Időről időre felmerül, hogy a Shakespeare-drámákat, vagyis pardon, a Shakespeare-nek tulajdonított darabokat valójában nem is William Shakespeare, a módos, ám elég egyszerű családból származó, stratford-upon-avoni színész, hanem egy előkelőbb körökben forgolódó, tanultabb figura írta, minimum egy Sir vagy Earl: mondjuk Francis Bacon, Edward de Vere, William Stanley vagy Christopher Marlowe (aki egyébként egy cipőkészítő fiaként született, csak hogy még egy kicsit bonyolítsuk). Ma már talán akadémiai körökben sem számít feltétlenül eretnekségnek ilyesmit állítani, noha kétséget kizáróan még soha nem sikerült bizonyítani az elméletet (vagyis elméleteket), így ez a dolog megmaradt a színes érdekességek, kuriózumok, irodalmi pletykák és spekulációk világában. Ettől függetlenül vitatkozni és érdekes tanulmányokat írni azért lehet róla; attól még senkit nem fognak félőrült összeesküvés-hívőnek nézni, legfeljebb csak kissé bogarasnak vagy szenzációhajhásznak.
Azonban ez nem volt mindig így. A 19. században, amikor Shakespeare jelentős Erzsébet-kori drámaíróból az emberiség egyetemes kultúrkincsévé emelkedett, még senkinek eszébe nem jutott megkérdőjelezni a szerzőségét. Aztán jött egy főkötős, szigorú arcú amerikai nő, aki akár Hetty nénit is alakíthatta volna a Váratlan utazásban (igen, az egy kanadai könyv, illetve sorozat), és többé már semmi nem volt ugyanolyan.
Delia Bacon (fotó: Wikipedia)
Delia Bacon 1811-ben született az ohiói Tallmadge-ban, tanulmányait pedig Catherine Beecher neves hartfordi leányiskolájában végezte. Intelligenciájával, olvasottságával és irodalmi érzékével már korán kitűnt: mindössze 14 éves volt, amikor megnyerte a százdolláros fődíjat a Philadelphia Saturday Courier novellapályázatán, amelyen egyébként állítólag egy Edgar Allan Poe nevű fiatalember is indult. Húszévesen megírta első regényét, és emellett irodalmat oktatott különböző észak-amerikai nagyvárosok lányiskoláiban. 1836-ban New Yorkba költözött, ahol szenvedélyes színházrajongóvá vált. Egy drámát is írt ekkoriban, melynek főszerepére még az ismert Shakespeare-színésznőt, Ellen Tree-t is megnyerte, ám a bemutatóból végül nem lett semmi. Ezt követően visszatért Connecticutba, és 1846-ban New Havenben heves szerelmi viszonyba bonyolódott egy nála bő 10 évvel fiatalabb teológusnövendékkel, Alexander MacWhorterrel. Az eset, miután kitudódott, meglehetősen nagy botrányt kavart az államban: MacWhorternek egyházi bíróság előtt kellett felelnie gyalázatos viselkedéséért (végül felmentették), Bacont meg száműzték (vagyis inkább kiutálták) New Havenből.
Ezután vált Shakespeare megszállottjává. Ezzel amúgy nem volt egyedül, mivel az egész nyugati világban nagyjából ekkoriban tetőzött az angolul csak bardolatrynek (bard + idolatry, azaz bárd + bálványimádás) nevezett jelenség, amelynek keretében Shakespeare-t valóságos félistenként kezdték kezelni; azonban Delia Bacon a bálványimádás helyett az ikonoklasztázia útját választotta, és úgy döntött, leleplezi a nagy irodalmi imposztort. Éppenséggel ez nem is volt annyira elrugaszkodott ötlet, hisz a történeti szövegkritika, forráskritika stb. alapvető módszerei már léteztek akkoriban, és több klasszikus szöveggel – Homérosz eposzaitól bizonyos evangéliumokig – kapcsolatban is komolyan felmerült, hogy valójában többszerzős művekről van szó. Bacon kisasszony még befolyásos támogatót, illetve mecénást is megnyert az ügyének: egyebek mellett a költő Ralph Waldo Emersont és a 19. századi amerikai próza egyik legnagyobb alakját, Nathaniel Hawthorne-t.
Nathaniel Hawthorne (Forrás: Wikipedia)
Az írónő Angliába utazott, de ott sem nagyon fárasztotta magát könyvtárban való kutakodással és más hiábavalóságokkal, hanem egyszerűen csak papírra vetette gondolatait, miszerint: Shakespeare műveinek valódi szerzői Francis Bacon, Walter Raleigh, Edmund Spenser voltak, és még sokan mások, de véletlenül sem az avoni hattyú. Azt is a fejébe vette, hogy ő maga Francis Bacon leszármazottja (noha nem volt az), a kutatások további előremozdítása érdekében meg állítólag fel akarta nyittatni a több mint kétszáz éve elhunyt filozófus sírját (ez végül nem történt meg). Delia Bacon két évig dolgozott a művén egy fűtetlen londoni szobában, eredményeit pedig először az amerikai Putnam’s Magazine közölte, de a cikk akkora felzúdulást okozott az olvasók körében, hogy a magazin több esszéjének már nem adott helyet a későbbiekben.
Közben Bacon folyamatosan a csőd határán egyensúlyozott, ráadásul az egészségi, illetve a mentális állapota is rohamosan hanyatlani kezdett. Bár Hawthorne kifizette az adósságait, és még előszót is írt a könyvéhez, ez már olyan nagyon sokat nem segített: miközben élete nagy művének megjelenésére várt, az írónő elhatározta, hogy közelebbről is megvizsgálja Shakespeare sírját, mivel meggyőződésévé vált, hogy a bárd földi maradványai mellett talál valami tárgyi bizonyítékot is, ami alátámasztja az elméletét, úgyhogy mindennap megjelent a templomnál egy lámpással a kezében, és eszelős tekintettel bámulta az oltárt. A lelkész már hajlott arra, hogy beengedje valameddig, de erre végül nem került sor. Delia Bacon súlyosan megbetegedett, heves fejfájások és kényszerképzetek gyötörték, majd hamarosan elmegyógyintézetbe került, előbb Angliában, aztán otthon, Hartfordban. Itt is halt meg 1859-ben, 48 éves korában. Könyve, a két évvel korábban megjelent The philosophy of the plays of Shakspere unfolded hatalmas bukásnak bizonyult; az olvasókat nem érdekelte, a kritikusok meg a földbe döngölték.
Pedig könnyen lehet, hogy igaza volt!
Még több olvasnivaló Shakespeare-ről:
- William Shakespeare még a saját nevét sem tudta leírni
- Hova vonuljon Hamlet Oféliája: kolostorba vagy bordélyházba?
- A hivatásos színészt visszautasították, a halott díszletmunkás és a néhai zongoraművész viszont eljátszhatta a szerepet
- Mit mondott Julius Caesar a halála előtt Brutusnak?