„A mai napig rengeteg nőt szégyenítenek meg a menstruációja miatt”

A Bűvölet című 1996-os tiniboszorkányos mozi Amerikában ugyan kultfilm lett, a magyar mozikat mégis elkerülte és egyből VHS-en jelent meg, pedig az egyik főszerepet a Sikoly miatt épp sztárrá váló, fiatal Neve Campbell játszotta. A filmet azóta persze a tévécsatornák nálunk is rongyosra játszották, és most, 24 évvel az eredeti után folytatás is érkezett hozzá a mozikba (bemutató október 29-én), ami egészen új megvilágításba helyezi a boszorkányság témáját. Zoe Lister-Jones rendezőt kaliforniai otthonában értük utol Zoomon.

Talán nincs igazam, de érzésem szerint a zombik, a vámpírok, a kísértetek és a vérfarkasok valamiért népszerűbbek a popkultúrában, mint a boszorkányok. Mit gondolsz, miért van ez így, és szerinted a filmed változtathat ezen?

Szerintem a boszorkányok is népszerűek a popkultúrában, de valamiért van rajtuk egy stigma. Az eredeti Bűvölet nagyon sokat tett azért, hogy ez a stigma lekerüljön róluk, mert abban a filmek a lányok bizonyos szempontból inspirálóak voltak a korszak fiataljai számára. Az elmúlt négy évben a boszorkányok megítélése sokat változott a jelenlegi politikai viszonyok hatására: a boszorkány és boszorkányság szavak új jelentéssel bővültek, és tagadhatatlanul népszerűbbek lettek, mint korábban. Ma már a boszorkányok a popkultúrában gyakran olyan nőket jelentenek, akik visszaszerezték a hatalmukat az életük felett, és ezzel a hatalommal élnek is, ha a szükség úgy kívánja. Remélem, a filmem hozzájárul ahhoz, hogy a boszorkányokra ezen az új módon tekintsünk. A boszorkányaim remélhetőleg népszerűbbé teszik a nők és a férfiak számára is az összefogást, és annak az erejét, ha közösségben élünk és gondolkodunk, ahogy azt is, hogy fontos harmóniában élnünk a természettel. Fontos, hogy pozitív energiákat adjunk magunkból és pozitív energiákkal vegyük körbe magunkat. A filmemmel ünnepelni szeretném azt, hogy nőnek lenni csodálatos.

Tőled származott az ötlet, hogy folytatást kellene készíteni a Bűvölethez, vagy a stúdiótól kerestek meg a feladattal?

A Blumhouse-tól kaptam egy hívást, hogy akad-e valamilyen ötletem arra, hogyan lehetne folytatni a Bűvöletet. Adtak egy kis időt, hogy elgondolkodjak rajta, aztán előadhattam nekik, hogy mit találtam ki. Nagyon örültem a felkérésnek, mivel nagy rajongója voltam az 1996-os filmnek, ugyanakkor kicsit tartottam is a munkától, mert féltem attól, hogy elcseszem, és akkor belerondítok az egyik kedvenc filmem emlékébe. Akik a kilencvenes években voltak kamaszok, azok közül sokaknak ez a film nagyon sokat jelent. Azonban azt tanultam, hogy a félelmeinkkel szembe kell szállni, így nem hátráltam meg, és belevetettem magam a munkába. Az volt a legfontosabb számomra, hogy egy olyan történetet mutassak be, aminek van 2020-ban érvényes mondanivalója. Nem remake-ben gondolkodtam, az eredeti filmet csak kiindulópontként használtam, hogy onnan indulva új területeket fedezhessek fel, új gondolatokat járhassak körbe.

Színészként lassan két évtizede vagy a pályán. Gyakran találkoztál eddig olyan felállással, hogy egy stábban szinte az összes fontosabb pozícióban (rendező, forgatókönyvíró, vágó, operatőr, jelmeztervező…) nők üljenek? Mert a te filmedben most pont ez történt.

Az első nagyjátékfilmes rendezésemet, az Anna és Bent még 2017-ben forgattam, és ahhoz a filmhez a kulcspozíciókra kizárólag nőket szerződtettem. A filmiparban rengeteg szó esik arról, mennyire fontos, hogy a nők több lehetőséget kapjanak, és folyik a vita arról, hogyan lehetne változtatni a férfidominancián: én úgy gondoltam, hogy a lehető legegyszerűbb módon próbálok segíteni, és sok-sok nővel veszem körbe magam a forgatáson. Persze jó dolog, ha egy témáról az emberek sokat beszélnek, de többre tartom, ha tesznek is valamit a változásért. Úgy éreztem, erős válaszokat kell adnom, ezért „mindent vagy semmit” játszottam, és mindent egy lapra feltéve csak nőket szerződtettem. A Bűvölet – Az örökségbe szerencsére magammal tudtam hozni azoknak a kollégáknak a nagy részét, akikkel az Anna és Benben együtt dolgoztam.

