Zoomon italozott, véletlenül démont idézett öt lány

Szerencsés újságíró vagyok, többek közt például azért, mert tíz éve, amikor még kicsi, furcsa, szerzői filmekben utazott, interjút készíthettem Mundruczó Kornéllal. (Akit azóta már Oscar-esélyesként emlegetnek, főleg most, hogy bemutatta Amerikában készített új Netflix-filmjét.) Az interjú egy azóta megszűnt, és akkor sem túl ismert magazinba készült, én kezdő voltam, bénáztam, ő fáradt volt és érthető módon mérsékelten jött lázba a kérdéseimtől, de volt egy mondata, amit azóta sem felejtek el, és ami azóta is nagyon-nagyon sok helyzetben segített. Amikor a már akkor is átláthatatlan és mutyikompatiblis filmes támogatásokról kérdeztem, ezt mondta:

Micsoda ars poetica, nem? Azóta láttunk már sok mindent, a nagyszerű Steven Soderbergh (Ocean’s-filmek) iPhone-nal forgatott mozifilmeket, készült film, amely végig egy laptop képernyőjén játszódott (Searching), de eddig, azaz tíz évig kellett várni arra, hogy ezt valaki szó szerint vegye és végigcsinálja: hogy játékfilmet forgasson webkamerával. Igaz, nem eggyel, hanem héttel, és a végeredmény még annál is furcsább lett, mint amire a fentiek alapján számítanánk: a Host című horrorfilm ugyanis nem más, mint egy egyórás Zoom-beszélgetés felvétele, az elejétől a végéig, szünet nélkül. Hogy miért akarna bárki egy ilyen nyilvánvaló hülyeséget végigülni?

Hát azért, mert nagyon durva és nagyon jó, konkrétan ez az új Blair Witch Project és Paranormal Activity.

Aki képben van, az tudja, hogy semmi, de tényleg semmi nem ragadja meg egy-egy évhez vagy korszakhoz kapcsolódó közösségi érzületet: hangulatunkat, félelmeinket, a jövőbe vetett hitünket (vagy annak hiányát), mint egy-egy jól sikerült horrorfilm. (Tehát a Zeitgeistet, mondanám, ha lediplomáztam volna a bölcsészkaron; szerencsére nem diplomáztam, így nem is kell ilyen hülye szavakat használnom.) Így aztán semmi meglepő nincs abban, hogy

Még úgy is, hogy a többségük nem idén, hanem még tavaly készült, csak most mutatták be őket, hála például a Shudder nevű (Magyarországon az univerzum végtelen igazságtalansága folytán elérhetetlen) streaming platformnak, amely máris a horror Netflixe lett a tengerentúlon. A szolgáltató olyan tempóban ontja magából a jobbnál jobb, igaz, szerény költségvetésű, de annál kreatívabb filmeket, hogy ha semmi mást nem akarnék nézni, mint horrort, és hetente megnéznék kettőt-hármat, akkor sem jutnék a végére idén. Még közülük is kiemelkedik azonban a (a formátumot és a démonos-megszállós alaphelyzetet ismerve rendkívül metaforikus című) Host, amely akkora siker lett (internetül: akkorát ment) a műfaj kedvelői közt, hogy az elsőfilmes író-rendezővel, Rob Savage-dzsel azonnal vaskos szerződést íratott alá a Bloomhouse stúdió. (Ez kábé olyan, mint egy fiatal tánciskolásnak hirtelen bekerülni a Párizsi Opera Balettbe.)

Hogy mégis miről szól a film? Őszintén szólva nem sokról. A képernyőn egyszer csak felbukkan öt brit lány (majd később egy bozontos arcú pasi, ő szerencsére nem sokáig zavarja a társaságot), barátnők ők, akik a pandémia alatt Zoomon tartják a kapcsolatot. Aki csinált már hasonlót (értsd: a többségünk), az tudja, milyen ez: feszengős, kínos, az idő felét elviszik a fatikus gesztusok („sziasztok, láttok-hallotok? aha, most jó, csak a kép van lefagyva… valaki meghívja a többieket is?”), a kép rossz minőségű, akad, és abban a pillanatban, ahogy valaki belevág a másik szavába, meghal a beszélgetés.

