Papírzacskóval a fejükön buliztak a New York-i entellektüelek

Saul Steinberg (1914-1999) romániai zsidó születésű amerikai képregényrajzoló és illusztrátor volt, egy igazi, klasszikus értelemben vett New York-i művész-értelmiségi, akinek intellektuális humorú, találó megfigyelésekkel teli és kissé gyerekrajzszerű munkáit leginkább a rangos New Yorker magazinból ismerhette a nagyközönség, de hosszú karrierje során dolgozott a Harper’s Bazaarnak, a Vogue-nak és még egy sor másik nagy lapnak is. További érdekes tény, hogy a jeles grafikus időnként előszeretettel húzott papírzacskót a saját fejére. De nem ám akármilyen papírzacskót, hanem csakis olyat, amelyre előtte egy emberi arcot pingált a maga összetéveszthetetlen minimalista stílusában (mondjuk érdekes módon a végeredmény némiképp emlékeztetett egy másik neves román művész, a dadaista-úttörő Marcel Janco primitivista maszkjaira)

Szóval Steinberg néhanapján papírzacskóval a fején tett-vett az otthonában, ami csak a jó ég tudja, hogy mit árul el pontosan a New York-i művészvilágról – de valamit biztosan elárul. Persze az is elképzelhető, hogy csak akkor húzta fel a maszkot, ha meg akarta lepni valamelyik látogatóját. Az mindenesetre biztos, hogy mikor az osztrák származású Inge Morath, a korszak egyik jó nevű fotóművésze (akinek a Láma a Time Square-en című képét alighanem mindenki látta már legalább egyszer) 1958-ban, azon a történelmi napon becsöngetett hozzá valami közös munka reményében, az illusztrátor bezacskózott fejjel nyitott neki ajtót. Bár korábban még soha nem találkoztak, Morath nem fordult sarkon és menekült el pánikban a zacskóarcú Steinberg láttán, hanem épp ellenkezőleg: igazi profi módjára azonnal lőtt egy fotót, és ezzel pedig gyakorlatilag kezdetét is vette a huszadik század közepének egyik leggyümölcsözőbb művészi együttműködése.

Ugyanis ezután állandósultak a papírzacskós (esetleg papírdobozos vagy papírszatyros) maszkabálok Steinberg-rezidencián: ilyenkor összegyűltek a házigazda barátai – minden bizonnyal maguk is amolyan művészfélék, illetve menő New York-i társasági figurák – szépen kicsípve, fejükre húzták a Steinberg által személyre szabott készített zacskókat, és igyekeztek annyira normálisan és fesztelenül viselkedni, amennyire ilyenkor csak lehet. Az eseményeket pedig természetesen Morath dokumentálta igen magas színvonalon.

És hogy mi értelme volt annak, hogy amerikai entellektüelek időnként dadaista papírzacskókkal a fejükön fotóztatták magukat az ötvenes-hatvanas években? Steinberg erről később többek közt azt nyilatkozta, hogy „a maszkok hasznosak, szükségesek, ugyanakkor igen csúfak is, ugyanis kiölnek minden költészetet, minden spontenaitást az életünkből; minél jobban szervezett egy társadalom, annál inkább elengedhetetlenek ezek a maszkok”, ami nem egy túlságosan eredeti vagy forradalmi állítás (vö: „Az életben mindannyian maszkot viselünk”), de hát nem is kell mindig túlbonyolítani. Illtve akár úgy is megközelíthetjük, hogy ez a két európai művész ilyennek látta az amerikaiakat (vagyis a New York-iakat, ami nem teljesen ugyanaz) a második világháború utáni pár évtizedben: harsány, nagyzoló figuráknak, akik önelégült vigyorok és hatalmas gesztusok mögé rejtették a szorongásaikat és a komplexusaikat. De a lényeg tényleg csak az, hogy mindenki pompásan érezte magát, és született egy sor csodálatos kép, amelyeket a fotós és az illusztrátor később a Masquerade című kiadványban jelentetett meg összegyűjtve.

További képeket például a Magnum Photos vagy a Saul Steinberg Foundation oldalán lehet nézegetni.

Kiemelt kép: Saul Steinberg Foundation

Ha pedig valaki még olvasna különc New York-i művészekről:

• Hiába vetették be a gésákat, óriási bukás lett az első parfümkoncert
• A furcsa film, amelyben együtt játszott Molnár Ferenc, Charlie Chaplin és Drew Barrymore dédnagynénje
• Ha már nem tudunk magunkkal mit kezdeni otthon, készítsünk remekműveket szemétből