Énidő: évekbe telt, mire megtanultam engedni magamnak az énidőt

Sokáig nem voltam tisztában azzal, hogy a magammal, magamért töltött idő nem hiábavaló időpazarlás, hanem elemi szükséglet.

Kezdjük egy vallomással: kattogós vagyok, vagyis olyan ember, akinek folyton pörög az agya valamin. Ha épp nem fiktív párbeszédeket gyártok gondolatban a legkülönbözőbb élethelyzetekre, akkor listákat írok: elalvás előtt, ébredés után, zuhanyzás közben, sőt még a tévét bámulva is képes vagyok magamat a „most-azonnal-meg-kellene-csinálnod-szóval-ne-csak-üldögélj” dolgokkal kínozni. Évekbe telt, mire megtanultam lehalkítani ezt a folyton elégedetlenkedő, türelmetlen és idegesítő hangot a fejemben, és végre lelkiismeretfurdalás nélkül tudtam kézbe venni egy jó könyvet és eltölteni vele egy-két órát. A saját örömömre.

Mindezt azért, mert sokáig nem voltam tisztában azzal, hogy a magammal, magamért töltött idő nem hiábavaló időpazarlás, hanem elemi szükséglet. Még néhány éve is megszállott módjára kerültem a lehetőségét az ilyen ”üresjáratoknak”. Mindenre igent mondtam, és kismillió (sokszor egyébként teljesen felesleges) dologgal zsonglőrködtem egyszerre, hogy hasznosnak érezzem magam: a csúcsok csúcsa persze az a néhány hónap volt, mikor jó ötletnek tűnt egyszerre írni a kommunikációs és a német irodalom szakdogámat, mellette készülni a nyelvvizsgára úgy, hogy közben egyik rövid határidős cikket vállaltam a másik után. Elhitettem magammal, hogy jó dolog ennyire elfoglaltnak lenni és ájulásig fárasztani magam minden nap, pedig egyáltalán nem volt az.

Nem fogok hazudni, néha még most is vannak ilyen időszakok. Azért, mert reflexből hagyom. A jó hír viszont, hogy mostanra megtanultam, hogy még ilyenkor is kellenek azok a pici dolgok, amik, minden egyes alkalommal, üzembiztosan ki tudnak rángatni a kellek és muszájok világából, ha csak arra a pár órára is. Megtanultam, hogy az énidő nekem is jár. Magam miatt.

Kegyelmi másfél órák a teniszpályán és az edzőteremben

Kevés olyan pillanat van az életemben, amikor tényleg, csak és kizárólag magamra figyelek, és a kevesek egyike az, amikor épp Mariann (a pilatesoktatóm) izzaszt a 90 perces órái egyikén (mostanában leginkább online). Túlzás nélkül kegyelmi másfél óra ez (még úgy is, hogy az idő nagy részében az életemért küzdök egyébként), mert két támaszhelyzetes és három hasizomgyakorlat között nem hogy a problémáimat, de sokszor még a nevemet is elfelejtem. Csak a feladatokra, a légzésemre, az izmaimra (no, és persze a fájdalomra) bírok koncentrálni, és az óra végeztével rendre felszabadultabban távozom. Meg 2-3 centivel magasabban.

A pilatesórákkal ellentétben a teniszpályára nem holmi hedonista örömkeresés, sokkal inkább a túlélési ösztön vitt először. Úgy 10 éve. Akkoriban durván pánikbeteg voltam, és kellett valami, amibe becsatornázhatom azt a stresszt, amivel nem tudtam mit kezdeni. A tenisz végül is adta magát: üss, fuss, üss, fuss, lehetőleg minél gyorsabban és minél erősebben. Álmomban nem gondoltam, hogy a kezdetben csak agyatlan ütögetés mostanra az életem szerves része lesz. Pedig az lett: alig-alig van olyan hét, hogy ne fognék ütőt a kezembe, sőt, annyira fontos énidős program ez, hogy minden mással szemben elsőbbséget élvez.  

