75 éves lett Cher, a szórakoztatóipar legnagyobb visszatérője

1998-ban Cher 52 éves múlt, vagyis a szórakoztatóipar világában valóságos aggastyánnak számított, függetlenül attól, hogy a genetika, illetve a modern plasztikai sebészet csodáinak köszönhetően egy nappal sem tűnt többnek 32-nél. Utolsó igazi világslágere, az If I Could Turn Back Time már csaknem tízéves volt (a Shoop Shoop Song csak Európában tarolt), és a popzenei karrierjével párhuzamosan futtatott filmes-tévés vonal is kifulladni látszott. Mivel a kilencvenes évek elején komoly egészségügyi problémái is támadtak – megfertőződött az egyebek mellett krónikus fáradtság szindrómát okozó Epstein-Barr vírussal –, komolyabb munkákat az 1990-es, akár még klasszikusnak is nevezhető Sellők után jó ideig nem tudott vállalni, és leszámítva egy meglepően jól fogadott HBO-s tévéfilmet, csak kisebb, jelentéktelen szerepekben tűnt fel, főszereplőként pedig óriásit bukott a Hűtlenség ára című, méltán elfeledett komédiában. Alighanem még a szakmai kudarcoknál is jobban megviselte, hogy egykori férje, színpadi partnere és alkotótársa, Sonny Bono 1998 januárjában váratlanul meghalt egy síbalesetben.

Persze, Cher továbbra is sztár volt, akinek a neve még mindig tömegeket vonzott, de azok az évek már nem róla szóltak: a slágerlistákat olyan, 20-30 évvel fiatalabb előadók uralták, mint a Spice Girls, Usher, a Backstreet Boys vagy Aaliyah, a lassan nagymamakorba lépő énekesnő pedig legfeljebb csak a negyveneseket tudta lázba hozni.

Na és persze a meleg férfiakat.

Cher ugyanis már jó ideje az egyik legnagyobb gay iconnak számított, akit a meleg közösség tagjai akkor is tűzön-vízen át követtek, amikor éppen mélyponton volt a karrierje. Alighanem ezért is állt elő a kiadó azzal az ötlettel, hogy a következő album szóljon célzottan ennek az – egyáltalán nem csekély számú – közönségnek: vagyis Cher hagyja maga mögött az öreges nosztalgiazenét, és menjen át harsány, camp eurodiszkó-dívába. Bár az énekesnő eleinte nem volt teljesen kibékülve ezzel a zenei világgal, végül kötélnek állt, és az év októberében boltokba került a huszonkettedik (!), Sonny Bono emlékének dedikált soralbuma, amelynek a húzóslágere, egyben címadója egyébként egy olyan dal lett, ami már hónapok óta hányódott gazdátlanul a Warner Bros. kiadónál, mert egyszerűen senki nem akarta lemezre venni.

Ez volt a Believe.

Amit most a rend kedvéért beágyazunk a cikkbe, de valószínűleg nem lenne rá okvetlenül szükség. Ezt az euforikusan döngető, kozmikus méretű refrénnel ellátott bulihimnuszt ugyanis még az is hallotta legalább tízezerszer, aki Schönbergen, Weberen és Boulez-n kívül semmilyen más zenét nem hajlandó fogyasztani:

A Madonna Ray of Lightjára, egy tetszőleges eurovíziós versenydalra és egy gyengéd lobotómiára egyaránt emlékeztető Believe sikere jócskán túlnőtt a melegklubok falain – pontosabban jócskán túlnőtt mindenen. Hogy pontosan melyik országban meddig vezette a slágerlistát, azt most nem fogjuk külön részletezni (akit érdekel, inkább nézze meg a Wikipedián), szóval maradjunk csak annyiban, hogy ’98 végétől úgy egy-másfél éven keresztül gyakorlatilag ez ömlött mindenhonnan, mármint tényleg szó szerint MINDENHONNAN. Egy 52 éves, több mint három évtizede aktív, hamvaiból éppen csak feltámadt énekesnő új dala; ilyenre tulajdonképpen sem azelőtt, se azóta nem volt példa.

