Nem tudom, mi történik, de ordítok én is: így próbálom 37 évesen megszeretni a focit

Engedelmesen és gondolkodás nélkül felteszem a kezem (gondolkodni itt bármin eleve nem éppen egészséges), próbálnám csak nem feltenni, a férfi, aki ezt ordítja felém, dupla akkora, mint én, és tizedannyi haja van. Ezer kilométerre vagyok az otthonomtól, pont ugyanennyi ember közt, ezek az emberek (kilencszázhetven férfi és harminc nő) egyszerre, nagyon hangosan, rímekben, meg-megdöccenő ütemhangsúllyal vetik alá éppen etnográfiai elemzésnek az ellenfél csapatát, a Razgradot. Hatvan perce megy a meccs, nekem pedig szerencsére egyre ritkábban kell emlékeztetnem magam, hogy mit keresek itt:

Sokkal jobban állok, mint a csapat (izé, csapatunk), az FTC. Ezzel mondjuk sokat nem mondtam, mert az FTC elég szarul áll (nem állt szarul – a szerk.).

Fotó: Neményi Márton

Az úgy volt, hogy sosem szerettem a focit. Nem, nem is ez a helyes kifejezés: úgy tűnik, csecsemőkoromban a kanyaróval és a rubeolával együtt beoltottak mindenféle sport ellen is, a csapatsportok ellen különösen. (A mozgás ellen szerencsére nem.) Nem tudom, min múlik ez, genetika, szociokulturális háttér, drukker báty (vagy annak hiánya), napraforgómag-allergia, ezek mind együtt, vagy 

A foci ellen pedig nemcsak beoltva vagyok, hanem a magyar közoktatási rendszer és a kilencvenes évek külvárosi gimijeinek általános közege mindent megtett azért, hogy szívből meggyűlöljem ezt az egyébként nyilván nemes múltú és milliárdokat (embert és dollárt is) megmozgató sportágat. Nem tudom, most mi a helyzet, az én időmben (de szörnyű volt ezt leírni) valamiért minden tesitanár adottnak vette, hogy mindenki tud és akar focizni, magától értetődő szabadidős elfoglaltság volt ez, ha nem lenne píszíterror, azt írnám: a vérünkben van. A részleteket hagyjuk is, elég annyi, hogy talán minden másképp alakul, ha valaki odajön és azt mondja, „várjál, mutatom”.

Az tehát, hogy kimaradt a foci a férfiszocializációmból, finom és diplomatikus kifejezés. Én vagyok az ember, aki nem tudja, mi a les, mi a szöglet, mikor rúgnak büntetőt és tizenegyest, miért kötelező a szotyola, és a vébédöntőn kik játszanak az izékkel. Nem egyszerűen nem tudom, megtanulni is képtelen vagyok: a YouTube-videókat kockáról kockára léptetve sem látom át, miért les a les, mit kell nézni, amikor helyzet van, mi után van szabadrúgás, és mi után van tizenegyes. (Ha a kedves drukker olvasó a haját tépi, és már fogalmazza a levelet/kommentet, amiben nekem ezeket az egyébként nyilván tök egyszerű dolgokat elmagyarázza: inkább ne, felesleges.)

Fotó: Neményi Márton

Én vagyok az ember, aki fél perccel azelőtt megy pisilni, hogy döntetlen állásból gólt rúgnak a nyolcvannyolcadik percben, és én vagyok az, aki nem vette észre, amikor elvitték egy meccsre (mármint egy igazi stadionba, nem kocsmába vagy a Szabadság térre), hogy a két csapat térfelet cserélt a félidő után, úgyhogy nagyon örültem, amikor gólt kaptunk, mert azt hittem, gólt rúgtunk. Volt némi lincshangulat. Az engem az FTC-stadionba eljuttató két ősfradista (az egyik az nlc főszerkesztő-helyettese, a másik a 24.hu neves riportere, mindketten férfiak, de ez most tényleg mellékes) türelmét és kitartását dicséri, hogy nem mondtak le rólam, és egy év múlva, azaz most emelték a tétet: kivittek Bulgáriába, Razgradba (ez nagyjából a helyi Székesfehérvár), ahol fontos meccse volt a Fradinak, valamilyen bajnokságra kijutás volt a tét, most nem nézek utána, zárójelben majd úgyis kijavítanak (ezen a meccsen múlt a továbbjutás az Európa-liga csoportköréből – a szerk.).