Alig-alig van olyan hét, hogy ne fognék ütőt a kezembe

“My kind of detox” (A szerző fotója)

Amikor legszívesebben itt hagynám az egészet a francba…

Ahogy mindenkinek, nekem is megvannak azok a pillanataim, amikor semmi, de tényleg semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy egy kis időre kiüssék az agyamat. Amikor elegem van a melóból, és nem akarok a napomon pörögni, nem akarom a gondolataimat és az érzéseimet rendezgetni, nem akarok tervezni és legszívesebben itt hagynám az egészet a francba, akkor odaülök a kanapéra és megnézek egy Aranyásók Alaszkábant a Discovery Showcase-en. Vagy, ha az éppen nincs, akkor butulok egy kicsit a Helyszínelőkön, vagy Doktor Csonton, és, ha ez sem segít, mert tényleg vége a világnak, akkor még mindig ott a Marvel Univerzum: olyan még sose volt, hogy egy Vasember, vagy Pókember, esetleg Galaxis Őrzői után rosszkedvűen álltam volna fel a tévé elől.

A fentiekből következik, hogy a sorozatnézés nálam nem tartozik az agyatlan énidős tevékenységek közé. Az „prémium kategória”, aminek minden alkalommal megadom a módját: többek között pattogatott kukoricával és bekuckózós takaróval, lehetőség szerint a nap legvégén, amikor már tényleg szabad. Vannak állandó kedvenceim, amiket egy-egy nehéz nap után, bármikor és bármelyik résztől szívesen újranézek:

  • West Wing (Az elnök emberei – Aaron Sorkin őrületes tempójú párbeszédei és a szerethető karakterek miatt.)
  • Gilmore Girls (Szívek szállodája – A popkulturális utalások és a szarkasztikus nagymama, Emily Gilmore beszólásai mindig feldobják a napom.)
  • Game of Thrones (Trónok harca – Egyszerűen imádom Tyrion Lannister és Varys jeleneteit, az ármányokat, a sárkányokat, a mágusokat, meg az egész misztikus világot, ahogy van.)
  • Stranger Things (Nyomozó gyerekek, ronda szörnyek, kellemes retro hangulat az 1980-as évekből.)

És vannak újak is, amiket eddig legfeljebb egyszer láttam, de már most tudom, hogy állandó kedvencek lesznek majd:

  • Breaking Bad (Totál szívás – Ezt nézzük most épp, és igen, tök ciki, hogy csak most jutottunk idáig.)
  • Witcher (Vaják – Henry Cavill sokatmondóan hümmög és meglehetősen gyakran félmeztelen: kell ennél több?)
  • Dark (Időutazós, borzongatós, gondolkodós: csak könyörgöm, zárják le jól!)

Amikor minden jó, az a könyvek ideje

Az énidőzés legmagasabb szintjén (ha létezik ilyen egyáltalán), nálam könyvek sorakoznak. Ritkábban is jutok hozzájuk, mint szeretnék és ennek első és legközvetlenebb oka, hogy képtelen vagyok csak öt oldal kedvéért elővenni egy könyvet. Ha olvasok, nagyon olvasok: ez azt jelenti, hogy órákig fel se állok a székből, és annyira belemerülök a történetbe, hogy még pisilni is elfelejtek. Ez nem olyasvalami, mint egy pilatesóra, vagy egy sorozatrész, amit bármikor be tudok ütemezni még egy feszítettebb napomba is. Ehhez tényleg idő kell. Meg agy. De legfőképp csend. Belül.

Egy ideig zavart, hogy a barátaimmal ellentétben nem habzsolom a könyveket, sőt, épp ellenkezőleg, inkább csak tologatom őket magam előtt, de pont az egyik kolléga énidős írásában találkoztam a cundoku kifejezéssel (mint megtudtam, így mondják japánul, ha valakinek több könyve van, mint amennyit el tud olvasni), és azóta megnyugodtam: ha máshol külön szó van erre, akkor minden rendben van. Most egyébként Andrzej Sapkowski Vaják-sorozatát gyűröm, és ajánlom mindenkinek, aki alaposan kiéhezett egy jó(bb) fantasyre, miközben arra vár, hogy George R.R.Martin végre valahára befejezze a Trónok harca utolsó két könyvét.

Feltételezem, én előbb leszek meg az összes Vajákkal, mint a fenti szerző a fenti két könyvvel, szóval ezután Delia Owens Ahol a folyami rákok énekelnek című könyvét olvasom majd, aztán Margaret Atwood Ehető nőjét, és Jo Nesbótól is van az éjjeliszekrényemen egy új krimi. Cundoku. Mondom én.