„Nem hagyhatjuk, hogy a járvány elszakítson minket egymástól”

Bodzaszörp című mesekönyvedben, amit vasárnap mutatnak be, tizenöt mai mesét olvashatunk nagyszülők és unokák kapcsolatáról, ami a mostani járvány idején különösen aktuálisnak hat. A mesékben fontos szerep jut a feltétel nélküli elfogadásnak, de az is előfordul, hogy felcserélődnek a már megszokott szerepek: a nagymama lesz a gyerek, a gyerek pedig a felnőtt. Sőt, kiderül, hogy egy kislányból is lehet pilóta, ahogy egy férfiból óvóbácsi. A félelem pedig legyőzhető. Hogyan születtek ezek a mesék?

Tavaly év végén fogalmazódott meg bennem az új mesekönyvem témája. Biztosan hatott rám a karácsony a maga lélekfényesítő hangulatával, amikor is apáméknál a nagy családom, ami a mi esetünkben valóban igen nagy, több generációja gyűlt össze, s bizonyára hatott rám az is, hogy ismét a nagymamám nélkül ünnepeltünk, akit nem sokkal korábban veszítettünk el. Akkor még nem tudtam, hogy a vírus az idei ünneplést alaposan át fogja írni, és hogy az a különleges hangulat idén sehol sem lesz. Mégis azt gondolom, hogy az a rengeteg érték és érzés, amit a különböző generációk tudnak adni egymásnak, nem veszhet el csak azért, mert most egy nem normális létezési formában vagyunk kénytelenek élni. Egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy a járvány elszakítson minket egymástól. Ez a mesekönyv is ebben segít: az újrakapcsolódásban.

A könyvben olyan lényeges problémák is előkerülnek, mint a válás, a kortársaktól elszenvedett bullying, a szorongás miatti rémálmok, a félelem vagy épp a szomorúság, amikor egy barát elköltözik. A megoldás a mesékből és a fantázia világából érkezik, és mindig a nagyszülőktől. Mennyiben tekinthető problémaközpontúnak a Bodzaszörp?

A kötet nem egy problémára fókuszál, mint néhány korábbi könyvem, amelyek a testvér érkezését, az óvoda- vagy iskolakezdés nehézségeit mutatják be. Ugyanakkor túlmegy azon, hogy csak a nagyszülővel átélt pillanatokat, lelki kalandokat rögzítse. Nyilván rengeteg ilyen meghitt jelenet is előkerül a kötetben. De megmutatja a gyerekek számára azt is, hogy az élet nem fekete-fehér, s még ha sokszor igencsak feketének és komornak tűnik is, rajtunk múlik, hogy megtaláljuk-e a fényforrást, amivel bevilágíthatjuk. A történetekben szereplő unokák és szüleik gyakran birtokolják ezt az életlámpást, csak valamiért nem tudják használni, vagy elfelejtették, hogy volt nekik valaha ilyen. A nagyszülők viszont egyszerű lelki gesztusokkal segítenek nekik abban, hogy újra rátaláljanak.

Úgy tudom, neked is szoros volt a kapcsolatod a nagymamáddal, korábban meg is osztottál erről egy történetet. Egy régi gyerekkori emlékedről, ahogy a kertben fürdetett benneteket a nővéreddel. Aztán ez a gondoskodás idővel átfordult: már neki lett szüksége rád. A Bodzaszörpben mégis elsősorban a nagyszülők segítenek az unokáiknak megküzdeni egy-egy élethelyzettel, és ők lesznek azok is, akiknek a jelenlétében varázslatos dolgok történnek. Mi az, amit tanulhatunk tőlük, idősebbektől?

Apai nagymamám igazi csodaasszony volt, tele életerővel, ami csak a háborút megjárt öregekre jellemző. Megtanított apróságoknak örülni, semmiségekben csodát látni, és megdolgozni az új dolgokért. Egyszerre tanított meg a kétkezi munkára (főzés, sütés, kertészkedés, varrás) és a lelkiekre (senki nem szavalt nála csodálatosabban verseket, énekelt dalokat, és még humora is volt!). Három fiút nevelt fel egyedül, gondozta az unokákat, betegeket ápolt, jótékonykodott, és olyan közösséget épített a családban és a barátok között, amilyet csak régen tudtak a nagymamák. Hogy mit tanulhatunk az idősebbektől? A fókuszálatlan figyelmet, ami manapság ritka kincs és képesség. Elleshetjük tőlük, hogy a szép és értékes dolgokhoz sok idő kell, és ne spóroljuk meg beléjük tenni a munkát. Hogy a tárgyakra, kapcsolatokra és a lelki békére vigyázni kell, s ha baj éri őket, ne akarjunk mindent azonnal lecserélni. Vegyük elő inkább a stoppolófát, és szőjük újra a szakadt anyagot, vagy reparáljuk meg, ami eltörött. De a legfontosabb, amit ők adhatnak nekünk, az a hit a túlélésre: bármekkora gödörben is érezzük magunkat, csak rajtunk múlik, hogy ki tudunk-e kapaszkodni a mélyből.

