2020. Április 05.

Szent Piroska, a magyar császárné, akinek az első közkórházat köszönhetjük

Piroska, vagyis Eiréné császárné, a hazánkban talán kevésbé ismert Árpád-házi királylány a szegények és az elesettek gyámolításának szentelte minden idejét, kultusza az ortodox keresztény világban pedig a mai napig töretlen.

Szabó Sz. Csaba

Az isztambuli (1930 előtt születetteknek: konstantinápolyi) Hagia Szophia, a késő ókori építészet utolsó kimagasló alkotása, csaknem ezer évig szolgált a keleti kereszténység szellemi központjaként. A 15. század közepén, a Bizánci Birodalom bukása után Hódító Mehmed szultán – hogy ezzel még jobban hangsúlyozza az iszlám keresztény világ felett aratott nagy győzelmét – mecsetté alakíttatta, és némi átépítést követően úgy is maradt egészen a 1935-ig, amikor is Kemal Atatürk, a modern, szekuláris Törökország atyja múzeummá nyilvánította.

Aztán tavaly tavasszal Recep Tayyip Erdoğan elnök bejelentette, hogy ismét mecsetet (még pontosabban: dzsámit) óhajt csinálni a kívülről nézve egész puritán, ám belülről meglehetősen fényűző egykori ortodox bazilikából, és úgy fest, hogy ez előbb-utóbb meg is valósulhat, habár az biztos, hogy sokan nem fognak neki örülni.

Az isztambuli Hagia Szophia (fotó: Wikipedia)

Az isztambuli Hagia Szophia (fotó: Navid Serrano, Wikipedia)

Egyszóval a Hagia Szophia vallási, politikai és építészeti szempontból is rendkívül fontos, szimbolikus jelentőségű hely az ortodox keresztény és az iszlám világban, még ha tőlünk nézve – ha nem is feltétlenül kilométerekben, hanem inkább kulturálisan – oly távolinak is tűnik. Pedig annyira nem is távoli: az épület egyik fő látványossága, az emeleti galériaszárny keleti falán található csodaszép aranymozaik ugyanis egy Árpád-házi magyar királylányt ábrázol: ő Piroska, aki Eiréné néven lett a Bizánci Birodalom egyik legnagyobb császárnéja, halála után pedig az egész ortodoxia által tisztelt szent.

A rend kedvéért jegyezzük meg, hogy a mozaikon Eiréné császárné egyébként a férje, valamint a Szűzanya és a gyermek Jézus társaságában lett megörökítve, azonban dús, hosszú fonatokba rendezett, inkább nyugatias hatást keltő vörösesszőke hajával, illetve az aktuális divatnak megfelelő, ragyogó öltözékével egyértelműen ő vonzza a legtöbb tekintetet. De inkább mindenki nézze meg maga:

A Komnénosz-mozaik (fotó: Wikipedia)

Piroska (vagy korabeli formában: Priszka), 1088 környékén, Esztergomban látta meg a napvilágot, a nagy lovagkirály Szent László és Rheinfeldi Adelheid hercegnő elsőszülött leányaként. Mivel igen fiatalon teljes árvaságra jutott, unokabátyja, Könyves Kálmán udvarában nevelkedett. Körülbelül 16 éves lehetett, amikor feleségül adták I. Alexiosz bizánci császár fiához, (II.) Komnénosz Jóannészhez, vagy ha úgy jobban tetszik (és nekünk jobban tetszik), Komnenosz Jánoshoz, az ifjú trónörököshöz, ami már csak azért is figyelemre méltó, mert a magukat a római civilizáció egyedüli letéteményeseinek tartó finnyás bizánci uralkodók korábban nem, vagy csak igen ritkán vettek maguk mellé barbár nyugati feleséget; de hát van az úgy, hogy a geopolitikai szempontok felülírják a személyes ízlést.

Persze a korabeli udvari propaganda nem a pragmatikus szempontokat hangsúlyozta: „Amikor a dicső és kegyes császárok és házastársak, Alexiosz Komnénosz és Eiréné (János anyja) szép és jellemileg kifogástalan leányt kerestek, és őt találták olyannak, aki minden tekintetben gazdag szépségekben, feleségül adták Istentől ajándékozott sarjukhoz, bíborbanszületett Jóannész császárhoz.”

Piroska tehát áttért az ortodox hitre, és felvette az Eiréné (Béke) nevet, mely – ahogy Sághy Marianne történész írta – nem egyszerűen szép női név volt Bizáncban, hanem teológiai fogalom is, mely Isten attribútumaira – Béke (Eiréné), Bölcsesség (Sophia), Hatalom (Dünamisz) – utalt. Ezeknek szentelte Nagy Konstantin új fővárosa három főtemplomát.