Az Anna és Ben című filmed még a MeToo és a Time’s Up előtt jött ki. Érzel valami pozitív változást a mozgalmak hatására? Könnyebb most női rendezőként lehetőséghez jutni a néhány évvel ezelőtti helyzethez képest?

Igen, a mostani környezetet határozottan bátorítóbbnak érzem női rendezőként, mint a néhány évvel ezelőttit. Sokkal nyitottabbá vált a filmipar arra, hogy kulcspozíciókra nőket szerződtessen, és arra is, hogy színes bőrű alkotókat alkalmazzon. Ez egy fontos változás, ami ugyan kicsit későn következett be, de jobb későn, mint soha. Ha az emberek látják, hogy egyre több nő és színes bőrű készíthet filmet, az bátorítólag hat a következő generációkra, mert láthatják, hogy van mód bekerülni ebbe az iparágba, és nemcsak az alsóbb szinteken. Az egyenlőséget nemcsak hirdetni kell, hanem tenni is kell érte.

A négy boszorkányt játszó fiatal színész egyike, Zoey Luna transznemű. A filmből ez persze átjön, ugyanakkor nem nagyon hangsúlyoztátok ki.

A karaktert már eleve transzneműként álmodtam meg, ennek tudatában írtam meg a forgatókönyvet. Ha nők történeteit meséljük, szerintem fontos, hogy lehetőséget adjunk arra, hogy a kisebbségek – például a transzneműek – is hallathassák a hangjukat. Filmkészítőként komoly felelősséget érzek azért, hogy a filmjeimben a kisebbségek is szerepet kapjanak, és a társadalmat olyan sokszínűen mutassam be, amilyen az valójában. Ugyanakkor nem akartam, hogy a karakter végig a transz identitásával foglalkozzon, és csak erről beszéljen: a transznemű nők valójában nők, őket is ugyanazok a dolgok érdeklik, mint a nőket általában. A filmem lényegét a négy lány barátsága adja, amivel azt akartam megmutatni, milyen izgalmas, ha egy nő barátokat és segítőtársakat talál más nőkben.

Az 1996-os filmben a konfliktus a négy lány között alakult ki, a folytatásban azonban már nem fordulnak egymás ellen, és inkább a toxikus maszkulinitást jelképező férfiak lesznek a fő ellenfeleik. Elmeséled, miért változtattál?

Olyan gyakran látjuk a médiában, hogy amikor a fiatal nők hatalmat kapnak, az túlnő rajtuk, és maga alá temeti őket, ahogy azt is, hogy a nők egymás ellen áskálódnak, és egymás ellen fordulnak. Úgy hiszem, eljött az ideje, hogy megváltoztassuk ezt a narratívát. Túl sokáig éltünk együtt vele, miközben egyáltalán nem igaz. Kialakult emiatt a társadalomban egy olyan hamis kép, hogy sok nő hosszú távon nem tud együttműködni, mert előbb-utóbb úgyis egymásnak ugranak. Én nem ilyen sztorit akartam elmondani. Az én olvasatomban ezek a fiatal nők képesek kontrollálni az erejüket, ami nem nő túl rajtuk, ráadásul az erejük csak nagyobb lesz az együttműködésük által. Az ellenséget nem egymásban találják meg, hanem a külvilágban, ami még mindig nem néz jó szemmel arra, ha fiatal nők hatalommal rendelkeznek.

Az egyik jelenetben az egyik főszereplőt az iskolában csúnyán kigúnyolják, miután az első menstruációjára az osztályban, tanítás közben kerül sor, látványos eredménnyel. Ez engem kicsit Brian De Palma Carrie-jére emlékeztetett, pedig az a film még a múlt század hetvenes éveiben készült. Tényleg ennyire nem változott a világ, és még mindig tabunak számít a menstruáció témája a gimnazisták között?

A Carrie az egyik kedvenc filmem, és nem is akarom letagadni, hogy inspirációt jelentett. Én magam is átéltem hasonlót még a gimnáziumban, és sokan, akik megnézték a filmet, mesélték nekem, hogy maguk is átéltek hasonlót. Szomorú, de úgy látom, ez egy univerzális tapasztalatnak számít a nők között. A mai napig rengeteg nőt szégyenítenek meg a menstruációja és a szexualitása miatt. A menstruáció az egyik első jele a nők szexuális érettségének, és ezért számít a gúny tárgyának. A társadalmunknak változnia kell abban, ahogy a nők szexualitására tekint.

A Blumhouse stúdió híres arról, hogy nem ad túl sok pénzt a filmekre, viszont cserébe teljes kreatív szabadságot ad a rendezőknek. Ez történt a te filmed esetében is?