Az öt lány azért kitartóan próbálkozik, látszik, hogy nem először csinálják. A beszélgetés elindítója, a kissé karót nyelt és kontrollmániás Halsey most például kitalálta, hogy a helyzetet egy médium meghívásával dobja fel. A szimpatikus, bár kissé felhős tekintetű, idősebb nő egészen profi szeánszot kezdeményez Zoomon keresztül, még úgy is, hogy ő sem tudja, működik-e így az egész. (Már persze túl azon, hogy szellemek nem léteznek és minden ilyen szeánsz humbug, de ezt már csak én teszem hozzá.) A többiek mérsékelten lelkesek, inkább csinálnák azt, amit öt normális lány ezekben a hülye helyzetekben szokott: inni és vinnyogva röhögni. Haley azonban kíméletlen, a szeánszot végig kell csinálni.

Két baj van: az egyik, hogy egyikük, Jemma, ki tudja miért, bekamuzza, hogy érzi egy szellem jelenlétét; a másik, hogy a médium lakásában valami furcsa történik és elmegy az internete. Ezek után egyre furcsább dolgok történnek a szabályokat nem ismerő és halálra rémült lányok lakásában, végül pedig (nyilván) kiderül, hogy a kamuszellem nem is akkora kamu. Ez a film első tíz perce, a többit nem lövöm le.

A Host című filmet pár hét alatt írták és rendezték, már amennyiben rendezésnek lehet hívni, hogy

A Hostot ugyanis teljes egészében a karantén alatt, a kijárási és egyéb korlátozások betartásával készítették, a stáb tagjai nem érintkeztek, és hogy még izgalmasabb legyen, az egészre annyi pénzük volt, amennyiből egy tisztességes filmsulis vizsgadarabot is képtelenség lenne összehozni. Az igazi tét tehát nem az volt, hogy forradalmasítják-e az ijesztgetős-félelmetes filmek műfaját (ezt csak mellesleg sikerült), hanem hogy ezeket a borzasztó körülményeket sikerül-e előnnyé farigcsálni. Mint a fentiekből sejthető: sikerült.

Sem az ötlet, sem a film nem forradalmi egyébként, a Blair Witch Project által a köztudatba katapultált „talált film” (found footage) formátumát továbbgondolva készítettek már néhány kizárólag egy-egy képernyőn játszódó egész estéseket, ilyen volt például a Netflixen is látható, már említett Searching, amely egy apa kétségbeesett küzdelméről szólt, miután eltűnt a lánya; ahhoz képest, hogy másfél óráig egy MacBook kijelzőjét nézzük, bőven van olyan izgalmas és fordulatos, mint bármely mostanában megjelent hollywoodi thriller. (Sőt.) A Host annyiban rendhagyó, hogy nem csak egy képernyőt, hanem egy Zoom-beszélgetést követünk, azaz a szereplőket pont úgy látjuk egymás alatt és mellett (egyiküket-másikukat pedig néha előtérben, az egész képernyőt elfoglalva), ahogy az igazi kliens működik például egy laptopon. Ráadásul

elkezdődik, majd, ahogy lejár az ingyenes hívás lehetősége, egy óra múlva automatikusan kikapcsol. „Szerencsére” (és ez egy nagyon vastag idézőjel) addigra pont eldől minden szereplő sorsa.

Amilyen egyszerű a film, annyi hiba, értelmetlenség és logikai bukfenc fedezhető fel benne, amit persze mind meg is talált az internet népe. Például:

• Hogy lesz egy óra alatt kora délutánból késő éjszaka?
• Miért nem hívják a rendőrséget?
• És főleg: miért nem mennek egyszerűen el a lakásukból, amikor először érzik, hogy valami nagyon-nagyon nincs rendben?

