Minden napra egy horrorfilm: ilyen az énidő család nélkül

Nehéz az énidőről írni, ha kis túlzással az egész életem az – ami nem is olyan kényelmes, mint amilyennek hangzik. Maradjunk hát a sokkoló filmeknél.

A szerkesztőség összes állandó tagja vállalta, hogy ír arról, hogyan használja (ki vagy el) az énidejét, azaz azt a napi pár percet, jó esetben egy-két órát, amit tényleg csak magára szán, magával, magában. Most rajtam a sor. Azt hittem, könnyű lesz, hát mégis mi lenne abban nehéz, hogy az ember leírja, mit csinál szabadidejében, nem? Márpedig az: nagyon nehéz, és végtelenül zavarban vagyok tőle, mert míg a korábbi epizódok lopott percekről, a gyerekek elalvása utáni kegyelmi állapotról, villamoson olvasott magasirodalomról vagy éppen az iszonyú hajtás utáni értelmetlen semmittevéssel töltött kigyűrődésről szólnak, nálam egészen más a helyzet, nekem ugyanis nincsenek gyerekeim, egyedül élek, férfi vagyok (ez most most itt csak a hagyományos, időigényes női elfoglaltságok hiánya miatt fontos, mint a körültekintő szőrtelenítés, smink, negyvenperces hajmosás és így tovább). Ráadásul viszonylag kötetlen a munkám és – ami már végképp vérlázító – még szeretem is, tehát tulajdonképpen

az egész életem egy nagy énidő.

Ezért most ne tessék rám irigykedni: senkit sem ismerek, aki megbánta volna, hogy a család vagy a karrier kedvéért lemondott volna az énidejéről, nyilván fontos és szép pillanatokról maradok tehát le. Mindenesetre ez van: az én énidő-vallomásom nem a fellélegzésről szól, arról, hogy végre van magunkra pár percünk, hanem arról, hogyan lehet együtt élni saját magunkkal úgy, hogy ha nem is foglalkozunk kizárólag épületes (majdnem azt írtam, értelmes, de ennek a szónak 2020 márciusában valahogy nincs igazán, izé, értelme) dolgokkal, azért mindennap egy kicsit okosabbak, jobbak, többek legyünk.

(A másik, amiért zavarban vagyok, hogy ennek a cikknek a megírását, persze akaratlanul, sikerült a koronavírus-para közepette éppen az országos vészhelyzet bejelentésének napjára időzítenem, hát most aztán lesz énideje mindenkinek, annak is, aki pont nem szeretné, mindegy, remélem, ettől az alábbiak még aktuálisabbak lesznek.)

Van nekem egy elméletem (na jó, inkább gyakorlatom): ha az embernek van ideje kultúrát fogyasztani, és van kapacitása túllépni azon, hogy „mindegy, csak kikapcsoljon” (amivel, mármint az agyzsibbasztó kikapcsolódással persze semmi baj nincs, sőt!), akkor egyszerűen kötelessége elmenni a falig, és kitenni magát a lehető legextrémebb, legfelkavaróbb műalkotásoknak. Egyszerűen semmi másnak nincs értelme. Szerencsére elmenni a falig (legalábbis ami a popkultúrát illeti) sosem volt olyan egyszerű, mint most, és erre a legjobb példa ez a három rendező: Ari Aster, Robert Eggers és Jordan Peele. Életedben nem hallottál még egyikükről sem? Semmi baj, nem a te hibád – de attól még hiba. Ideje tehát orvosolni.

Ari Aster, Robert Eggers és Jordan Peele rendezők (Fotók: Getty Images)

Ari Aster, Robert Eggers és Jordan Peele rendezők (Fotók: Getty Images)

Hármukban sok közös van: viszonylag fiatalok, egyszerre indultak a pályán és nemrég mutatták be második filmjüket. Ezek a második filmek pedig legalább olyan jók lettek, mint az első filmjeik. Ami pedig a legfontosabb: mindhárman horrorfilmeket készítenek, de teljesen másokat, mint amiket horror címen az utóbbi ötven évben megszokhattunk. (És persze egymáshoz képest is teljesen másokat.) Tessék tehát megnézni őket: hat film, ez azért a Bezárt Mozik és Színházak Évében igazán nem sok!

Ari Aster úgy rendez felkavaró, sokkoló, napokig álmatlanságot okozó filmeket, hogy vér alig van bennük, az olcsó hatáskeltéssel operáló horrorfilmekre jellemző ijesztgetés pedig egyáltalán nincs. Az Örökség (Hereditary) egy diszfunkcionális családról szól, amelyet mellesleg egy titokban sátánista, a film elején már halott nagymama által megidézett démon kínoz, vagy nem, és csak beképzelik az egészet. Szinte mindegy is, mert a film valójában arról szól, le tudja-e vetkőzni egy anya (a mindig fantasztikus Toni Colette) a szörnyű gyerekkort, és a saját gyerekeinek már normális mintát mutatni; a válasz borítékolható (dehogy tud, a traumák ellenállás nélkül szállnak generációról generációra, kivéve persze, ha az egész család elpusztul, amire esetünkben egész jó esély mutatkozik), az Örökség végefőcíménél pedig semmi mást nem akartam, mint megölelni a gyerekeimet, vagyis semmi mást nem akartam volna, ha lennének gyerekeim.