Úgy éreztem, tartozom nekik annyival, hogy felkészülök, ha a vonatkozó tényanyagból nem is, legalább abból, miről szól a foci úgy általában. Én meccset eddig csak a kivetítőnek háttal láttam, mindig érdekesebb volt ugyanis, hogy reagálnak a forró helyzetekre a nézők, mint maga a meccs, ez viszont kimeríthetetlen ihletforrás volt amatőr antropológusként, genderkutatóként és fotósként.

Fotó: Neményi Márton

Az, hogy milliárdnyi embert ilyen amplitúdóval mozgat meg (érzelmileg és szó szerint is) ez a nyilván (és a szó jó értelmében) egészen primitív sport, engem pedig semennyire sem, mindig lelkifurdalással töltött el, azzal az enyhe, de szűnni nem akaró lelkifurdalással, hogy biztosan kimaradok valamiből. Ahogy annyi másban, ebben az ügyben is megtanultam úgy tenni, mintha: legalább hírszakmailag követni az Európa- és világbajnokságokat, alkalmazkodni a többiekhez, ha meccsnézős sörözés volt, lehetőleg a képernyővel szemben helyet foglalni, a kötelező gesztusokat megtenni, és elnéző mosollyal hozni a köröket, ha elküldenek a pulthoz. (Sokba kerülnek nekem a bajnokságok.) Most pedig nincs mese, meg kellene tanulni ezt az egészet követni, sőt: érezni, elvégre az ember nem lép át két országhatárt csak azért, hogy utána másfél óráig illedelmesen álldogáljon a vendégszektor egy félreeső sarkában.

Meg kellett értenem, mi az a foci.

Nyilvánvaló volt, hogy ez nem az a helyzet, amelyet, mint az újságírói dilemmák nagy részét, egy Wikipédia-szócikkel meg lehetne oldani, és a YouTube is elég hervatag találatokat hozott a „football for beginners” keresésre. (Nem, nem azt szeretném megtanulni, hogyan kell belerúgni egy labdába. Az a hajó már rég elment.) Ha egy éve valaki azt mondja, jövő ilyenkor pénzért (!) letöltöm majd a videojáték-ipar fejőstehene: a FIFA aktuális epizódját, biztosan kiröhögöm. Pedig pontosan ez történt. A fejlesztők azonban a jelek szerint már rég nem foglalkoznak a kezdőkkel, én például simán átnavigálok egy kommandós egységet bárhol, és eljutottam a Dark Souls feléig (aki ismeri, az tudja, hogy ez nagy szó, aki nem, az kénytelen lesz elhinni), ennek ellenére másfél órányi reménytelen és teljesen véletlenszerű passzolgatást és egy nem-tudom-hogy-sikerült gólt követően feladtam. Mindegy. Költöttem én már nagyobb baromságra is 15 ezer forintot.

Nem volt mese, fociszűzen kellett belevágnom a bolgár kalandba, remélve, hogy a 13 órás út alatt megtelik annyira férfienergiával és tesztoszteronnal a levegő, hogy az már rám is hatással lesz, és ha megérteni nem is értem a – kilencvenes évek eleji szakkommentátorok kiejtésével – fodball csodáját, egy kicsit talán közelebb jutok hozzá. Rögtön kiderült, hogy nem véletlenül volt hiábavaló minden korábbi próbálkozás, és tényleg ez a titka: a focit nem lehet egyedül szeretni, csak másokkal.

A magyar csapat kiesett az eb-n (Fotó: Neményi Márton)

Arra, hogy a razgradi út életem talán legszórakoztatóbbja lesz, több előzetes jel is utalt. Az egyik az volt, amikor megkaptam a szabályzatot és egy hevenyészett viselkedési kódexet, amiben például az is szerepelt, hogy a Fradi-ultrák klasszikus „szívtől az égig” mozdulata „csak két kézzel végezhető”. A „szívtől az égig”, mint kiderült, egyszerű karlendítés, amelyet nyilván azért forgattak meg ebben a romantikus maszlagban, hogy elvegyék a nácivád élét. Betiltani nem merik, így azt remélik, a kétkezes mozdulatról (amely instrukciót nyilván senki nem veszi komolyan) senki nem asszociál rossz felé.

A szurkolólétet egyébként is meghatározó kognitív disszonancia itt tapintható a leginkább: mindenki tudja, hogy ha valami úgy néz ki, mint egy karlendítés, olyan elánnal csinálják egyszerre több ezren, ahogy anno a nácik, és egy nem éppen társadalmi érzékenységéről híres közegben fordul elő, akkor az bizony karlendítés, és kész. Mégis tabu ezt kimondani, Kubatov Gábor Fradi-elnök másfél éve például azt nyilatkozta (nyilván egy Tel-Aviv elleni meccs előtt), hogy a „sokat vitatott” karmozdulatot most ne használják, „nagyon komolyan büntetnek, hiába próbáltuk megértetni a szervekkel, hogy ezeknek semmilyen mögöttes tartalmuk nincs”. Tudtátok amúgy, hogy a horogkereszt indiai szerencseszimbólum, ebben a minőségében pedig ér használni?

