Egyszer már majdnem kihalt az egész emberiség

Habár azt már mi is több ízben leszögeztük, hogy az emberiség egy távoli – nagyon távoli – napon ki fog halni, egyelőre nem fenyeget minket ez a veszély, hisz jelenleg csaknem 8 milliárdan élünk a Földön, és némely előrejelzések szerint úgy harminc-negyven év múlva talán a 10 milliárd is meglesz, ami azért felvet bizonyos aggályokat, de hát ez van (elsőre talán meghökkentőnek tűnik, pedig elvileg igaz: ha a jelenlegi ütemben növekszik tovább a létszámunk – ami természetesen kizárt  – akkor pontosan 8604 év múlva a teljes ún. megfigyelhető világegyetem kizárólag emberekből fog állni).

 Ráadásul amellett, hogy úgy szaporodunk, mint az őrült, még páratlanul sikeresek és gátlástalanok is vagyunk: hogy mást ne mondjunk, tavaly év végére a civilizáció – vagyis az emberiség által előállított tárgyak – össztömege meghaladta a Földön fellelhető biomassza – a fűszáltól a rinocéroszon át a kedves olvasóig minden – össztömegét. Szóval az emberiség története a piramisoktól a haspólókig, a reformációs mozgalmaktól a holdraszállásig és a görög hármas egységtől a Tiger Kingig igazi diadalmenet; pontosabban igazi diadalmenet kisebb-nagyobb kellemetlenségekkel, döccenőkkel és váratlan hajtűkanyarokkal.

Efféle nem várt kellemetlenség volt az is, amikor egy ponton kis híján kihalt az egész emberiség – igaz, ez eléggé régen történt, még bőven a történelem előtti időkben, nagyjából 74 ezer évvel ezelőtt (csak hogy legyen mihez viszonyítani: a willendorfi vénuszt úgy 30 ezer éve faragta az ismeretlen őskőkori művész, az első városokat pedig jelenlegi ismereteink szerint körülbelül ötezer éve alapították – mintha csak tegnap lett volna!). Ekkoriban tört ki ugyanis az indonéziai Szumátra szigetén található Toba vulkán (ma már egy jóval békésebb tó van a helyén), amely 2800 köbkilométer lávát, hamut és egyebeket okádott a felszínre, vélhetően egyenesen a pokolból: ezek beterítették az egész Indiai-szubkontinenst, elzárták a napfényt, savas esőket, globális szárazodást és drasztikus lehűlést – egy csaknem tíz éven át tartó ún. vulkanikus telet – okoztak, ami pedig egyenes úton vezetett az élővilág tömeges kihalásához. Ehhez mérhető, már-már bibliaicsapás-szerű szupervulkáni tevékenység (a hivatalos vulkánkitörési index szerint: mega-kolosszális) sem azelőtt, sem azóta nem volt az emberek korában.

A katasztrófa alighanem az emberiséget is a kihalás szélére sodorta: egyes vélemények szerint őseink mindössze 3-10 ezren maradtak (ezt nevezzük népesedési és genetikai palacknyak effektusnak), ami egy jó hangulatú focimeccshez bőven elég, azonban egy komplett civilizáció megalapozásához már elég kevésnek tűnik. Csak a kiváló alkalmazkodóképességünknek köszönhető, hogy nem jutottunk mondjuk a Pangeát a dinoszauruszok előtt uraló hüllőszerű synapsidok szomorú sorsára. Ugyanakkor az utóbbi években Afrikában és Ázsiában előkerült leletek – többnyire egyszerű kőeszközök – alapján akár arra is lehet következtetni, hogy a Toba vulkán kitörése korántsem járt olyan végzetes következményekkel, mint ahogy azt eddig gondoltuk, és mind Indiában, mind pedig Dél-Afrikában többé-kevésbé stabil maradt az emberi populáció – noha abban egyetértenek a kutatók, hogy őseink genetikai változatossága erősen lecsökkent ebben az időben, ám ennek egyéb okai is lehettek.

Dolgok, amelyek már nagyon-nagyon régen történtek:

• Már a Pangea előtt is úgy jöttek-mentek a szuperkontinensek, mint a huzat
• Így nézett ki az égbolt 3600 évvel ezelőtt
• Kiderült: a nők ugyanúgy vadásztak az őskorban, mint a férfiak