Október másodikán került fel a Netflix kínálatába az Emily in Paris című romantikus vígjátéksorozat, a nézők pedig azóta sem tudnak napirendre térni felette.

Darren Star, a Szex és New York alkotójának legújabb sorozata nélkül nem lenne szegényebb a világ, mégis úgy tűnik, hogy minden hibájával együtt sokaknak szüksége volt rá. Az Emily in Paris egy igazi bűnös élvezet, a premier óta szerepel a szolgáltató aktuálisan legnézettebb műsorai között (nálunk is), miközben a közösségi oldalakat elöntötték a nem túl hízelgő bejegyzések, meg a cikkek arról, hogy a francia kritikusok mennyire rossz néven vették, ahogyan országukat, pontosabban fővárosukat és lakóit ábrázolják.

Persze a hírverés az hírverés, akármilyen is az előjele, és aki csak katasztrófaturistaként érkezik, úgy tűnik, az is ott ragad, sőt, mint egy igazi függő, még többet akar. Íme pár tweet, ami ezt bizonyítja:

„Annyira idegesítő, alig várom az új részeket.”

„Borzalmas műsor, egyszerre ledaráltam az összes részt, és szívesen megnézném újra. Imádtam.¨

De miről is szól az Emily in Paris, ami nyomokban tartalmaz egy kis Szex és New Yorkot (nemcsak Star, hanem a sorozat stylistja, Patricia Field is aktívan részt vett a munkálatokban), és amiben van egy csipetnyi Az ördög Pradát visel és egy leheletnyi Gossip Girl?

A történet szerint egy amerikai cég felvásárolt egy kisebb francia marketingügynökséget, de egy magánéleti fordulat miatt a tapasztalt, nyelveket beszélő kolléga helyett Emilynek (Lily Collins) kell Párizsba utaznia. Igaz, ő eddig teljesen más ügyfelekkel dolgozott, és még franciául sem beszél. Az anyacégről és Emily személyes, illetve szakmai múltjáról sem tudunk meg sokat, de négy perc alatt meg is érkezünk Párizsba, ahol hősnőnknek az lesz a szerepe, hogy megmutassa a franciáknak, hogy mennek a dolgok az Egyesült Államokban.

Francia forradalom

A premier után a francia sajtóban sorra jelentek meg a kritikák, amikben fájlalták, hogy nem igazán sikerült valóságszerűen ábrázolni, milyenek az emberek és az ország valójában, illetve azt, hogy mennyire rossz színben tüntették fel őket. Volt, aki nem is értette, hogy a francia színészek, mint például Philippine Leroy-Beaulieu, aki Emily francia főnökét, Sylvie Grateau-t játssza, hogyan vállalhattak szerepet a sorozatban.

És milyenek a franciák Emily, vagyis az amerikaiak szemével? Lusták, vagyis nem járnak be időre dolgozni, és több órás ebédszüneteket tartanak, néha pedig evés helyett is dohányoznak, meg persze gorombák, udvariatlanok, nem értik az idők szavát, mint hogy hogyan működnek a közösségi oldalak, lemaradtak a #metoo mozgalomról (ez egyébként nem igaz, csak más hashtaget használtak, ez a #BalanceTonPorc), és teljesen természetes, ha valakinek szeretője van, ahogyan az is, hogy csak úgy szórják a szexuális tartalmú poénokat a kollégák előtt, ráadásul nem zavarja őket, ha nem tudnak zuhanyozni, és úgy általában furák, hiszen a legalsó szintet náluk nem első emeletnek hívják, hanem földszintnek, viszont isteni péksüteményeik vannak, és a szomszéd fiú mindig nagyon helyes.

De nézzük, mit írtak pontosan a francia lapok. A Les Inrocks szerint a filmbeli Párizs nem hasonlít önmagára, hanem inkább olyan, mint amilyennek a  L’ecsó (Ratatouille) című rajzfilmben láthattuk. Mondjuk, nem is látunk túl sokat a francia fővárosból, és mintha Emily sem éppen annak épületeit, nevezetességeit akarná megmutatni, legalábbis a képein nem sokat mutat meg belőle, még akkor sem, amikor azt szeretné megosztani, hogy milyen a kilátás a szobájából, vagy egy szponzorált posztban kellene látszódnia egy utcarészletnek. Amit mégis megmutatnak a városból, az csak apró idilli szelet. Volt, aki a Twitterre egy sötét hangulatú összeállítást is készített arról, valójában mit kellett volna látnia Emilynek, miután a reptéren taxiba ült:

„A Gossip Girl Párizsban játszódó részei és Az ördög Pradát visel vége óta nem láttam ennyi Franciaországról szóló klisét egy sorozatba vagy filmbe zsúfolva” – írja az RTL.