Második filmje, a Magyarországon forgatott Fehér éjszakák (Midsommar) ugyanez, csak család helyett lelkileg bántalmazó párkapcsolattal, egy bizarr, skandináv néprajzszakos szektával és az elmúlt évtized egyik legmegrázóbb jelenetével arról, hogy mindjárt más a gyász, ha az embert egy tucat nő támogatja szó szerint, elölről-hátulról, vele együtt ordítva és zokogva.

Robert Eggerst szintén az őrület érdekli, vagyis az, hogy az eleve labilis embereket (tehát bárkit) hogy borít meg végleg, ha extrém körülmények közé kerül. A Boszorkány (The Witch) 17. századi, erdőszéli tanyája a legszadistább feminista (horror)film díszlete, amelyben a korabeli mércével is durván aszkéta, protestáns családban boldogulni próbáló kamaszlány lépésről lépésre ébred rá saját hatalmára, és arra, hogy a családját brutálisan megkínzó boszorkányszekta akár szövetséges is lehet.

A Világítótorony (The Lighthouse) pedig Robert Pattinson diadalmenete, amellyel végképp levetkőzi a nyálas vámpírszerepet: egy elhagyatott világítótoronyban kínozzák egymást majdnem (?) halálra Willem Dafoeval az 1800-as évek végén. A Világítótoronyról sokan elmondták már, hogy az elmúlt évek egyik legszörnyűbb filmje, olyan erőszakba torkolló hatalmi játszmákkal, hogy ember legyen a talpán, aki egy ültében végignézi. (Rettenetes képzavar, de most már így marad.) Azt már kevesebben mondták el, hogy az elmúlt évek egyik legszebben (ráadásul fekete-fehérben és nagyon furcsa képaránnyal) fényképezett filmje: bárhol nyomjuk meg a pause gombot, egy falra is kiakasztható csodás fotográfiát kapunk. Nem árt tudni, hogy mindkét film korabeli angollal szólal meg, azaz minden szereplő pont úgy beszél, ahogy az adott kor és társadalmi rang emberei tették. Készülj tehát rá, hogy középszintű angollal sem értesz majd egy kukkot sem. Ez egyébként furcsa módon nem vesz el a filmek erejéből.

Jordan Peele-t nem csak az ABC-sorrend kedvéért hagytam utoljára, hanem azért, mert ő a legkönnyedebb, legviccesebb és legszórakoztatóbb – és ezt úgy mondom, hogy az eddigi két filmje hónapokig nem hagy majd nyugodni. Peele fekete rendező, ami azért fontos, mert feketékkel és feketékről készít filmeket – méghozzá fehéreknek. Szerencsére nem kell amerikainak lennünk, vagy ismerni az afroamerikaiak helyzetét, hogy megértsük, mit jelent ez. Első filmje, a Tűnj el! (Get Out) úgy szembesít a mindenkiben, még a „jó fej”, liberális fehérekben is motoszkáló rasszizmussal, hogy közben egy percre sem várja el, hogy lelkifurdalást érezzünk, csak simán hagyja, hogy magunktól rakjuk össze, mit akar mondani. A fekete pasit a szüleinek (hatalmas vidéki házukban) bemutató lány és a szerencsétlen srác történetét nem a vér vagy a sokkoló fordulatok, hanem a szekunder szégyen miatt nehéz nézni, legalábbis eleinte; a vége felé persze, amikor kiderül, mire megy ki a játék, és hogy a (gyanúsan) jó fej, támogató szülők mit is terveznek, mégis inkább a sokkhatás és a vér miatt nehéz. De ettől még kötelező.

A Mi (Us) című tavalyi film meg… hát, erről nehéz mit mondani. Arról szól, hogy egy teljesen normális, középosztálybeli fekete család megérkezik a tóparti víkendházába, minden békés, este azonban egy idegen család jelenik meg a ház előtt. Pontosan úgy néznek ki, mint ők, csak éppen narancssárga overall van rajtuk, nem tudnak beszélni… és meg akarják ölni őket. Na jó, nem csak erről szól, hanem sokkal többről. Ha készen állsz arra, hogy hetekig agyalj rajta (és nem biztos, hogy megfejted), akkor nézd meg ezt a filmet.

Akármeddig tudnám folytatni, de ennél tovább nem akarok kínozni senkit. Nektek és most ez az én énidőm: hat film, azaz naponta egy, a hetediken megpihenhetsz, rád fér majd. És akkor már úgyis ott vár a soron következő énidő.

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése