Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukását követően megerősödő Petőfi-kultusz egyik kellemetlen mellékhatása volt, hogy olyan tömegben jelentek meg itthon a megkérdőjelezhető minőségű és hitelességű, önjelölt Petőfi Sándorok, mintha csak valami nagyszabású hasonmásverseny, vagy mondjuk egy afféle Petőfi-olimpia megrendezésére készült volna az ország; sőt nem csak itthon, hisz még külföldre is jutott egy-két érdekesebb példány. Először is ott voltak a szélhámos ál-Petőfik, akik magukat a bujdosó költőnek kiadva igyekeztek némi pénzhez jutni. A legnevezetesebb közülük talán a Sarlay nevű selyemtakács volt, egy szőke, köpcös fiatalember, aki időnként, ha éppen elunta a petőfiskedést, Esterházy-imperszonátorként is szívesen szerepelt, és aki tízezer forintot gombolt le gyanútlan honfitársairól, majd az egészet elszórakozta Londonban és Jersey szigetén.
De még sokkal többen voltak a Petőfi nyomdokain járó költők, ezek a szereplési vágytól fűtött epigonok, akik aztán jól a nyakunkon is maradtak még nagyjából a századforduló időszakáig (vagy talán egy picit tovább), és a dekadens nyugati irodalmi hóbortoktól magukat cseppet sem zavartatva termelték tovább a népieskedő, hazafiaskodó, dínomdánomban, honfibúban és árvalányhajban egyaránt gazdag költeményeiket, Arany János és Gyulai Pál legnagyobb bosszúságára és a közönség legnagyobb megelégedésére – merthogy a kamupetőfik természetesen őrületesen népszerűek voltak akkoriban.
Ma már persze egyikük nevére sem igen szokás emlékezni (nem mintha ez bármit is jelentene, hisz rengeteg csodálatos művész van, akikre ugyancsak nem szokás emlékezni). Talán még a vidéki élet egyszerű szépségeiről verselgető Szabolcska Mihály lehet ismerős valamennyire a műfaj utolsó nagy hullámából, de ő is leginkább csak a híres Karinthy-paródia, illetve az Ady Endrével való mondvacsinált konfliktusa miatt. Pedig azért akadtak nála fajsúlyosabb és izgalmasabb figurák is.
Mint például Lisznyai Damó Kálmán, aki már az ötvenes évek elején elsöprő sikert aratott ízes palóc verseivel, és aki tényleg úgy viselkedett, mintha valami operettben vagy népszínműben alakítaná néhai barátját, Petőfi Sándort. Lisznyai szép magyar férfi volt, értett a versfaragáshoz, és kitüntette magát a szabadságharcban (hát, vagy legalábbis részt vett benne), szóval az isten is arra teremtette, hogy egy „Petőfi-emlékzenekar” élén tarolja le az országot, pláne, hogy őt is a dörzsölt menedzser, a magyar népnemzeti költészet Malcolm McLarenje, Vahot Imre futtatta, akárcsak korábban Petőfit. Jókai így jellemezte 1848-as visszaemlékezéseiben:
Kisebb baja soha sincsen, mint halálos betegség, s kevesebb pénzre soha sincs szüksége, mint ezer pengőre. De azért pénzt nem kér senkitől, s ha ő jutott hozzá, szétosztja mindenkinek, a ki tartja a markát. Hangja éles és rikácsoló, s még hozzá egészen palócz kiejtésű, úgy, hogy mikor megszólal, nevetni kénytelen a hallgatója a legkomolyabb szavain is. Hanem a hahota őt nem zavarja meg; folytatja, a mit elkezdett, olyan éles hangon, mint a trombita, s utóbb a hallgatót átjárja az a melegség, mely szavait izzóvá teszi, elfedi tréfás modorát, palócz kiejtését, s tapsol neki. Nagyokat mond, képtelenségeket. Egyszer Petőfinek azt mondta egy szép költeménye fölötti elragadtatásában: „Te eget eszel s isteneket hánysz!” Hanem a mit mond, azt a képtelenséget is érzi, s nem lehet rajta kételkedni.
