Most már tényleg nincs kifogás, meg kell nézned a világ legrosszabb filmjét!

Te, hallod, ez a film annyira rossz, hogy az már jó!

Hányszor, de hányszor hallottuk már ezt a mondatot, nem? Esetleg mondtuk is, és esetleg komolyan is gondoltuk. Rossz filmből ugyanis nem csak sok van (nagyon-nagyon sok), de nagyon sokféle is. Van a szimplán rossz film, van a direkt rossz film (ezeket hívják paródiának), van a nagyon rossz film, amiben akad egy-két még az általános színvonalhoz képest is röhejes jelenet (általában Nicholas Cage-dzsel a főszerepben). Utóbbiakat szokás összekeverni a rossz filmek legritkább és legértékesebb fajtájával: a bizarr, félig-meddig bomlott elméjű „zsenik” által teljes odaadással és lelkesedéssel összetákolt, nagyon furcsa, hipnotikus erejű rossz filmekkel. Ezek nem azért rosszak (illetve pont, hogy jók), mert vannak bennük vicces jelenetek, hanem azért, mert az elejüktől a végükig következetesen rosszak, miközben végig az érződik rajtuk, hogy a rendezőjük rendíthetetlenül hisz saját művészi nagyságában. Amikor ezeket a filmeket nézzük, a következő kérdések járnak a fejünkben:

• Úristen, mit nézek?!
• Kik ezek a szereplők? Mi történik?
• Tényleg senki, de senki nem szólt a rendezőnek, hogy „haver, szerintem ne erőltesd”? Vagy szóltak neki, de nem hallgatott rájuk?
• De komolyan, te jó ég, mit nézek?!

A téma általában is nagyon-nagyon fontos, mit fontos: húsba vágó! Rossz filmek vesznek körül minket, hiába az önfegyelem, a tudatos tartalomfogyasztás és a jó ízlés, a rossz filmeket megúszni úgysem tudjuk, beléjük botlunk lépten-nyomon, moziban (család, pasi, barátnő, akárki kedvéért), házibuliban, az interneten és – az, aki képtelen elengedni ezt az évekkel ezelőtt divatjamúlt hóbortot – a tévében is.

Rossz filmek kísérnek el életed útelágazásaihoz, ott vannak veled a gyerek- és a kollégiumi szobádban, a kórházban, az új pecóban, a család házban, repülőn, vonaton, autómobilokban.

Most pedig különösen fontos a téma, azért, mert bemutatják a világ egyik legrosszabb filmjéről, a The Room című érthetetlenül bizarr filmdrámáról, pontosabban annak keletkezéséről szóló filmet. A film az író-rendező-producer-főszereplőről, Tommy Wiseau-ről szól, azaz arról, hogy hogyan készült a 2003-ban bemutatott, zagyva, furcsaságokkal és azóta szállóigévé lett mondatokkal teli – jobb szó híján – „film”. Állítólag nagyon jó, James Franco rendező-főszereplő szeretettel, tisztelettel, de azért kíméletlen pontossággal hozza a figurát, a Katasztrófaművész (The Disaster Artist) pedig egyszerre vicces, megható és szomorú történet egy emberről, akit ugyanúgy nem ért meg senki, ahogy – láthatóan – ő sem érti az őt körülvevő világot. Magyarországi premierről természetesen nincs hír.

Tommy Wiseau, az eredeti The Room rendezője egyébként így néz ki:

Forrás: YouTube

Azért mutatjuk meg a képét, mert jobb ötletünk egyszerűen nincs: konkrétan ennyit lehet tudni róla. Máig talány, hogy Wiseau mekkora troll: mesterien használja és manipulálja a médiát, miközben teljesen hiteles és őszinte – ezt a szót most a világ összes szeretetével használom – futóbolond. Nem tudni, honnan jött, azt is titkolja, hány éves (19-et mondott még akkor is, amikor ránézésre negyven körül lehetett), furcsa kiejtésének eredete rejtély, ő maga pedig természetesen nem nyilatkozik erről. Ha igen, csak azt mondja, amerikai, és nem érti, mért kételkedne ebben bárki.