Ráadásul a Believe – bár ezt akkor persze még senki nem tudta – új időszámítást nyitott a mainstream popzenében: tudniillik itt alkalmazták először a nem sokkal korábban kifejlesztett autotune-effektet, ami eredetileg azt a célt szolgálta, hogy az az ének apró (vagy kevésbé apró) hamisságait többé-kevésbé észrevétlenül kiigazítsa. Azonban a Believe esetében szándékosan túlzásba vitték a használatát, amitől Cher időnként úgy szól, mint egy android, aminek meghibásodott a beszédszoftvere. Ez abban az időben még csak egyszeri poénnak tűnt, és az is maradt pár évig, ám aztán a nullás évek középen váratlanul divatba jött a Cher-effekt, vagyis a természetellenesen túlpörgetett autotune; először főként a trapben, illetve a hiphopban terjedt megállíthatatlanul, aztán pedig az egész globális popzenében. És ez a korszak még ma sem ért véget.

Szóval Cher ennél diadalmasabban már nem is térhetett volna vissza: a Believe-ből – mármint a nagylemezből – elment vagy tízmillió példány, kijött róla még pár kisebb sláger (Strong Enough, All or Nothing, Dov’è l’amore), az ezredfordulón zajló Do You Believe? turné fogadtatása pedig minden várakozást felülmúlt. Az énekesnő többé már nemcsak a szülők és a nagyszülők kedvence volt, hanem mindenkié.

Mondjuk az is igaz, hogy ezt az egész procedúrát már nem először csinálta végig: hosszú és mozgalmas karrierje során annyiszor kapaszkodott vissza a hullámvölgyből, mintha ez lett volna a hobbija.

A zűrös, alsó-középosztálybeli családból érkező, és maga is meglehetősen zűrös életet élő Cherilyn Sarkisian, vagyis Cher mindössze 16 éves volt, amikor otthagyta az iskolát, és Los Angelesbe ment szerencsét próbálni. 1962-ben itt ismerkedett meg az akkoriban a producerzseni Phil Spector asszisztenseként dolgozó, feltörekvő dalszerző-előadóval, Sonny Bonóval, akivel két évvel később – nem hivatalosan – össze is házasodtak. Sonny, a tapasztalt zeneipari szakmunkás eredetileg szólóénekesnőként próbálta befuttatni a jellegzetesen mély hangú, egzotikus szépségű (amúgy örmény, illetve kisebb részben állítólag cseroki származású) Chert, de hamar rájöttek, hogy együtt sokkal jobbak.

Kezdetben még Caesar and Cleo néven értek el kisebb-nagyobb sikereket ártalmatlan és fülbemászó, folkos dalaikkal, aztán 1965-ben Sonny és Cherként jelentették meg bemutatkozó kislemezüket, az I Got You Babe-et, ami hatalmas sláger lett az óceán mindkét oldalán, és a duó hamar a korszak legnépszerűbb produkciói közé került (noha Amerikában már javában tombolt a Beatles nyomában kibontakozó brit invázió), a már akkoriban is fantasztikus ruhákban mutatkozó Cher öltözködését és frizuráját pedig tinédzser lányok ezrei (százezrei?) utánozták.

Aztán a hatvanas évek végén, amikor a pop már nemcsak sima tömegszórakoztatás volt, hanem mérték nélküli szex és pszichedelikus kábítószerek fűtötte ellenkultúra, a páros zenéje hirtelen menthetetlenül középutasnak és idejétmúltnak, az imidzse meg túlságosan kispolgárinak és családbarátnak tűnt. Habár Cher szólóban kiadott két, egész jó lemezt (az 1969-es 3614 Jackson Highway-t máig igen nagyra becsüli a kritika), ezek egyáltalán nem hozták lázba a közönséget, és Sonnyval közös játékfilmjei, a fiatal közönséget célzó Good Times, valamint a Chastity is akkorát zakóztak, mint az ólajtó.

Ami sajnos nemcsak művészi szempontból érintette érzékenyen a párost, hanem anyagilag, mivel utóbbi produkcióba kb. félmillió dollárt fektettek a saját pénzükből. Ráadásul még a kiadójuk is dobta őket. Azért nem minden alakult katasztrofálisan: egy komolyabb magánéleti válság után Sonny és Cher végre hivatalosan is összekötötték az életüket, majd nem sokkal később megszületett közös lányuk, Chastity (aki ma már férfi, és Chaznek hívják)