Alighanem Vahot találmánya volt az a dalidónak nevezett műsor is, amely sokkal inkább emlékeztetett valamiféle összművészeti performanszra, semmint egy hagyományos szerzői estre, és amelynek köszönhetően új pártfogoltja hamarosan a korszak legünnepeltebb költőjévé emelkedett. Egy ilyen dalidót körülbelül úgy érdemes elképzelni, mint egy stadiondöngető rockkoncertet a műfaj fénykorából, a nyolcvanas évekből: volt benne zene, jelmezek, koreográfia, felhevült közönség, pihegő kebellel és kipirult arccal figyelő hölgyek, és egyszerű, de nagy érzelmeket közvetítő szövegek, amelyekhez mindenki tudott kapcsolódni. Továbbá az sem teljesen kizárt, hogy az összes résztvevő vagy teljesen részeg volt, vagy legalább egy kicsit ittas. Tényleg csak a pirotechnika hiányzott.
Lisznyai Kálmán (forrás: Wikipedia)
Azon el lehet vitatkozgatni, hogy Vahoték ezekkel az előadásokkal életben tartották, vagy inkább kiárusították a forradalom eszméjét, ám az kétségtelen, hogy igen szórakoztatóak lehettek. A főhős egyértelműen Lisznyai volt, aki rendszerint cifra szűrben, pitykés dolmányban, zsinórozott palóc ruhában vagy valami más fantasztikus öltözetben, nem ritkán fokossal felszerelkezve penderült a közönség elé, és aki mind a hétköznapi életben, mind pedig nyilvános szereplései alkalmával roppant tehetséggel alakította a duhaj ivócimborát, a gáláns úriembert, a szeretni való bohémet, a hazáért meghalni kész forradalmárt és a nagy költő márvány mellszobrát; egyszóval petőfibb volt még Petőfinél is, viszont cserébe valószínűleg nem is volt teljesen normális. Ő mindig a saját verseit szavalta, míg két vokalistája (az egyikük általában Vahot) inkább szerényen meghúzódott a háttérben, és különböző feldolgozásokkal, Petőfivel, Arannyal és Vörösmartyval szította az egybegyűltek hazafias érzéseit. A show állandó része volt még egy cigányzenekar is, néha dalénekesekkel kiegészülve, ami a szavalatok között különféle örökzöldeket és „nemzeti dalbokrétákat” adott elő a tökéletes hatás érdekében. Egész biztos, hogy már a harmadik perctől kezdve sírva vigadott mindenki.
Lisznyai és Vahot (forrás: huszadikszazad.hu)
A dalidózás egy ideig nagyon futott, alig akadt olyan jelentősebb magyarországi település, ahol ne hakniztak volna vele. Aztán sajnos Lisznyai számtalan hálás szerepe közül épp a duhaj ivócimboráét kezdte túlságosan komolyan venni, és 1863-ra gyakorlatilag halálra vedelte magát. Hogy milyen költő volt, vagy milyen költő lehetett volna, azt nehéz megállapítani. Teátrális pózai, állandó túlzásai, rögeszmés palóckodása, merész, ám tökéletesen elfuserált irodalmi akrobatamutatványnak is beillő hasonlatai mindenképpen kiemelik az utána érkező epigonok (Szelestey László, Spetykó Gáspár és a többiek) tengeréből. Az ő világában nem létezett olyan, hogy a kevesebb néha több; mindig mindenre rátett még legalább két lapáttal. Ha Petőfi azt írta, hogy „ha a föld isten kalapja, hazánk a bokréta rajta”, akkor Lisznyai meg kinevezte az eget magyar mentének, és arra a megállapításra jutott, hogy „az Úristen varrta, táméntalan aranygombok a csillagok rajta”. Legfigyelemreméltóbb verse talán a Nyáréj, amely meglepő módon egyszerre idézi a kortárs impresszionisták törekvéseit, valamint Amadé László rokokó nonszenszeit. Ebből mutatunk búcsúzóul egy rövid, ám annál sokatmondóbb részletet:
Szin szín szin
Cin cin cin
Intyim pinty
Lityim binty
Dümmögés
Mümmögés
Kígyó szisz
Békát visz
Lityi lütty
Kígyó fütty