„A párizsiakat gonosz, Birkin táskát lóbáló sznobokká egyszerűsíti, akik azonnal rágyújtanak egy cigire, amint kilépnek az edzőteremből. Három rész szórakoztató lett volna, de sajnos tíz van belőle” – írja a MadmoiZelle. 

„Nagyon sok bántó klisé szerepel  ebben a sorozatban. Úgy döntöttek, kikarikíroznak minket, és nem fogták vissza magukat” – panaszkodott a Première’s kritikusa, Charles Martin. A Senscritique szerint pedig igazi sci-fi-rajongónak kell lenni, hogy valaki szeresse az Emily in Parist, annyira elrugaszkodtak a készítők a valóságtól.

Philippe Thureau-Dangin, az Exils könyvkiadó tulajdonosa megelőlegezte Starnak, hogy valójában az ismert francia drámaírót, Molière-t próbálta utánozni, hiszen ő is túlzó, szélsőséges helyzetekkel ért el komikus hatást, és talán a netflixes sorozatban a hihetetlen sűrűségben jelentkező klisékkel pont ugyanez volt Star célja. Florence Coupry, egy francia kommunikációs ügynökség vezetője szerint pedig kifejezetten át lettünk verve, ugyanis a klisécunamival a készítőknek célja van. 

Ami pedig azokat a külföldieket illeti, akik hosszabb időt töltöttek a városban, vagy még most is ott élnek, sokan egyetértettek a franciákkal abban, hogy rengeteg csúsztatás van a sorozatban, de voltak, akik szerint a saját tapasztalataik azt mutatják: bizony, vannak nagy igazságok is.

És tény, hogy azért Emily bizonyos szempontból szintén kissé sztereotip karakter, hiszen nem nagyon beszél nyelveket, ellenben hangos, magabiztos, de annyira, hogy ez néha az arrogancia határát súrolja. 

Miért nem szeretik mások?

Persze nem csak a franciáknak van problémájuk a sorozattal, sokan elismerik, hogy felszínes, kissé bugyuta, tele van logikai bukfencekkel és tulajdonképpen egy párhuzamos dimenzióban, jó, fogalmazzunk úgy, egy álomvilágban játszódik. A teljesség igénye nélkül nézzük, hogy mi az, amit sokan kifogásoltak:

• Tényleg nem volt Emilynél alkalmasabb ember erre a pozícióra, hiszen korábban főleg gyógyászati cégek marketing stratégiáján dolgozott, ráadásul nem beszéli a nyelvet?
• Ugyan szívesen hangoztatja, hogy mennyire keményen dolgozik, hogy a munkája az élete, viszonylag kevésszer látjuk, hogy ötletelne, prezentációkat, kimutatásokat készítene. Mázli, hogy séta közben vagy egyéb banális helyzetekben viszont fergeteges ötletei támadnak, amiket egyébként pár szóban elő lehet adni, és amikre az ügyfelek általában azonnal igent is mondanak.
• Ahhoz képest, hogy social media manager, elég kevés követője van az elején (szám szerint 48), majd úgy robban be a Instagram-fiókja, hogy sem a feltöltött képek, sem a szöveg, sem a címkék nem igazán indokolják azt. Mondjuk egy eseményen szembesülnie is kell azzal, hogy ő csak egy mikroinfluenszer, de persze kiderül, hogy ebből is ő jön ki jól a végén.
• Ha úgy tűnik, hogy mégsem alakulnak úgy a dolgok, ahogyan eltervezte, ha hibázik, becsúszik valami baki, viszonylag könnyen ki tud mászni a kulimászból, az univerzum egyszerűen szereti őt. 
• Nem ismerjük pontosan Emily anyagi helyzetét, és így nem is igazán tudni, hogyan engedheti meg magának, hogy Chanelben járjon. És különösen zavaró az, hogy az egyik részben azzal érvel az egyik neves divattervezőnél, hogy a hozzá hasonló lányoknak csak egy kulcstartóra telik a luxusboltokban, miközben ők is szívesen öltöznének úgy, mint a Gossip Girl szereplői.
• Soha nem látjuk, hogy tömegközlekedést használna, viszont tűsarkúban mászkál a macskaköves utcákon, ezt még a párizsi nők közül sem sokan vállalják.
• A sorozat nem mutatja be, hogy Párizs multikulturális város, csupán két olyan szereplő van, aki egy-egy kisebbséget képvisel.
• Minden férfi, legyen házas, foglalt, sikeres vállalkozó, vagy éppen feltörekvő séf, azonnal szemet vet rá. Persze minden férfi jóképű és/vagy sármos. Emily emellett hihetetlenül gyorsan szerez barátokat, elég, ha leül egy padra vagy megáll egy virágosnál. 

Lily Collins Emily szerepében (Fotó: Netflix)

Miért szeretik mégis?

Az Emily in Paris még a pandémia előtt készült, akkor, amikor még senki nem sejtette, hogy 2020-ban a feje tetejére áll a világ, és valljuk be, azért előtte is gyűltek már a sötét fellegek. Bár ez is elég klisészagú, de: amikor folyamatosan ömlenek ránk a rossz hírek, amikor úgy érezzük, kezd kicsúszni a talaj a lábunk alól, amikor minden olyan bizonytalan, komor és borús, akkor sokkal nagyobb igényünk van arra, hogy ki tudjuk zárni a külvilágot, hogy ki tudjuk kapcsolni az agyunkat,

a felszínes szórakozás percei ilyenkor felértékelődnek. 

A sorozat nem boncolgat komoly társadalmi kérdéseket, bár halvány kísérleteket tesz rá. Lásd a második részt, ami arról szól, hogy a mai világban mennyire van rendjén az, ha egy parfümreklám kedvéért tárgyiasítanak egy nőt. De jó példa erre az utolsó rész címe (Cancel Couture), ami rímel a cancel culture kifejezésre. Az elnémítás kultúrája az utóbbi években nyert teret igazán, és annyit tesz, hogy ha egy celeb vagy más közszereplő sértőnek tartott kijelentést tesz, akkor a közösségi oldalakon felelősségre vonják, és azt követelik, vonjanak meg tőle minden lehetőséget, ahol teret adhat nézeteinek. A sorozatban persze annyiról van szó, hogy egy híres tervező lemondja a bemutatóját.

Az Emily in Paris egyéb tanulsággal sem szolgál, nem mutatja meg, hogyan kellene élni az életünket, nem tanulunk sokat más országok kultúrájáról sem, a humora pedig – fogalmazzunk úgy, hogy – minimalista (kivéve persze, ha elhisszük, hogy a klisécunamival átvertek minket, görbe tükröt tartottak elénk).

De jó ránézni, és most talán ennyi is elég.

Emily in Paris: a sorozat, amit sikk utálni (Fotó: Netflix)

Persze vannak pillanatok, amik visszarántanak a valóságba: eszünkbe juthat, hogy bármennyire szeretnénk, most nem olyan időket élünk, amikor csak úgy kiülhetünk borozgatni a Szajna partjára, amikor csak úgy utazgathatunk a nagyvilágban. A Chanel-táska pedig sokunk számára eddig is elérhetetlen volt, de egyre többen és többen vannak, akik nehéz anyagi helyzetbe kerülnek, elvesztették állásukat, akiknek veszélyben forog a megélhetésük.

És itt felmerül az a kérdés, hogy

mennyien kattintottak volna a sorozatra, mennyien darálták volna le pár óra vagy nap alatt, ha nem 2020 őszén mutatják be? De ezt már nem fogjuk megtudni.

Zárásként jöjjön egy párbeszéd a hetedik részből, ami a fentiek miatt különösen ütött.

– Az amerikai romantikus vígjátékok nem őszinték. Mi a francia befejezést szeretjük?
-Az mi?
-A tragédia.
-Életszerűbb. A férfi meghal vagy lebénul.
-A nő leszbikus lesz. Ami megtörténik.
-A boldog befejezés túl amerikai. 
-De reményt ad, és a hős nyer a végén. Nem akarjátok, hogy nyerjen?
-Nem. A hős szenvedjen a szerelemért, a nő legyen pucér.
-Nem az élet elől elszökni jártok a moziba?
-Az a baj, hogy így gondolkodtok. Az élet elől nem lehet elszökni. Soha.

Fotó: Netflix

Sorozatokból sosem elég?

• Erről a 35 filmről és sorozatról szól majd az idei ősz
• Ezekbe a netflixes könyvadaptációkba nézz bele a hétvégén!
• Történelmi sorozatok, amik remekül kiegészítik a száraz törikönyveket