A magyar grófnő, aki Egyiptom királynéja lett

1910 szép tavaszán a nemzetközi és a hazai lapok társasági rovatait egy szenzációs hír tarolta le, mely szerint II. Abbász Hilmi Pasa, az egyiptomi alkirály, a khedive nőül vett egy magyar grófnőt, a Budapesten is jól ismert Török Mayt, vagyis Török Mariannát (a hír eredeti verziójában egyébként még egy titokzatos osztrák grófnő szerepelt, de ezt hamar javították). A nagy eseménnyel természetesen a magyar sajtó is kiemelten foglalkozott; az intimpistáskodásban talán a Tolnai Világlapja jutott a legmesszebbre:

A hír nagyjából igaz volt, eltekintve egy egészen jelentéktelen apróságtól: a khedive és a grófnő ugyanis valójában már tíz évvel korábban összeházasodtak, azonban ezt a tényt mindeddig sikerrel titkolták a nyilvánosság elől. Sőt ami azt illeti, 1910-ben kapcsolatuk már igencsak a végéhez közeledett.

Illetve még az sem egészen biztos, hogy a már nem éppen fiatal kontesz 36 éves volt ekkoriban; az is lehet, hogy csak 33. Ám az elvitathatatlan, hogy roppant mozgalmas élet állt mögötte (habár némely fordulatát azért nyugodtan minősíthetjük többé-kevésbé anekdotikusnak).

Török Marianna, a már nem éppen fiatal, de szép, molett, barna nő (fotó: Tolnai Világlapja)

Szendrői gróf Török Marianna tehát 1874-ben (vagy 1877-ben) született Philadelphiában. Apja Török József gróf titkos tanácsos, volt ungmegyei főispán, a neves szendrői Török család sarja, anyja pedig az operettbe illő nevű Sophie Vetter von der Lilie osztrák-magyar grófnő, aki már a kis Marianna születése előtt összejött új férjével, Puskás Tivadar vállalkozóval, a telefonhírmondó világhírű, ám zaklatott életű feltalálójával (Török gróf egyébként – bizonyos források szerint – később törvénytelenítési keresetet adott be lánya ellen, amiből több mindenre is következtethetünk, ha nagyon akarunk). A Grazban cseperedő, feltűnést keltően szép grófkisasszony természetesen kifogástalan nevelésben részesült: már igen fiatalon számos nyelven beszélt, ragyogóan zongorázott, kitűnt a sportokban, valamint kisebb-nagyobb cikkeket és novellákat publikált egy német újságban. Anyja és nevelőapja társaságában beutazta egész Európát, és a párizsi világkiállításon (vélhetően az 1889-esen) állítólag ő gyújthatott fényt az Amerika pavilonban; szóval nemigen szenvedett hiányt semmiben.

A zenéért és a romantikus kalandokért egyaránt szenvedélyesen rajongó kontesz úgy 15-17 éves lehetett, amikor – egy vigadóbeli hangverseny után – megismerkedett a Liszt-tanítvány zongoravirtuózzal, a német Emil von Sauerrel, és hamar sikerrel magába is bolondította a fején ekkoriban még fantasztikus frizuracsodát viselő fiatalembert. Marianna vele tartott európai koncertkörútjára, és közben maga is mind jobban elmerült a zongoraművészet rejtelmeiben; főleg Schumannt szeretett játszani, és a hírek szerint nem is csinálta rosszul. Azonban első (és egyben valószínűleg utolsó) nyilvános nagy koncertje a Vigadóban sajnos nem sikerült valami fényesen: „Török May, a ki odahaza úgy zongorázott, hogy a legnagyobb mester, Sauer Emil elragadtatással hallgatta, nem tudta megfogni a nagy nyilvánosságot, mely végeredményben csak isteni szép dilettánsnak tartotta.” Így a grófkisasszony inkább rövid úton visszavonult a koncertszínpadoktól, és faképnél hagyta Sauert is. Rövid szerelmük emlékét a zongorista Espenlaub (Nyárfalomb) című kis etűdje őrzi.

Emil von Sauer, az ifjú zongoravirtuóz (fotó: Wikipedia)

Török Mariannát nem sokkal ezután már a francia fővárosban találjuk: itt bérelt lakást a Général-Foy utcában, a Szent Ágoston-templom mögött (nagyjából ugyanitt lakott Michèle de Burne, az Ember szíve című, 1890-ben megjelent Maupassant-regény szépséges főhősnője is, de hogy mi lehet az összefüggés, arra még nem jöttünk rá). A fiatal grófnő egy ideig igen kellemesen és visszavonultan töltötte az időt a századvég Párizsában. Naphosszat csak Schumann-darabokat játszott a lakás ékességén, a méregdrága Steinway zongorán, ha pedig ahhoz volt kedve, akkor kikocsizott a Bois-ba, esetleg vett magának valami szép ruhát az egyik elegáns üzletben; hogy mi történik a nagyvilágban, az nem különösebben foglalkoztatta.

A pénze viszont lassan elfogyott, úgyhogy kénytelen volt sorra eladogatni szép bútorait, ruháit és imádott Steinway zongoráját, majd egy kevésbé frekventált környékre, az Európa-negyedbe költözött; legalább annyi haszna volt az egésznek, hogy így megismerkedhetett két fiatal magyar íróval, nevezetesen Heltai Jenővel és Szomory Dezsővel, akik ekkoriban szintén errefelé, a legendás Constantinople utcában (ahol ugyebár nem sokkal később Ady is behatóbban tanulmányozta a divatos nyugat-európai nemi betegségeket) ették a szabadúszó művészek keserű kenyerét. Török Marianna innentől kezdve többnyire kölcsönökből, vagyis inkább adományokból tartotta fenn magát, és továbbra is lenyűgöző ruhatárát, amelyeket különféle udvarlói bocsátottak a rendelkezésére. De összességében elmondható, hogy leginkább csak hatalmas adósságokat halmozott fel, aminek az lett a vége, hogy a szabályosan menekülnie kellett Párizsból az egyre csak sokasodó fizetési felszólítások és a hatósági idézések elől.

Török Marianna valamikor a századfordulón (fotó: dka.oszk.hu)

Ezt követően botrányos életű dúsgazdag vörös bárónő, Freystädtler Flóra társaságoz csapódott, amelynek rajta kívül tagja volt még Rhédeyné, az egykori színésznő, aztán az okosságáról híres Detasse Mimi, valamint egy olasz konzul közkedvelt leánya. A különös nőtársaság előbb Bécsben, majd Marienbadba, Karlsbadban és egyéb üdülőhelyeken keltett nagy feltűnést vidám életvitelével, gyönyörű toalettjeivel és esztelen pazarlásával. Hogy mindez egészen pontosan mit takar, arra tippelni sem merünk, ugyanakkor abban biztosak lehetünk, hogy kevesen szórakoztak olyan jól azokban a hónapokban Európában, mint Freystädtler Flóra és szép udvartartása.

A talpraesett Török Marianna egyébként nemcsak újdonsült barátnőjét pumpolta, hanem Neriman kán perzsa követet is, akivel a millenniumi kiállításon, egy ősbudavári ünnepségen ismerkedett meg, és aki Szomory Emil zseniális jellemzése szerint nem is fiatal, de olyan jó mulatós bácsi volt. A gavallér diplomata csodás lakást rendeztetett be a szép hölgynek, és hatalmas vagyonokat költött rá, sőt még egy Ohaya perzsa hercegnő névre szóló útlevelet is kiállított neki, azonban May kontesz – talán csak megszokásból – továbbra is óriási adósságokat csinált (a vádak szerint hamis neveken is), majd váratlanul Brüsszelbe utazott, és összeszedett valami gyanús olasz diplomatát, akivel mammutlábon éltek, mert az előrelátó grófnő takarékosan eltette a kántól régebben kapott ékszereket. Sajnos nem sokkal később az olaszról kiderült, hogy valójában csak egy közönséges szivarügynök, és mellesleg körözött bűnöző, mindezek tetejébe pedig Török Marianna ellen is körzőlevelet adott ki a bécsi törvényszék csalás miatt.

Úgyhogy a nő azt tette, amit bárki más is tett volna a helyében: hozzáment a szívdöglesztő bajuszú egyiptomi alkirályhoz.

II. Abbász, az utolsó egyiptomi alkirály (fotó: gettyimages)

Jó, azért ez korántsem volt ilyen kézenfekvő. A kontesz és a khedive ismeretsége egyébként – meglepő módon – viszonylag régre nyúlt vissza, ugyanis Abbász Hilmi ugyanannak a rangos bécsi katonai akadémiának, a Theresianumnak növendéke volt, mint Marianna bátyja, a fiatalon elhunyt gróf Szendrői Török József, tehát nyolc évvel korábban bizonyosan összefutottak egy-két alkalommal a császárvárosban, de a nagy szerelem csak később, 1899/1900 környékén lobbant fel köztük, hol máshol, mint Párizsban, ahová a grófnő talán azért érkezett, hogy tetemes adósságait törlessze végre, vagy hogy szeretett édesanyját látogassa meg, esetleg azért, hogy itt bujkáljon a hatóságok elől. Bár a találkozásuk idején Abbász Hilmi pasa házas volt, és hat gyermek apja (első felesége anyja egy hajdani rabszolganője, a cserkesz származású Ikbál Hánum), ez nem akadályozta meg abban, hogy hogy gyorsan szenvedélyes viszonyba bonyolódjon a magyar grófnővel, majd pedig feleségül vegye. II. Abbasz Hilmi egyiptomi alkirály – Szomory Emil leírása alapján – meglehetősen jó partinak számított:

(Az alkirály amúgy nem azt jelenti, hogy rajta kívül van még egy Főkirály vagy egy Igazi Király, akinek ő az első számú helyettese, hanem azt, hogy az ekkoriban névlegesen az Oszmán Birodalomhoz tartozó, a gyakorlatban azonban brit megszállás alatt álló Egyiptomban az uralkodó feladata inkább reprezentatív volt, hatalma pedig erősen korlátozott. Abbász emiatt gyakran került konfliktusba a gyarmatosítókkal, és 1914-ben le is kellett mondania trónjáról.)

Hogy az 1900-ban Alexandriában köttetett frigyet miért kellett 10 évig titkolni, az nem teljesen egyértelmű: némely források szerint azért, mert Mariannának már volt egy férje, egy titokzatos svéd báró, bizonyos Arthur von Klingspor – de azért ez már tényleg nagyon szappanopera-ízű fordulat lenne. A grófnő mindenesetre már a házasságkötése előtt áttért a muszlim vallásra, és felvette a Djavidan Djanan nevet; így szerepel a Gothai almanachban is.

Török Marianna fiatal királynéként (fotó: Wikipedia)

A házasság kezdetben boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnt: az újdonsült királyné közvetlenségével és fesztelenségével új színt hozott a kissé konzervatív egyiptomi udvarba, és emellett igen jelentős informális politikai befolyásra tett szert: oly mértékben beleszólt  a kormányzás ügyeibe is, hogy egy idő után egyesek már azt beszélték, a khedive felesége valójában az angolok titkos kémje Egyiptomban (ami persze nem volt igaz). Máskülönben viszont élte az uralkodófeleségek megszokott életét, ami a közel-keleten sem volt más, mint bárhol a világon:

Mivel az udvari protokoll valamilyen okból tiltotta, hogy a királyné bármilyen állami rendezvényen megjelenjen, Marianna ezen alkalmakkor rendszerint férfiruhát öltött, és úgy vett részt a hivatalos fogadásokon; csakhamar olyan avatott művészévé vált az álcázásnak, mint valami mesterkém.

A kehdive és a grófnő házassága 1912-ben romlott meg végleg, amikor a férfi Párizsból hazahozott egy Georgette Mesny Andrée de Lusange nevű kétes nőszemélyt, aki a korabeli források szerint a 20 frankért árulta bájait, és a khedive udvarhölgyeként a francia kormánynak kémkedett. Török Mariannának tehát mennie kellett, és bár 1913-ban hivatalosan is elváltak, sohasem vette vissza lánykori nevét, a „Djavidan Hanum, az egyiptomi khedive exfelesége” címet használta, és mindvégig megtartotta felvett vallását és hitét. Az alkirály sem feledkezett meg róla: egészen haláláig, azaz 1944-ig támogatta anyagilag.

A nő továbbra is elég mozgalmas életet élt: Berlinben Eugene d’Albert zeneszerző irányítása alatt kitűnő koncertzongoristává képezte magát, időnként fellépett színésznőkét, és emellett számos művet, rádiójátékot és költeményt írt, emlékiratait pedig Hárem címen jelentette meg. Baráti köréhez tartozott többek közt Robert Musil osztrák regényíró, Olaf Gulbransson norvég képzőművész és Gerhart Hauptmann német drámaíró is. A második világháború alatt Bécsbe költözött, ahol kozmetikai szalon nyitott, és Djavidan márkanévre keresztelt parfümjeit és arckrémeit árulta. 1945-ben, a háború után Innsbruckban dolgozott tolmácsként a franciáknak, 1951-ben meg – állítólag – kis híján főszerepet kapott egy angol filmben, amelyben egy királynőt kellett volna alakítania.

Az idős Djavidan Hanum (fotó: Pinterest)

Utolsó éveiben Grazban élt, igen szerény, már-már nyomorúságos körülmények között. Ekkoriban leginkább a festés kötötte le idejét, egyiptomi témájú képeiből még kiállítást is rendeztek. 91 (de az is lehet, hogy 94) éves volt, amikor meghalt; a grazi St. Leonhard temetőben nyugszik.

(Források és idézetek: Szomory Emil: Török May grófnő/ Tábor Kornél: A khedive felesége / Márián Dorina-Márián Zoltán: Magyar grófnő volt a Nílus királynője)