Hálás vagyok azért a kreatív szabadságért, amit a stúdió biztosított nekem. Nagyon figyeltek arra, hogy pontosan az a vízió valósuljon meg, amit megálmodtam, és ehhez megadtak minden segítséget. Ennek persze az ára az, hogy kevesebb forrás áll az ember rendelkezésére, ugyanakkor én a független filmek terepéről érkeztem, már hozzászoktam ahhoz, hogy kisebb büdzséből kell filmet készítenem. Jó volt megélni, hogy egy stúdiófilmben is ilyen védett, támogató közegben dolgozhattam.

David Duchovny mostanság nem arról híres, hogy túl sokat dolgozna. Hogy tudtad rávenni, hogy szerepet vállaljon a filmedben?

Egyrészt tetszett neki a forgatókönyv, másrészt találkoztunk személyesen és nagyon jól kijöttünk egymással, gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Ő is zenél, és én is zenélek, és ez kapásból rengeteg közös témát adott, és mindketten izgalmasnak éreztük egy közös munka lehetőségét.

Bár az első Bűvölet sem volt horrorfilm, mégis volt benne pár elég rémisztő jelenet. A második részben nem folytattad ezt az irányt. Miért?

Én a boszorkányságnak a természeti, teológiai oldalára akartam fókuszálni. Szerintem a boszorkányok, és ezzel együtt a nők stigmatizálásának egyik eszköze pont az volt, hogy megpróbálták őket rémekként, rémisztő varázslatok elkövetőjeként bemutatni. Olyanokként, akiknek hatalmuk van, de azt rosszra használják. Úgy gondoltam, hogy a boszorkányság horrorisztikus oldalát már túl sokszor láttuk, én más oldalról szerettem volna ezt megvilágítani, és inkább a szépségét akartam megmutatni.

A filmedben a főszerepeket fiatal, jobbára ismeretlen színészek alakítják. Nem akartál náluk nagyobb neveket szerződtetni?

Szeretek új tehetségeket felfedezni, a castingban pont ezt találom izgalmasnak. Az volt a célom, hogy a mágiát egy autentikus, valóságosnak ható környezetbe helyezzem a filmben, és ebben segít, ha nem ismert sztárokat látunk, hanem hihető, hétköznapibb, még ismeretlen arcokat. Ezek a lányok a meghallgatáson csodálatosan szerepeltek, nem volt kérdés, hogy alkalmasak a szerepekre. Külön-külön is csodálatosak voltak, együtt meg pláne.

A Bűvöletet még 1996-ban mutatták be, a hardcore rajongói ma már bőven a harmincas- és negyvenes éveiket tapossák. A folytatást nekik készítetted, vagy inkább a mai tinédzsereknek?

Megpróbáltam olyan filmet készíteni, hogy mindkét csoportnak tetsszen. Igyekeztem tiszteletben tartani az eredetit, és úgy megcsinálni a folytatást, hogy a rajongói is élvezzék, ugyanakkor fontos volt, hogy olyan témák jelenjenek meg benne, amik a mai kamaszokat foglalkoztatják. Úgy érzem, hogy olyan személy vagyok, aki híd lehet a két generáció közti szakadék felett. A harmincas éveimben járok, de tudok olykor nagyon kamaszos lenni. (nevet) Sok easter egget hagytunk az eredeti film rajongóinak, biztos élvezni fogják, amikor felfedeznek egyet-egyet.

Kamaszként szerettél volna boszorkány lenni?

Szerintem én boszorkány voltam. (nevet) Csak akkor még nem tudtam, hogy ezt hogyan nevezzem. Csodás intuíciókkal bírtam, csak nem nagyon tudtam mit kezdeni velük, és ahogy sok más fiatal lánynak, a környezetem az én esetemben is azon dolgozott, hogy leépítse az önbizalmamat.

A film úgy végződik, hogy könnyen el lehet képzelni hozzá egy újabb folytatást. Van ilyen terved, vagy te csak egyetlen filmben gondolkodtál?

Úgy írtam ezt a filmet, hogy már a fejemben volt a folytatás terve. Meglátjuk: ha sok ember megnézi a Bűvölet – Az örökséget, akkor biztosan nem ér itt véget a történet.

A Bűvölet – Az örökség október 29-től látható a mozik műsorán.

Olvasnál még izgalmas filmekről és sorozatokról az nlc-n?

• Nicole Kidmannel beszélgettünk: “Senki sem tudhatja, meddig tart a karrierje”
• “A példaképe hirtelen a főgonosz lett számára” – Interjú a NXIVM nevű szektáról szóló dokumentumfilm rendezőjével
• Emily Párizsban: a sorozat, amit szinte mindenki utál, mégis függőséget okoz