnos nem járt valami nagy sikerrel: a honleány boszorkányt a bizánci íjászok ezután egyszerűen seggbelőtték, a hódító sereg pedig hamar szétkergette a magyarokat. De azért szép próbálkozás volt. A meztelen fenékkel való varázslás egyébként egyáltalán nem számított ritkaságnak Európában; csak éppen ütközetekben viszonylag ritkán vetették be. Ahogy Molnár István etnográfus is írta, a zimonyi magyar boszorkány „illetlen mozdulata, amelyet még a XIX. században is alkalmaztak néhány magyar faluban a viharok ellen, a rontás elhárítását szolgálta. Nem kizárólagosan magyar babonaság volt ez; számos ábrázolás tanúsága szerint a legtöbb európai nép ismerte és használta.”

Ugyancsak nem jutott hosszú és gyümölcsöző élet annak a másik Árpád-kori magyar boszorkánynak, aki Vata fia, János csúnya véget ért pogánylázadásában vett részt 1060-ban: a bűbájos asszonyt I. Béla király elfogatta, és addig tartotta étlen-szomjan a tömlöcben, amíg szerencsétlen le nem rágta a kezeit és a lábait – mármint a sajátját, nem Béláét. Cserébe neki legalább a nevét tudjuk: Rasolinak vagy más források szerint Vlaslónak hívták.  

A vitán felül csodálatos nevű Tardoskeddi Szerencse Benedekné bűbájosi karrierje már jóval szerencsésebben alakult – igaz, ő jóval később is élt, mint fentebb bemutatott kollégái. A Macházán élő Benedekné bűbájait és ráolvasásait egy Lethenyei Pál nevű iskolamester jegyezte le, majd maga Bornemissza Péter foglalta bele ezeket Ördögi kísértetekről című munkájába. Talán meglepő, de a nő tisztességes, hívő katolikus volt (legalábbis eredetileg, mert aztán Lethenyei hatására áttért reformátusnak), aki minden gond nélkül keverte bele Istent, Jézust és Szűz Máriát az ősi pogány varázslatokba; pont úgy, ahogy annak idején az anyjától és a nagyanyjától hallotta, szóval elmondhatjuk, hogy a magyar boszorkányok (sőt: boszorkánydinasztiák) az évszázadok alatt ragyogóan alkalmazkodtak az új kihívásokhoz. A Lethenyei, illetve Bornemissza által feljegyzett, keresztény valláshoz idomított pogánykori imádságok közül talán a torokfájás elleni ráolvasás a legsvungosabb, de azért érdemes a többiben is elmélyedni. Még az is lehet, hogy működnek.

További magyar és külföldi boszorkányok:

• Akasztás, máglyahalál, vízbe fojtás, kínzás járt a banyáknak – 326 éve végezték ki a salemi boszorkányokat
• Magyar parasztasszony volt Amerika egyik leghírhedtebb női sorozatgyilkosa
• Boszorkányok márpedig vannak: mesék, filmek, babonák Luca napjára