Énidő, az ötven perc a villamoson

Nem panaszkodom, naponta legalább két órám van, amikor csak magammal lehetek. Megtanultam értékelni ezt a többször fél órát, és már tudatosan készülök rájuk.

Nincs drágább, mint az a napi pár perc, amit magunkra tudunk fordítani. Aztán eljön a péntek és rájövünk, hogy még egyetlen perc sem jött össze. Ha lefeküdtek a gyerekek, elment a férj pecázni, az anyós sem tőlünk várja a világmegváltó gondolatokat, akkor mi jövünk. Most induló sorozatunkban leírjuk, hogy mi mit csinálunk, amikor egyesben vagyunk saját magunkkal, hátha egyre többen szakítotok időt magatokra. Cseppet se féljetek, közülünk sem olvas mindenki magas irodalmat, vagy jár múzeumba minden héten, nem ez a lényeg. Valaki a Dirty Dancinget nézi meg heti rendszerességgel, más sütőben sült gombóccal kapcsol ki, és olyan is akad, aki bugyuta sorozatokat darál, ha csak a bambulni szeretne. Mostantól minden pénteken adunk néhány tippet, hol aktuális programokkal, hol könyvekkel, de jóga és házi festés is lesz az ötletek között.

Nekem aztán nincs lelkiismeret-furdalásom, ha kiveszem a teljesen jogosan járó énidő perceimet! Megérdemlem, az enyém, megdolgoztam érte, és kész! Egyetlen probléma, hogy tényleg nem jut rá időm, vagy nem úgy, mint ahogy szeretném. 

Nemcsak a kutya miatt csinálom

Más talán luxusnak tartja, de minden reggel húsz percem is jut arra, hogy végiggondoljam a napom. Reggel ugyanis háromnegyed ötkor kelek, és tíz perccel később már lent is vagyok a kutyával az utcán. A park tíz perc séta oda és vissza, közben ráérek gondolkodni. A parkban már nem, mert akkor a kutyával foglalkozom. A férjem nem érti, hogyan vagyok képes ilyen korán kelni, de az az igazság, hogy nemcsak a kutya miatt csinálom, hanem nekem is kell ez a pár perc, amikor tempósan haladva a gondolataim közé bújhatok. Ebből következik, hogy a legjobban akkor tudok kikapcsolódni, ha gyalogolok, lehetőleg egy erdőben, de a Nagykörút is megteszi. 

természet, kutya, gyaloglás, énidő

A tempós gyaloglás a legjobb énidő (Fotó: GettyImages)

Nyár elején szeretném teljesíteni saját kihívásomat, és egy nap alatt százezret lépni, úgyhogy az utóbbi hetekben erre is készülök hétvégente a családi túrák alkalmával, napi 30-40 ezer lépéssel. 

Egy elsős és egy kilencedikes gyerekem van, ami azt jelenti, hogy teljesen másképpen, de folyamatos jelenlétet igényelnek. A kamasz természetesen csak akkor szeretne személyesen is érintkezni velem, amikor neki van igénye erre, a kicsi még igényli az offline közelségemet is, és nem írogat olyan sms-eket az iskolából, hogy keressem meg a tornacuccát, mert biztosan én raktam el, ha a suliban nincs.

Bár itthon dolgozom, ez nem azt jelenti, hogy egész nap mindenre ráérnék, viszont azt igen, hogy sosincs időm semmire. Fodrászhoz például már két hete esedékes lett volna elmennem, és még csak be sem jelentkeztem, de a vasalás sem az erősségem.

Tavalyelőtt úgy döntöttünk a férjemmel, hogy utoljára az életben megpróbáljuk rászoktatni magunkat a sportra. A saját legnagyobb megdöbbenésünkre ez sikerült is, és büszkén mondhatom, hogy két éve rendszeresen, heti három alkalommal sportolunk, ebből kettő hétköznap reggel van.

A helyzet az, hogy a sportnál valóban nincs jobb énidő, kár, hogy ezt nem tudtam húsz éve!