Interjúiban rendszeresen arról beszél, mennyire szereti Amerikát – mindezt tört, néha egyenesen érthetetlen angolsággal, a már említett ismeretlen eredetű kiejtéssel. Elképesztő háklijai, allűrjei vannak, napszemüvegét a világért nem venné le (még a moziban sem), furcsa kapcsolatot ápol a kanalakkal (telepakolta velük a filmet is),

retteg a szellentéstől, nekitámad mindenkinek, aki a közelében megereszt egyet,

autójába se nagyon enged be senkit, mert fél, hogy szagmintát hagynak az ülésen.

A The Room című filmről természetesen nem készült volna film, ha a borítékolható bukta (közröhej volt a kritikusok között, hatmilliós, a rendező által összekapart büdzséjének a töredékét sem hozta vissza) a történet vége lett volna. Nem ez lett a vége, sőt bizonyos értelemben ez csak a kezdet volt: megjelenésekor, 2003-ban ugyanis éppen elterjedőfélben volt az internetes filmkereskedelem (inkább az illegális és a féllegális, mint a ma ismert Netflix-alapú streamelős), a The Room pedig tökéletes alapanyaga volt ennek, mint hírhedten rossz másfél óra, amelyet hálás dolog házibulikban, bepiálva/beszívva együtt nézni és közben könnyesre röhögni magunkat és egymást. Aztán jött a YouTube, a The Room pedig a videómegosztó platformmal együtt lett nagyon híres. Eltelt majd’ másfél évtized, a film pedig töretlenül tartja kultikus státuszát, bárki megnézheti, de a róla terjedő legendáknak és filmrészeteknek hála még csak erre sincs szükség: ahogy Jimmy Kimmel mondta, a The Roomot az is ismeri, aki nem látta.

Aki látta, az nem csodálkozik, hogy többen nézik, mint valaha – még akkor sem, ha nem tudja megmagyarázni, miért. (Nagyon keveseknek sikerült értelmesen megmagyarázni a jelenséget.) A közmegegyezés és az internetes legendárium szerint

a The Room a világ legrosszabb filmje.

Aki pedig egy kicsit is kíváncsi, az bizony szeretné látni a világ legrosszabb filmjét, vagy legalább szeretne belenézni, vagy csak szeretné tudni, mitől a legrosszabb. A kultusz titka pedig az, hogy Wiseau nagy műgonddal (igaz, technikai hibákkal tele, érthetetlen módon greenscreen környezetben, a teljesen hétköznapi háttereket utólag beleillesztve) forgatott filmje nem csupán rossz, hanem megfelelőképpen rossz.

Nem a rettenetes színészi játékról (főleg Wiseau bizarr alakításáról), a csapongó dialógusokról és a sehová nem tartó, közhelyes és értelmetlen történetről van szó. „A The Room valami olyasmit tud, amiről a rossz filmek többsége csak álmodhat: úgy rémes, hogy közben abszolút szórakoztató” – mondta róla Georg Rockall-Schmidt kritikus-vlogger, azon kevesek egyike, akik képesek voltak tömören és érthetően összefoglalni a rosszfilm-jelenséget.

„Utánozhatatlan: furcsa, zavaros, rosszul játszott, és közben fogalma sincs, hogy ilyen.” Elképzelhető persze, hogy Wiseau az egészet viccnek szánta, de ez valószínűtlen: ha érződne rajta, hogy poénkodni szeretett volna, a végeredmény biztosan nem lenne ilyen poénos.

Chuck Norris 76 éves ma – vénségére mégis mitől lett ekkora sztár?

Rockall-Schmidt szerint a filmek többsége, amelyekről azt mondják, „olyan rossz, hogy az már jó”, szimplán rossz filmek: profin leforgatott, B kategóriás műfaji alkotások, amelyekből egyszerűen csak hiányzik minden gondolat, ész, lélek, eredetiség, és van bennük egy-két kiemelkedően rossz jelenet.  Steven Seagal és Chuck Norris szakmányban gyártotta ezeket a nyolcvanas-kilencvenes években, az újabbak közül pedig kiemelkedő a Macskanő Halle Berryvel vagy a Vesszőember című film Nicholas Cage-dzsel. Ezeket a filmeket főleg azok emlegetik úgy, hogy „olyan rossz, hogy az már jó”, akik nem látták őket. Akik látták, azok tudják, hogy csak simán rosszak.