Noha ez korántsem volt törvényszerű, Piroska és János (akik ezekkel a nevekkel akár egy Keleti Márton által rendezett ötvenes évekbeli termelési vígjátékban is szerepelhettek volna) házassága igazán mintaszerűnek bizonyult már a kezdetektől foga; így ezer év távlatából akár azt is megkockáztathatjuk, hogy valódi szerelem szövődött köztük. János – világszép feleségével ellentétben – alacsony, sötét bőrű és elég csúnya ember volt, ám mély, őszinte vallásossága, szociális érzékenysége, későbbi hadi és diplomáciai sikerei, valamint egyéb fejedelmi erényei miatt joggal érdemelte ki a történetíróktól a Kaloióannész, azaz a Szép János nevet. 1118-ban, 21 éves korában foglalta el a trónt Piroskával az oldalán (ami, hűen az intrikában bővelkedő bizánci hagyományokhoz, nem ment egészen zökkenőmentesen, ugyanis különös módon az anyja, a másik Eiréné inkább János nővérét, az emlékiratíró Anna Komnénét és annak férjét, Niképhoroszt látta volna szívesen a birodalom élén.)

Antoine Helbert: Komnenosz János és Szent Piroska (forrás: antoine-helbert.com)

Piroska, vagyis Eiréné császárné – külhoni barbár létére – szépségével, jámborságával, szerénységével és nagylelkűségével hamar jelentős népszerűségre tett szert, mind a konstantinápolyi udvarban, mind pedig a nép körében; valóságos szentként tisztelték már életében is. Bizánci életrajzírója szerint:

„Ez a dicső császárné boldog szülőktől, nyugati császároktól származott; hogy úgy mondjam, pólyás korától kezdve, mint a nemes növények, elárulta és előre jelezte, hogy idővel milyeneknek fognak mutatkozni sajátságai, mert mindjárt telve volt minden illemmel és bájjal, s dús testi és lelki szépségtől tündöklött, amikor pedig elkezdett növekedni s korban gyarapodni, még teljesebben növekedett az erényekben és természete kiválóságának még fénylőbb ragyogását sugározta, úgyhogy nemcsak a közel, hanem a távol lévők számára is világossá s ismertté lettek tulajdonságai. […]Az alattvalóknak a császári udvarhoz intézett ügyeiben jó közvetítő volt, a nélkülözőket felkarolta, nekik mindenben kezét nyújtotta, szíves volt az alamizsnálkodásban, az özvegyek és árvák támogatásában, a szerzetesek szállásaira való kiadásokban és adományokban és más egyebekben. […]Hogyan tudná valaki elbeszélni erényei többi fajtáját és bájainak raját, lelkületének szelídségét, nyugalmát, alázatosságát, mindenkivel való együttérzését, jóságát, kedvességét, nyájasságát, haragnélküliségét, hogy soha senkivel szemben nem volt indulatos, bántalmazó, gyalázkodó.”

– és ez kivételesen nem csak holmi parttalan ömlengés egy aranyszájú – és minden bizonnyal jól megfizetett – udvari krónikástól; Piroska, az István által megvakíttatott Vazul dédunokája, Bizánc császárnéja valóban olyan volt, mint valami földre szállt angyal, aki a szegények és az elesettek gyámolításának szentelte minden idejét.

Ő alapította konstantinápolyi Pantokrator-kolostoregyüttest, a korabeli Európa legnagyobb (és valószínűleg egyetlen) – mondjuk így – szociális intézményét, amely három templomot két szerzetesi kolostort, idősotthont, kórházat, rokkantmenhelyet és árvaházat foglalt magában, és tényleg minden rászoruló előtt nyitva állt.

Hangsúlyozzuk: mindez nem mondjuk 1925-ben, hanem 1124-ben történt

Piroska emellett sem dinasztikus teendőit, sem magyar kapcsolatait nem hanyagolta. Négy fiú- és négy lánygyermeket szült Jánosnak (kiket „pompásan és császári módon” nevelt fel), és rendszeresen fogadott küldötteket szülőhazájából; még a vak Álmos herceget, a későbbi II. Vak Béla apját is pártfogásába vette, mikor az II. István bosszúja elől egészen Konstantinápolyig menekült. Azt meg talán mondanunk sem kell, hogy a császárné természetesen maga is belépett az általa alapított kolostor szerzetesnői közé – Xena vagy Xenia, azaz Idegen néven.

Piroska 1134-ben, 46 évesen hunyt el; hogy pontosan miben, az nem derül ki. „Magával vitte lelkem felét” – írta a megtört Komnenosz János, és semmi kétségünk afelől, hogy komolyan is gondolta. Zöld márványból készült szarkofágja jelenleg a Hagia Szophia előcsarnokában áll.