Ha más is elkezdené, azzal tudom biztatni, hogy ha az első három hónap után a negyedikbe is belevág, akkor nyert ügye van, úgy tűnik, a sport tényleg az élete részévé vált. Nem kell mindig szeretni, bátran lehet utálni is, de meg kell csinálni. Kell hozzá persze elhatározás, akaraterő és kitartás, de talán az a legfontosabb, hogy soha, semmilyen körülmények között ne engedjünk rászervezni a sportra, és egy órára némítsuk le a telefont.

Eszter tippjei a hétvégére

Megsütni: A világ legjobb cheesecake-jét

Megnézni az Örkényben: A lélek legszebb éjszakáját

Olvasni: Bill Bryson Egyik lábam itt című fergetegesen vicces könyvét, ha már kimozdulni nem fogunk tudni az eső miatt

Amikor pedig csak bambulnék ki a fejemből, akkor én is sorozatokat és dokumentumfilmeket nézek. 

Új kedvencem a The Kominsky Method, egy komédia az életről. Nem is akartam megnézni, mert valahol azt olvastam, hogy  a megöregedésről szól, de ettől nagyobbat nem is tévedhettem volna a filmmel kapcsolatban. Michael Douglas és Alan Arkin valójában pont az életet ünneplik ezekben a harmincperces részekben, és annyira magával ragadóan teszik mindezt, hogy minden egyes rész végén percekig csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak ilyen életem lenne nekem is. Nem a vagyonra gondolok, pedig a szereplők igencsak jómódúak, hanem az életszemléletre.

Ez a sorozat nem hazudik. Az élet mindenkinek nehéz, mindegy, milyen gazdag vagy, de ha szerencsések  vagyunk, mindnyájunknak megadatik, hogy megöregedjünk. Zsémbesek és betegek leszünk, igen, de ha ma elkezdünk dolgozni azon, hogy később se maradjunk magányosak, akkor némi humorérzékkel jó esélyünk van rá, hogy boldogok maradhassunk hetvenévesen is. 

Szerencsés vagyok, ugyanis az esti mesélés a férjem feladata, így attól függően, hogy mennyire izgalmas az a könyv, amit  éppen ők olvasnak, nekem is jut mindennap harminc-negyven perc olvasásra.  Imádok olvasni, mégis rettenetesen el vagyok maradva a megvásárolt könyveimmel. Ettől aztán komoly lelkiismert-furdalásom volt, egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy a japánoknak van egy szavuk arra, ha valakinek több könyve van, mint amennyit el tud olvasni. Ez a szó a cundoku. Így már egyáltalán nem olyan ijesztő a dolog, hiszen mások is görgetik maguk előtt az olvasnivalót. Ha csak egy könyvet is, de azt akkor is elolvasom havonta. 
 
Ez most éppen Elif Batuman A félkegyelmű című könyve. Kicsit hasonló érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, mint az előbb említett filmmel. Nem történnek benne világmegváltó dolgok, mégis jó érzés olvasni. Mindig is érdekelt, milyenek lehetnek azok a szerencsések, akik a Harvardra járhattak. Nem is tévedtem nagyot.

A bevezető szerint, 1995-ben a Harvard Egyetemen a török szülőktől származó Selin először találkozik az e-maillel. A kezdő orosz szemináriumon megismerkedik egy magyar matematikushallgatóval, és minél több levelet vált vele, annál jobban belehabarodik. A nyári szünet már  Magyarországon találja, hogy egy kis Heves megyei faluban angolt tanítson a helyi gyerekeknek. Selin a magyar vidéken egy kitömött menyét szobatársa lesz, megismerkedik a Mátra Múzeum mamutjával, és egy életre megjegyzi, hogy tejföllel minden étel finomabb. 
 
A végére hagytam a podcasthallgatást, mint az utóbbi fél év egyik aktív kikapcsolódásának a módját. A lányom elég messze jár iskolába, délután én megyek érte villamossal és busszal. Az út 50 perc. Remek lehetőség podcastokat hallgatni. Sokszor annyira belemerülök, hogy az utolsó pillanatban ugrom csak le a buszról, vagy kiabálok a sofőrnek, hogy legyen kedves megállni. Olvashatnék is, de beszippantott ez a műfaj.