Az igazán jó rossz film nem ereszti a nézőt; borzongató élmény, nem kellemes, mégis szórakoztató, nem várunk tőle semmit, mégsem bírjuk abbahagyni. „Kik ezek? Miért történik mindez? Miért beszél így a főszereplő? Mit akar ezzel az egésszel?” És így tovább. (Valljuk be, a való élet fontos pillanatai közben is hasonló kérdéseket teszünk fel magunknak, nem? Ilyen értelemben igaza van Wiseau-nek, aki lépten-nyomon elmondja, hogy filmje az egész világról és az egész életről szól egyszerre, illetve ne bántsuk, hanem szeressük egymást, továbbá Amerika nagyszerű hely!) Valódi szerzői magánprojektek ezek, amelyeket ugyanaz ír, rendez, amely fölött ugyanaz producerkedik, aki a főszerepet is játssza. Ha elég őrült, el is hiszi, hogy bármit csinál, az csak jó lehet. „A legjobb rossz filmeket téveszmés narcisztikusok készítik”, mondja Rockall-Schmidt, az általa felhozott példák meggyőzőek: Yor, a jövő vadásza, Birdemic, Ed Wood összes filmje (a legismertebb 9-es terv az űrből, magáról a rendezőről pedig Tim Burton készített vicces és megható mozit) és persze Tommy Wiseau fő- (egyúttal ezidáig egyetlen) műve.

A The Room kultusza természetesen nem példátlan. Ha van előzménye, akkor az csak a tíz évvel korábbi Troll 2 című, nullaköltségvetésű, amatőr és teljesen komolyan vett „horrorfilm” volt. A film hibáit már csak azért sem lehet felsorolni, mert – ahogy a jó rossz filmek általában – szinte csak hibákból áll. A tapasztalatlan színészek, akik azt sem tudták, mi folyik körülöttük; az olasz rendező, aki egészen furcsa szövegeket adott a szájukba, és aki úgy általában egészen sajátos viszonyt ápolt a valósággal; a szörnyű vágás, a trükkök, a komolyan vehetetlen erőszak és ijesztgetések; illetve a tény, hogy a filmben nincsenek trollok (csak goblinok), és hogy első rész nem is volt.

A filmről és utóéletéről a forgatás alatt még kisfiú főszereplő, Michael Stephenson készített dokumentumfilmet A legjobb rossz film címmel. Ebből kiderül, hogy a hatalmas bukás után évekkel kezdett el szájról szájra terjedni a film híre: az, hogy ilyen rossz film még soha nem készült. Ma már ezrek imádják, rajonganak érte, évfordulós telt házas vetítéseket tartanak, amelyekre akkora sorok várnak, mint a Star Wars-filmekre premierkor. Az egész helyzet nagyon hasonlít a The Rooméra, kivéve, hogy a szereplők nem úszták meg szárazon: Stephenson filmjéből kiderül, hogy az amatőr színészek életét alaposan megkavarta a forgatás, a kudarc és az évekkel később váratlanul beköszöntött hírnév, és bizony nem mindenki kezelte jól mindezt, volt, aki bele is rokkant lelkileg. Claudio Fragasso rendező pedig azóta is kitart amellett, hogy filmje meg nem értett remekmű, amely most, a kultusznak hála végre elfoglalhatta helyét a filmtörténelem panteonjában.

A tanulság az, hogy a jó rossz film önmagában kevés: a róla szóló legenda is kell hozzá: az internet alsó rétegeiben terjedő hírnév, a forgatási pletykák és az elméletek arról, hogy vajon mi járt az alkotók fejében, amikor létrehozták szörnyszülöttjüket. A másik tanulság pedig az, hogy

érdemes megtenned magadnak azt a szívességet, hogy legalább egy jó rossz filmet megnézel életedben,

például a fentiek közül; még akkor is, ha nem érted, mi ez a felhajtás, és miért született meg ez a cikk. Sőt: akkor pláne! Legrosszabb esetben elpazarolsz másfél órát, legjobb esetben viszont egy kicsit megváltozik a viszonyod a filmekhez, az emberekhez és a mindenkiben ott lappangó zabolátlan őrülethez. Én az utóbbira tippelek.