Gyűlölöm az Oscar-gálát. Egy maratoni, négy-öt óra hosszúságú, végtelenül vontatott, unalmas köszönőbeszédekkel, a kutyát sem érdeklő kategóriákkal, irgalmatlanul sok reklámszünettel, giccsesen előadott filmbetétdalokkal, vicceskedő, de csak a legritkább esetben vicces sztárokkal terhelt, avítt és korszerűtlen műsor, amit hiába próbálnak évről évre toldozni-foltozni és megújítani, teljesen reménytelen eset.
Érzésem szerint nagyobb esélyünk van arra, hogy a Barátok köztöt egyszer Emmy-díjra jelöljék, minthogy az Oscar-show valaha is pörgős, vicces, okos, újító, szórakoztató és üresjáratok tömkelegétől mentes tévéműsorrá váljon. Ennek ellenére mégis minden évben ott ülök a tévéképernyő előtt magyar idő szerint hétfő hajnalban, hogy megnézzem. Minimum kórházba kellene kerülnöm, hogy kihagyjam. Utálom nézni, mégis mindig érdekel, hogy az aktuális show épp milyen intenzitású reakciókat vált ki belőlem, show közben pedig imádom elemezgetni, hogy abban az évben épp mit rontottak el. Mivel a reklámszünetek bő lére vannak eresztve, bőven van idő közben a közösségi médiában posztolni és/vagy kommentelni, megosztani közben az ismerősökkel és ismeretlenekkel, hogy épp mit utáltam benne. Egy divatos angol kifejezéssel élve: hate watchingolom az Oscart.
A hate watching nem egyenlő a bűnös élvezettel?
Létezik három film-, sorozat- és tévénézési kategória, melyek nagyon közel állnak ugyan egymáshoz, mégsem ugyanazok. Az egyik a bűnös élvezet (guilty pleasure), a másik az „annyira rossz, hogy már jó”, a harmadik pedig a hate watching. A hate watching leginkább abban különbözik a másik kettőtől, hogy azokkal ellentétben itt nem érzünk lelkifurdalást amiatt, hogy mit nézünk. Jól tudjuk, hogy utáljuk, és éppen abban lelünk élvezetet, hogy kifigurázzuk, mások előtt kritizáljuk a látottakat.
A bűnös élvezet kategóriába leginkább azok a műsorok/sorozatok/filmek tartoznak, melyekről ugyan tudjuk, hogy nem annyira jók, mégis élvezettel fogyasztjuk őket, de utána nem az első dolgunk, hogy felmenjünk a Facebookra kiírni, hogy mennyire rossz volt. Jellemzően az agykikapcsolós, kicsit igénytelenebb alkotások sorolódnak ebbe a kategóriába, mint mondjuk a Transformers-filmek, vagy az olyan sorozatok, mint a You vagy a Vámpírnaplók. Az annyira rossz, hogy már jó kategória a legszűkebb terület, hiszen a színvonaltalanságnak olyan szintjét jelenti, amit abban az esetben sem lehet elérni, ha pont ez a cél, és ezeket az ember azért nézi végig, mert egyszerűen nem akarja elhinni, hogy lehet valami ennyire rossz is. Ide tartozik például Ed Wood legendásan rossz filmje, a 9-es terv a világűrből, vagy Tommy Wiseau The Room című páratlan és utánozhatatlan munkája. Röhögünk a bénaságokon, de nem gyűlöljük, és nem okoskodunk a hibáin: erre való a hate watching.
A hate watching régi, mégis új
Nem a XXI. századi ember találta ki a hate watchingot, nekünk maximum a nevét és az egyre szélesebb körű elterjedtségét köszönheti. Már a televízió megjelenése előtt is volt példa hate watchingra. A XX. század első felében ott volt például a dúsgazdag, és magát fantasztikus operaénekesnek képzelő Florence Foster Jenkins esete, aki New Yorkban nagy érdeklődés mellett tartotta fellépéseit, pedig a nézők nagy része azért ment, hogy kiröhögje őt, és utólag megbeszélje a haverjaival, hogy mi volt ez a szörnyű és színvonaltalan előadás, amit épp láttak.
A hate watching elterjedéséhez szükség volt az egyre nagyobb számban készülő televíziós műsorokra, ám ennél is nagyobb szükség volt internetre és közösségi médiára. Ha valami erős érzelmeket – legyen az imádat vagy gyűlölet – vált ki belőlünk, ezt szeretjük megosztani másokkal, a közösségi média pedig lehetővé teszi számunkra, hogy ezt akkor is megtehessük, ha épp magányosan hate watchingolunk egy sorozatot az albérletünkben. A jelenség végül annyira elterjedtté vált, hogy nevet is kapott. Bár nem a New Yorker újságírója, Emily Nussbaum találta ki a kifejezést – az ősforrás sajnos nem azonosítható –, mégis az ő 2012-ben íródott egyik cikke által vált elterjedtté mind a médiában, mind a köznyelvben. Sajnos nyolc év sem volt elég idő ahhoz, hogy megfelelő magyar kifejezést találjunk a hate watchingra.
Az utálat perverz öröme
Ha definiálni szeretném a hate watchingot, az nagyjából így hangzana:
perverz örömet lelni abban, hogy rendszeresen nézel valamit, ami amúgy irritál. Az lesz élvezetes, hogy azt nézed, valami miért nem élvezetes.
Ez egy enyhén mazochisztikus tevékenység, melynek több hajtóereje is lehetséges.
- Elitizmus: nem szívesen valljuk be, de szeretjük magunkat különbnek gondolni másoknál. Ez vezet például ahhoz, hogy sokan szeretünk például buta reality-műsorokat nézni, ahol ugyan puffogunk azon, hogy lehetnek a szereplők ennyire hülyék, titokban mégis élvezzük, hogy okosabbnak gondoljuk magunkat náluk.
- Titkos vágyakozás: ugyan könnyű gyűlölni mondjuk az Emily Párizsban-t, ugyanakkor mégis egy olyan életmódot közvetít, amire sokan titkon vágynak. Gondtalan élet a csodálatos Párizsban, egy jól fizető állással, ahol nem kell megszakadni a munkában, és ahol a legfőbb gondunkat a kacifántos szerelmi életünk jelenti. Utáljuk nézni, miközben magunk is vágyunk rá.
- Morbid kíváncsiság: sokszor tudjuk az egyes filmekről/sorozatokról vagy épp tévéműsorokról, hogy biztosan fel fognak dühíteni bennünket, mégis morbid módon kíváncsian várjuk, hogy aznap épp mivel sikerül nekik. Én például bármikor agyérgörcsöt tudok kapni a TV2 Tények-jétől akár öt perc alatt is, de amikor a távirányítóval szörfözök a csatornák között és épp odakapcsolok, sokáig képtelen vagyok elkapcsolni, inkább csak szörnyülködök a látottakon. De ugyanez a kategória nálam Donald Trump szinte bármelyik megnyilatkozása: tudom, hogy hazudni fog, mégis perverz módon érdekel, hogy aznap épp milyen hülyeségek hagyják el a száját.
- A rossz ízlésünk takargatása: egyes elméletek szerint a hate watching nem más, mint a rossz ízlésünk iróniába és kritikába csomagolása. Még magunknak sem merjük bevallani, hogy valójában élvezzük azt, amit látunk, és igazából pont nekünk való ez a műsor, sorozat vagy film, de azáltal, hogy iróniával és kritikával illetjük, illetve azt mondjuk, hogy csak azért nézzük, mert utáljuk, leplezhetjük a rossz ízlésünket mások előtt.
A hate watching alanyai
A hate watching alanya szinte bármi lehet, és nem is kell komplett sorozatokat vagy filmeket utálnunk, olykor elég csak az egyik szereplőjüket. Erre általában a Csajok című HBO sorozat főhősét, a Lena Dunham által játszott Hannah Horvath-ot szokták felhozni példaként: a legtöbb hate watchingoló nem magát a sorozatot rühellte, csak Hannah karakterét, és azért nézte, hogy a lány éppen milyen marhaságot fog megint elkövetni.
Hate watchinggá válhat egy olyan sorozat nézése is, amit eleinte kifejezetten szerettünk. Erre talán jó példa a Trónok harca, ami az első évadaival borzasztó magasra tette a lécet, és tömegével gyűjtötte magának a rajongókat a világ minden részéről, hogy aztán az utolsó két évadra olyan mélyre zuhanjon, hogy az ember leginkább csak azért nézze, hogy utána dühönghessen a látottakon, és valahogy a végére érjen, ha már rászánt sok-sok órát az életéből.
Trónok harca, 8. évad (forrás: HBO)
A hate watchingunknak alanyai lehetnek színészek, zenészek, komikusok, influenszerek vagy akár politikusok is, és ilyenkor egyfajta anti-rajongás alakul ki bennünk: azért kezdjük el követni valakinek a munkásságát és megnyilatkozásait, mert ki nem állhatjuk őt. Egyvalamit azonban ne feledjünk: a televíziós, mozis vagy épp streaminges nézettség, vagy az Instagram-/Facebook-követők száma nem tesz különbséget azok között, akik azért néznek/követnek valakit/valamit, mert szeretik, vagy épp azért, mert utálják. Így könnyen lehet, hogy a hate watchingunkkal épp egy olyan műsor, film, sorozat, influenszer, sztár vagy politikus további sikereihez járulunk hozzá, akit/amit amúgy a pokolba kívánunk.
Ha olyan filmekről és sorozatokról is olvasnál, amiket nem fogsz gyűlölni, van néhány ajánlatunk:
- Egy horror, amiből többet tanulhatsz a szerelemről, mint bármelyik romantikus filmből
- Sherlock kamaszoknak? Az Enola Holmes bizonyítja, hogy az ötlet működik
- Az év legjobb szakítás filmjében senki nem szakít senkivel, mégis összetörik a szíved