A Bodzaszörpben, csakúgy, mint a felnőtteknek szóló Madárasszonyban vagy Marlenka című regényedben is, hangsúlyosan megjelenik a természet, a természetközeliség. Miért fontos számodra ez a motívum?

A természettől elszakított nagyvárosi ember számára kimondottan fontos, hogy újra felfedezze azt az erőt és szépséget, ami a tájat átjárja. Archaikus erők mozognak ott, a virtuális világhoz szokott szemnek láthatatlan csodák. A gyerekeink egyre nehezebben tudnak belefeledkezni a naplemente vörös égboltjába, a szajkó vészjelzésébe, vagy az erdei pinty trillájába. Pedig a természet gyakran sokkal izgalmasabb, és gyorsabban történnek benne a dolgok, mint egy színes applikációban. Sokszor meg kimondottan lassú, de ez is fontos pontja a létezésnek: kell lennie olyan pillanatoknak, amikor csak várunk, és megadjuk a lehetőséget a történésnek. És akkor sem esünk kétségbe, ha épp nem történik semmi. Amikor hosszan ücsörgünk a sors magaslesén, és a legnagyobb zsákmány, amit hazavihetünk, az a várakozás maga.

Bogdán Viktória rajzai jól illeszkednek a meséidhez, szintén jól visszaadják a természet szeretetét. Hogyan találtatok egymásra?

Nagyon hálás vagyok, hogy Csapody Kinga, a Manó Könyvek főszerkesztője, összeismertetett minket. Viki minden rezdülését lekövette a történeteknek, sőt sokszor képileg tovább is írta őket, új dimenziókat nyitva ezzel a mesékhez. A természet- és állatszeretete is érződik a képeken. Egyszerre nagyon modern és mitológiai az a világ, amit megjelenít: az olvasó jóleső izgalommal és otthonossággal mozog a képi tereiben.

Gyerekeknek és felnőtteknek is írsz egyaránt könyveket. Mi a munkamódszered? Egyszerre egy történetben vagy „otthon”, esetleg képes vagy ki-be lépegetni az egymástól eltérő hangok és szerepek között?

Nehéz ki-be lépegetni, főleg, hogy felnőtteknek szóló regényeket írok, ami azt jelenti, hogy egy időre „beköltözöm” a szereplőim életébe, vagy ők „költöznek be” hozzám. Mindenesetre elég szoros kapcsolat alakul ki közöttünk, olyasfajta kötődés, mely a regény megírása után hiányozni kezd. Intenzíven kell jelen lenni a szövegben, gyakran este, elalvás előtt is azon gondolkozom, mi lesz az új fejezetben. A mesekönyvek esetében, főleg amelyben különálló mesék találhatóak, könnyebb a váltás.

Milyen típusú szövegek inspirálnak írás közben?

Mondat -és történetmániás vagyok. Ha a kettő egybeesik, még jobb, mint például egy Nádasdy Ádám-szövegnél. De az se baj, ha inkább nyelvileg varázsol el a szerző, mint mondjuk Esterházy Péter. Szeretem a történelmi könyveket is: az ifjabb Rajk László életinterjú-könyve, vagy Pető Andrea Rajk Júliáról szóló kötete nagyon tetszett. Az egyik kedvencem a Tények és tanúk sorozat, de várom Edith Eger új könyvét is, nagyon szerettem tőle A döntést. Hogy egy kicsit haza is beszéljek, mert „civilben” a 21. Század Kiadónál dolgozom, ott két favoritom volt az utóbbi időben: a Goncourt-díjas Éric Vuillard Napirend című regénye és Ben Lerner Az iskola Topekában című kötete. E kettőnél szintén pompásan kielégült a mondat- és történetmánia iránti igényem.

Min dolgozol most?

Dolgozom egy új regényen, amelynek munkacíme Kerti szonáta. Két testvérpár sorsának különös összefonódásáról szól a második világháborútól a rendszerváltásig. Az árulás és lázadás pszichológiáját mutatja be, azokat a rejtélyes vagy éppen teljesen hétköznapi véletleneket, melyek döntéshelyzetekbe sodornak minket. Utánajár, vajon időben észrevesszük-e, hogy a világ, amiben élünk, már teljesen embertelenné vált, vagy még azzal áltatjuk magunkat, hogy a körülöttünk acsargó kutyák ártalmatlanok, és valójában nem is az országot akarják darabokra szaggatni.

Neked melyik a kedvenc mesekönyved?

• 10 idézet Csukás István meséiből, ami melengeti a lelkünket
• Mesekönyvvel az autistákért – egy anya története két kisfiáról