Cher mindössze 23 éves volt ekkor, de úgy tűnt, hogy a világ elhaladt mellette. A duó innentől kezdve bárokban és night clubokban lépett fel, egy egészen újfajta műsorral, ami inkább afféle felnőtt közönségnek szóló, zenei betétekkel tarkított stand-up komédia volt, és amiben Cher alakította a pókerarcú, fanyar humorú, elérhetetlen szépséget, a köpcös-bajuszos Sonny meg a gúny gyakori céltáblájául szolgáló, mulatságos bohócot. Bár sokat küszködtek, erőfeszítéseiket végül siker koronázta, és 1971-ben lehetőséget kaptak CBS-től egy saját tévéműsorra. A zenével, humoros szkeccsekkel és sztárvendégekkel teletömött The Sonny & Cher Comedy Hour pedig hatalmasat robbant, és három éven keresztül hetente 30 millió amerikait ültetett a tévékészülékek elé.

Mai szemmel – pláne európai szemmel – persze iszonyúan fárasztó ez a fajta viccelődés, ám a műsor tévétörténeti jelentőségét aligha lehet elvitatni. Főleg, hogy korábban színésznő vagy énekesnő még soha nem mutogatta annyit a köldökét a képernyőn, mint Cher itt – a nézők nagy örömére, és a prűd tévés cenzorok nagy bosszúságára (a művésznő további extravagáns és forradalmi ruhadarabjairól ebben az összeállításunkban emlékeztünk meg). Ezzel nagyjából párhuzamosan popzenei karrierje is új lendületet vett, és ismét sorozatban gyártotta a slágereket és a sikerlemezeket; egyrészt Sonnyval közösen, másrészt meg szólóban. A legismertebb dala ebből a korszakból talán a Gypsys, Tramps & Thieves:

Bár a műsorban Sonny és Cher a tökéletes házaspár képét mutatta (gyakran szerepeltették maguk mellett a cuki kis szőke Chastityt is, na és persze minden adás végén elénekelték az I Got You Babe-et), kapcsolatuk – elsősorban az irányításmániás, csapodár természetű férj hibájából – időközben végérvényesen megromlott, és 1975-ben, egy hosszú és méltatlan bírósági procedúra után el is váltak. Sonny saját tévéműsorral próbálkozott, ami pár hónap után meg is bukott, Cher pedig, megunván a bulvárhősi és tévésztári szerepet, komoly, érett előadóművészként igyekezett újrapozicionálni magát, azonban a közönség egyáltalán nem ezt várta tőle, és a Stars című lemeze különösebb visszhang nélkül tűnt el a süllyesztőben.

Habár utána visszatért a könnyedebb popzenéhez, a következő két albumát is hűvös érdektelenség fogadta. Ugyanakkor meglehetősen mozgalmas magánélete már annál jobban foglalkoztatta az amerikaiakat: a válóper alatt még a zeneipari mogul David Geffennel járt, aztán hozzáment Gregg Allmanhoz, a súlyos heroin- és alkoholproblémákkal küzdő bluesrock-zenészhez, akitől egy fia született, Elijah Blue.

Emellett – némileg meglepő módon – 1976-ban újraindította Sonnyval közös tévéműsorát, ami eleinte még jó számokat is hozott, ám a nézőknek hosszú távon annyira nem jött be az elvált, kissé megkeseredett, egymást cikiző duó produkciója, úgyhogy röpke egy év után ezt is elkaszálták. Két évvel később Gregg Almannal is elváltak útjai, majd összejött egy másik hírhedt figurával, a Kiss démonnak maszkírozott, vért köpködő énekes-basszusgitárosával, Gene Simmonsszal, és csinált egy újabb népszerű tévéműsort, a Cher… Specialt.

Közben a popzenei karrierjét is próbálta valahogyan sínre rakni. Bár ő alapvetően rockzenét szeretett volna játszani, a hetvenes évek vége inkább a diszkóról és az új hullámról szólt, úgyhogy Cher is megmártózott mindkét műfajban: a diszkós kaland be is jött, köszönhetően a Take Me Home című, elég generikus, de azért tisztességesen összerakott slágernek, valamint az emlékezetes lemezborítónak, amelyen félig csupasz fantasy-szexvikingként pózolt.