A film legnagyobb bravúrja, hogy még így is nagyon jó: a puszta formátum és a megvalósítás annyira magával ragadja az embert, hogy képes elfeledkezni mindenről és elhinni az egészet. A kétkedés felfüggesztése fontos, ha filmet néz (vagy bármilyen műalkotást fogyaszt) az ember; ha erre képtelenek lennénk, nem létezne művészet sem. A horrorfilmeknél azonban fontos, hogy a keményebb pillanatokban emlékeztessük magunkat:

A jó horrorfilmtől pedig még így is félsz.

A Hostot nézve azonban nem csak félsz, hanem konkrétan nem hiszed el, hogy ez csak egy film. Éppen azért, mert egy 2020-ban teljesen hétköznapi, mindenki számára ismert helyzetben látjuk a szereplőket: mobilképernyőkön.

Semmi, de semmi filmjellege nincs az egésznek – és ez, ahogy mondani szokták, csodálatos. A démonok nem ügyesen bevilágított (vagy éppen, hogy nem bevilágított) díszletek, hanem IKEA-bútorok közt ólálkodnak, ajtókeretekben, szekrények mögött, ablakokban és hálószobákban. Ott, ahova nem ér el a párwattos spotlámpák és mobiltelefon-zseblámpák fénye. A Hostban nem operatőri trükkök fedik fel vagy rejtik el a gonoszt, hanem a Zoom tömörítési algoritmusának köszönhető béna képhibák, a digitális zaj, a kép és a hang ráadásul pont a megfelelő pillanatokban akadozik. Az ismerős világ: a barátaid lakása (vagyis az a szelete, amit mobilod, laptopod képernyőjén látsz belőle hétről hétre) egy pillanat alatt fenyegető, baljós környezet lesz, a kamera nem mozdul, amíg a szereplők meg nem mozdítják (például, mert menekülniük kell), így eltűnnek a megszokott ijesztgetős horrorfilmklisék is: sosem tudhatod, mikor rémülsz majd halálra.

De – és ezt megígérhetem – ami késik, nem múlik.

A Host ráadásul nem csak a Zoom-konferenciát használja nagyon okosan, hanem az okostelefonok mindenféle szelfifilterét is. Az egyik lány viccből gyíkemberré változtatja a saját arcát, a 3D-s szűrőt pedig nyilván nem kapcsolja ki, amikor elkezdődik a valódi horror; még nem láttam filmet, amely egyszerre volt ennyire ijesztő és a maga groteszk módján vicces. Az pedig, amikor

mert a telefon kamerája ugyan nem látja, de a mélységérzékelője kitapogatja, hogy van ott valaki, hát, az tényleg a legijesztőbb pár másodperc például a Sinister óta. Az meg, mint tudjuk, klinikailag igazoltan a világ legdurvább horrorfilmje.

Aztán persze lehet, hogy eltűnik a süllyesztőben a film, legfeljebb egy lábjegyzet lesz belőle a (horror)filmtörténelem-könyvekben. Sőt, az is lehet, hogy pár év múlva már nem értem majd, mit voltam úgy oda. A gyerekeink meg, akik nem a home office-os, karanténos világban nőnek fel (adná az ég), talán értelmezni sem tudják majd az egészet. Ám addig is, amíg ez van, nézze meg mindenki, ha kell, távirányítóval és párnával a kezében: horror ide vagy oda, hatvan percben jobban megmutatja nekünk 2020 abszurditását, mint bármi más.

Az biztos, hogy egy online meeting és zoomos iszogatás sem lesz olyan soha többé, mint eddig.

Horrorfilmek? Erre tessék!

• 12 rémisztő és izgalmas idei horrorfilm, hogy halloweenkor retteghess a pokróc alá bújva
• Az iskolában nem mert megszólalni, tíz év múlva meztelenül táncolt a temetőben
• Élőben szállta meg egy szellem a híradós műsorvezetőt, egy néző megölte magát