„A menhelyi kutyák között hatalmas kincsek vannak” – így lett vakvezető a kennelsorról mentett Nelson és Bagira

 „Major történeténél semmi nem mutatja be jobban, micsoda fantasztikus lehetőségek rejlenek egy-egy nehéz sorsú, menhelyi kutyában” – nyilatkozta a The New York Timesnak Patrick Caroll, a delaware-i Human Association nevű állatvédelmi szervezet vezetője, ahonnan a megválasztott (leendő) amerikai elnök, Joe Biden és felesége, Jill, Major nevű kutyájukat fogadták örökbe. A lap kedvéért az igazgató még Major örökbefogadásának pillanatait is felidézte: elmondta, noha Joe Biden lóhalálában érkezett a menhelyre, hogy aláírja a papírokat, végül több mint egy órát maradt, közben pedig kedélyesen elbeszélgetett a kennelsor gondozóival és önkénteseivel is.

Most, alig két évvel az örökbefogadás után, Major talán a világ legismertebb menhelyi kutyája – az első, aki a kennelsorról szabadulva még a Fehér Házba is beköltözhet – és mint ilyen, már a puszta létezésével is hatalmas szolgálatot tesz sorstársainak:

Egy séta az élet

A Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolánál 14 éve, vagyis egész pontosan 2006 óta dolgoznak azon, hogy vakvezető kutyák képzésével és átadásával javítsák a látássérült emberek életminőségét. Miközben az iskola 2018 óta abban a szerencsés helyzetben van, hogy vakvezetőiket elsősorban már saját tenyészetükből választhatják ki, korábban kizárólag vásárlás vagy felajánlás útján, nem ritkán pedig a menhelyek kutyáit böngészve jutottak hozzá ígéretes növendékhez.

„A fajtamentéssel foglalkozó szervezetekkel, és országszerte több menhellyel is nagyon jó a kapcsolatunk – mind a mai napig. Ha ígéretes kutyájuk érkezik, olyan, akik a gondozók, önkéntesek szerint érdekelhet minket, azonnal telefonálnak” – tudjuk meg Komondi Piroskától, a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola kiképzőjétől, aki az elmúlt években több olyan kutyával is sikeresen dolgozott már együtt, akiknek – fogalmazzunk így – a göröngyösebb úton indult a pályafutásuk. „Nem szépítem, az esetek jó részében már egy telefon is elég, hogy tudjuk, ez nem a mi kutyánk lesz” – jelenti ki a kiképző, aztán hozzáteszi, mivel az alapítvány – és ő személy szerint is – minden potenciális tehetségnek szeretne esélyt adni a munkára, ezért annyit minden ilyen esetben meg szoktak tenni, hogy megnézik a kutyát.

Ezen az első és szó szerint mindent eldöntő sétán az alapítvány kiképzői két fontos dolgot vizsgálnak:

• a kutya alkalmazkodó,
• illetve az együttműködő képességét.

Persze a végén ennél majd sokkal több kell ahhoz, hogy az ígéretes tehetségből gyakorló vakvezető legyen, de kezdetnek ennyi is bőven elég.

„Miközben a sétákon a kutyával megbeszéljük a világ dolgait, feltérképezzük, akar-e egyáltalán dolgozni” – árulja el Piroska, aki az elmúlt évek során találkozott már mindenféle kutyával.

De volt olyan kutyánk is, aki egy eladott ház udvaráról került a gyepmesteri telepre. Mikor nagy sokára előhúzták a szűk ketrecből, majd szétrobbant az energiától, és azon túl, hogy a gondozói már az első pillanatban figyelmeztettek minket, hogy »fussunk a kutyával ellenkező irányba«, a körülmények miatt még reménytelennek is tűnt. Aztán ez a kutya végül ideiglenes gazdához került, és a gondoskodás hatására teljesen megváltozott; annyira, hogy végül mégis bevált” – meséli.

Fél a tustól, a kalapos embertől, a járó motortól – lehet vakvezető?

Piroska szerint az ismeretlen előéletű növendékek kiképzésekor a legnagyobb kihívás – meglepetés – éppen az ismeretlen előélet. „Mostanra vannak jól bevált módszereink a traumák kiszűrésére, emellett az első hónapban intenzíven visszük is a kutyát mindenfele, hogy minél rövidebb idő alatt minél több dolgot megtapasztalhasson a városban, így az is kiderülhet, van-e olyan félelme, amin nehéz lesz felülemelkednie.”

Az, ha egy kutya fél a kalapos emberektől – vagy, ahogy azt mindjárt látni fogjuk Nelson esetében – a tus hangjától, még nem jelent azonnali kizárást a képzésből. Sőt! Ilyen esetekben a kiképzők minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy csökkentsék az állat félelmét és pozitív élményekkel töltsék fel őket az adott tárggyal, hanggal, zajjal kapcsolatban.

 – mondja Piroska, majd hozzáteszi, más a helyzet akkor, ha egy korábban elgázolt kutya nem mer mondjuk elmenni egy olyan autó mellett, aminek jár a motorja.

Merthogy hiába a menhelyi kutyákra oly jellemző megfelelni akarás, a sok-sok pozitív példa, ilyen is van: a családi felajánlás útján érkezett, menhelyi vagy talált kutyák esetében sokszor tényleg kísért az a fránya múlt. Ami – szögezzük gyorsan le – egyáltalán nem jelent egyenes utat vissza a menhelyre. Piroska azt mondja, azok a kutyák, akik náluk vakvezetőként nem válnak be, egy-egy partnerszervezetükhöz kerülve, minden további nélkül lehetnek még terápiás, mozgás- esetleg hallássérült segítők, rohamjelzők, de akár mentő- és keresőkutyák is. „És – noha erről mostanáig kevesebb szó esett – minden további nélkül lehet az ilyen kutyusokból boldog és kiegyensúlyozott családi kedvenc is.” 