A szurkolólétet meghatározó kognitív disszonancia abban az egyszerűen csak Fradi névre keresztelt csetcsoportban is tapintható, ahova a belőlem drukkert csinálni szándékozó komoly, művelt, intelligens és érzékeny férfiak, akiket nagyon szeretek és tisztelek, beengedtek. Én a macska- és szobanövény-tematikájú Facebook-csoportokban nem tapasztalok annyi flowt, chít és gyermeki örömöt, mint itt, ahol ezek a férfiak önfeledten hagyják maguk mögött a felnőtt életet és a racionális gondolkodást, hogy átadják magukat a konyhaszociológusok által méltatlanul csak csordaszellemnek csúfolt közösségi érzésnek. Itt nem számít a magyar foci általános helyzete, a mocskos háttéralkuk, a mindent ellepő korrupció és a keménymag vállalhatatlan viselkedése, nem számít semmi, a Fradi a király és kész, álé, álé, álé.

Fotó: Neményi Márton

A jó meccs váratlan fordulatokban gazdag, az viszont, amit a meccs alatt művelnek a szurkolók, jól bejáratott és rajtam kívül mindenkinek ismerős koreográfia mentén zajlik. Úgy, hogy közben végigzongorázzák az összes létező emberi érzelem lehető legintenzívebb megnyilvánulását: túláradó öröm, izgalom, szorongás, düh, gyűlölet (sajnos), félelem és eksztázis. Ha a pályán éppen nem történik semmi (ez magyar vagy félig magyar meccseken, mint megtudom, megesik), csatornázzák ők az érzelmeket maguktól. Lenyűgöző, ősi rítus ez, azokból az időkből, amikor még éltek a kis közösségek, együtt gyászoltak és együtt voltak boldogok. Következetességnek persze nyoma sincs (ez persze nem baj), az egyik percben a magyar nyelv prozódiájával keményen küzdve ordítják egyszerre, hogy

A következőben meg már származásról, szexuális orientációról és a másik csapat hazájának/városának általános intim szokásairól van szó. Ha bárki megnéz egy rigmusgyűjteményt: kész Szabad ötletek jegyzéke az egész. Az igazi költészetre egyébként a kiengedésig várni kellett, amikor egy átszellemült arcú férfi felrohant a lépcsőn, és visszafordulva elordította magát: „Tudjátok, mi történt? Megöltek egy lilát!” Mire mindenki más: „Sírnak a parasztok, siratják a buzik, meg a pedofilok”, és így tovább – én a pedofilos résznél jöttem rá, hogy nem halt meg senki.

Fotó: Neményi Márton

Ami a civilizált beszédmódot és a huszonegyedik századi, a többi ember szabadságát és jogait tisztelő, toleráns és elfogadó értékrendet illeti: vicces nézni (nem leszek álszent: magamat is), hogy hogy megy lejjebb és lejjebb a léc, percről percre. Onnan indulok, hogy „oké, hogy idegesek, de muszáj faszszopózni a bírót?”, száz perc múlva pedig azzal a konklúzióval zárunk, hogy

Az ezer magyar szurkoló egyébként akkor érezte kötelességének, hogy teli torokból egyszerre ordítsa, hogy „cigány”, amikor a Razgrad egyik fehér bőrű játékosa felrúgta a Fradi egyik fekete bőrű játékosát. A Fradi egyébként egy utolsó pillanatban belőtt góllal döntetlenre végzett, ez inkább a csapat lelkiismeretének és a drukkolók közérzetének tett jól, a bajnokságot (a továbbjutást, Marci! – a szerk.) bukták (óvatosan írom le: buktuk), de, mint a szállás felé, zúgó fejjel megejtett szakértői elemzésekből megtudom, kiesés és kiesés közt is van különbség.

Fotó: Neményi Márton

Tanulság nincs, legfeljebb annyi, hogy a vendégszektorban áradó ősi energiákat akkor sem tudtam volna kivédeni, ha akartam volna. Függetlenül attól, hogy becsípődik-e a foci valaha is, örülök, hogy nem úgy halok meg, hogy ezt nem éltem át előtte. A drukkerségig persze sok-sok munkám lesz még, ezek szerint főleg az, hogy meccsekre kell járni, nincs mese. Azt például már el tudom képzelni, hogy veszek egy sálat. (Kapsz. – a szerk.)