És még ezt is sikerült megfejelnie az ugyancsak 1979-ben készült Prisoner borítójával, amely leginkább az egzotikus rabszolganőket és háremhölgyeket fetisizáló 19. századi orientalista festményeket idézte, és ki is vágta a biztosítékot néhány nőjogi szervezetnél. Ugyan a lemezen nem voltak slágerek – ahogy a hasonló modorban készült, 1982-es I Paralyze se zavart sok vizet –, de alapvetően ennek a diszkós kitérőnek hála vált Cherből globális meleg ikon, amit ő teljes mellszélességgel fel is vállalt, és mind a mai napig az LMBTQ-jogok egyik rendíthetetlen szószólója. Ráadásul már az 1979-es, Las Vegas-i koncertsorozata alkalmával rendszeresen transzvesztita előadóművészek társaságában lépett színpadra, elsőként a nagy popsztárok közül.

A  hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján ezeken kívül volt még Black Rose néven egy csúfos kudarccal végződő rockzenekaros kísérlete, valamint egy közös dala Meat Loaffal, ami egészen nagyot ment.

Ám ’82-re ismét elfogyott a lendület: Cher mint előadóművész, divatdiktátor és bulvárjelenség persze továbbra is érdekes volt, azonban az új zenéire a kutya nem volt kíváncsi. Szóval azt tette, amit már 1962-ben, 16 éves korában is szeretett volna, amikor Los Angelesbe ment szerencsét próbálni:

felcsapott filmszínésznőnek.

Természetesen ez nem ment ilyen egyszerűen, hisz összesen két darab bukott filmmel a háta mögött eleinte nem nagyon vették komolyan. Szerencsére Robert Altman, a korszak egyik legeredetibb hollywoodi rendezője látott benne fantáziát, és így eljátszhatta a Jöjj vissza, Jimmy Dean című drámaadaptáció egyik főszerepét, előbb a Broadway-n, majd a filmvásznon. Innentől kezdve sorozatban követték egymást a sikerfilmek: a Silkwood, a Maszk, az Eastwicki boszorkányok és a Holdkórosok (amiért Cher amúgy megkapta az Oscar-díjat) – talán nem a filmművészet megkerülhetetlen remekművei, de ugyanúgy hozzátartoznak a nyolcvanas évekhez, mint a peresztrojka vagy az indokolatlanul viselt fejpánt.

Aztán, amikor Cher végre a legjobban fizetett színésznők közé került, egy újabb hirtelen váltással visszatért az énekléshez, és csinált három, rendkívül jól fogadott nagylemezt az éppen divatos, rádióbarát stadionrock bűvöletében, többek közt olyan segítőtársakkal, mint Bon Jovi, Michael Bolton, Desmond Child vagy Bob Rock. Ha másra nem is, az 1989-es If I Could Turn Back Time-ra, illetve a hozzá tartozó klipre biztos mindenki emlékszik ebből a korszakból: egyrészt, mert ennek a számnak tényleg akkora a refrénje, hogy be sem fér a szobába, másrészt meg az énekesnő  ruhája – ami voltaképpen már nem is ruha, hanem inkább a ruha ideájának valamiféle posztmodern dekonstrukciója – már önmagában is felejthetetlen élmény.

Cher ebben az időben még gyakoribb szereplője volt a bulvárlapoknak, mint korábban, hisz egyre vadabb és kihívóbb öltözékeivel, plasztikai műtétjeivel és sűrűn váltogatott, fiatal partnereivel (Val Kilmer, Tom Cruise, Richie Sambora, Eric Stoltz stb.) mindig tudott valami izgalmas témával szolgálni. Majd jött a kilencvenes évek pangása, a nagy visszatérés Believe-vel, és azóta az énekesnő végképp azt csinál, amit csak akar: időnként lenyom egy-egy turnét, és megdönt minden bevételi rekordot, máskor kicsit visszavonul, hébe-hóba kiad egy lemezt, szerepelget filmekben, és a koncertjei alatt továbbra is legalább két tucat alkalommal öltözik át. Bár az interneten már több ízben keltették a halálhírét, láthatóan elég jól van, és aligha fog egyhamar nyugdíjba vonulni. Jelenleg nagyjából 47 évesnek néz ki, szóval mi arra tippelünk, hogy valamikor 2050 körül jelenti majd be az utolsó búcsúturnéját.

Énekesnők, akik rengeteget tanultak Chertől:

• 38 évvel ezelőtt jelent meg Madonna első kislemeze, de még nem tarolta le a világot
• Gwen Stefani ötvenéves, és akkor is csodálatos, ha éppen nem csinál semmit
• 35 évesen is hülyét csinál magából Katy Perry, ha kell, beöltözik hamburgernek is

kiemelt kép: Eric McCandless/ABC via Getty Images