„Hálás vagyok, hogy visszaszökött a menhelyre”

Fennállásának eddigi 14 éve alatt a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola 60 ismeretlen előéletű, és/vagy nehéz sorsú kutyából faragott profi vakvezető kutyát, igaz, az évek során ennél lényegesen többel kerültek kapcsolatba. Piroska nem tagadja, ezeknek a kutyusoknak sokkal alacsonyabb a beválási rátája, mint a tenyészetből érkező növendékeknek: 30-ból mindössze 1 olyan, aki tökéletesen alkalmas erre az összetett feladatra…

És Nelson, Tóth Milán segítője egyike ezen keveseknek. „Az utcán kóborolt, mikor az állatvédők befogták őt” – kezdi az ajkai fiú, akinek Nelson érkezésével régi vágya vált valóra, nem csoda, hogy ma már el se tudja képzelni az életét négylábú segítője nélkül. „Nelson, aki 5 éve még Balu volt, a helyi gyepmesteri telepre került; itt tűnt fel a gondozóinak, hogy amúgy mennyire nyugodt és békés kutya. Szóltak is a baráthegyiseknek, ám azelőtt, hogy ők is megnézhették volna, a sárga labradorért jelentkezett a gazdája, és haza is vitte magával.”

És hogyan lett Baluból ezek után mégis Nelson? Milán azt mondja, ehhez kellett a kutya is, aki szerinte eldöntötte magában, hogy neki nem jó ott, ahol van. „Néhány nappal azután, hogy a gazdája hazavitte, Nelson visszaszökött a menhelyre, innentől kezdve pedig mondhatjuk, hogy el is dőlt a sorsa.” Nagyjából egy időben azzal, hogy az eredeti gazdája lemondott a kutyáról, Nelson képzése már meg is kezdődött az alapítványnál.

És innen már csak egy lépés volt Milán, akivel Nelson villámgyorsan találta meg a közös hangot. Olyannyira, hogy

„Nagy szerelem ez” – mondja Milán, de igazából mondania sem kell; minden gesztusából érződik, mit jelent neki Nelson: abból, ahogy felidézi a kutya első igazi csínytevését, vagy, ahogy szomorúan arról mesél, segítője kezdettől fogva fél a zuhany hangjától és a seprűtől is. „Biztos vagyok benne, hogy ott, ahol korábban volt, bántották őt, és hálás vagyok neki azért, hogy úgy döntött, nem marad utcakutya.”

„Büszke vagyok rá, hogy a vakvezető kutyám menhelyi”

„Azt szoktam mondogatni, hogy ha látnék, én biztos állatorvos lennék. Tudod, az a szegény fajta, aki minden rászorulót ingyen gyógyít” – mondja Danis Diána, aki pont emiatt végtelenül büszke rá, hogy harmadik segítője, Bagira menhelyi kutyus. „Amikor az előéletéről kérdeztem a kiképzőinket, elmondták, hogy az alapítvány a fajtamentésnek köszönhetően talált rá Dunaföldváron. Egyikük még azt is hozzátette, ahogy ott üldögélt a kennelében, pont úgy festett, mint egy bajba jutott lordocska.”

Amíg eljutott Diáék falkájáig, Bagirának el kellett végeznie a vakvezető kutyák szigorú képzését, és át kellett esnie egy rehabilitációin is, és a kihívásoknak itt még nem volt vége. Ahhoz, hogy ő lehessen Dia négylábú segítője, egy különleges elvárásnak is meg kellett felelnie: ki kellett jönnie a lány korábbi, immár 13,5 éves segítőjével, Berill-lel. „Hogy a helyzet még csak véletlenül se legyen egyszerű, nem csak a fiatal kutyának kellett jól kijönnie az idősebbel, az öregnek is el kellett fogadnia a fiatalt” – mondja Dia, aki minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a két kutya végül megszeresse egymást.

„Az első két hét volt a legnehezebb, mikor meg kellett szoknom, hogy minden esetben két jutalomfalatot kell előkészítenem, amikkel két különböző fejet kell keresnem” – árulja el, majd hozzáteszi, mára a két kutya tökéletesen kiegészíti egymást, olyannyira, hogy ha közösen indulnak útnak, Bagira nem csak Diára, de Berillre is odafigyel.

„Tény, hogy a kezdet kezdetén egyszer összekaptak Berill-lel a kaja miatt, és erre később is oda-oda kellett figyelnem rájuk, de ezt leszámítva, szerencsére nyoma sincs Bagirán, hogy durva gyerekkora volt. Szeretek úgy nézni rá, mint egy különleges virágra, akit napról-napra bontogatok, abban bízva, hogy egyszer a nem túl távoli jövőben megláthatom a valódi személyiségét” – mondja Dia, aki úgy érzi abban, hogy Bagira végül olyan lett amilyen, hatalmas szerepe jutott a kiképzőjének, Farkas Darinkának is.

Dia azt mondja, ha választhatott volna, hogy tenyészetből való, vagy menhelyi segítőt szeretne-e maga mellé, az első perctől kezdve az utóbbit választotta volna. És nemcsak azért, mert önkénteskedett (egy 170 kutyáról gondoskodó) menhelyen, hanem azért, mert gyengéi a nehéz sorsú állatok.

Olvass még többet menhelyi kutyusokról, akik az örökbefogadásuk után valami rendkívülit vittek véghez: 

• Kiszagolta gazdája rákját a kutya, akit a halál torkából mentettek meg
• Életet mentett a megmentett kutya Hódmezővásárhelyen
• Örökbefogadott kutya segít a rendőröknek gyakorolni a motozást