Embert öltem, de igazából nem én voltam, hanem a bennem lakó démon

A Démonok között című horror 2013-ban részben azért is vált annyira népszerűvé, mert a forgalmazó úgy hirdette a kísértetházas filmet, mint ami igaz történeten alapult. Ennek azonban mindössze annyi köze van a valósághoz, hogy a Warren házaspár hosszú évtizedeken át hirdette magáról, hogy megszámlálhatatlanul sok démoni entitással találkoztak már, és rengeteg ördögűzésben vettek részt. Szóval, ha az igaz történet azt jelenti, hogy „valaki egyszer már mesélte”, akkor kétséget kizáróan nem csalt a Warner stúdió, minden más esetben azonban érdemes élni a gyanúperrel, hogy a Warrenek kalandjait bemutató franchise-nak nagyon kevés köze lehet a valósághoz. 2013 óta már nyolc év telt el, a filmnek egy direkt folytatása és megszámlálhatatlanul sok spin-offja (például az Annabelle-trilógia) készült, és lassan elértünk oda, hogy a kísértetházas tematika elkezdett kifulladni. Ezt érezték az alkotók is, így a Démonok között 3 témájául egy olyan Warren-házaspáros sztorit vettek elő, ami első ránézésre inkább tűnik egy bírósági thriller és egy okkult krimi keverékének, mint egy új Démonok között történetnek.

Gyilkossági ügyből horror-fantasy

A film és Warrenék állítása szerint a házaspár 1981-ben egy ördögűzésen vett részt, aminek eredményeképp a démon valahogy átugrott a tizenegy éves David Glatzelről a kisfiú nővérének ott tartózkodó udvarlójára, Arne Johnsonra, aki aztán hónapokkal később egy heves vita során meggyilkolta a főbérlőjét. A fiatal férfi ügyvédje aztán a bíróságon azzal próbált védekezni, hogy a gyilkosságot Johnson démoni megszállás hatása alatt hajtotta végre, de a bíró hallani sem akart efféle marhaságokról, és megtiltotta, hogy a tárgyalás során ezzel hozakodjanak elő. Ed Warren valóban tanúskodott a per során, de csak szemtanúként, nem a démoni megszállás és az ördögűzés szakértőjeként. Arne Johnsont végül elítélték gyilkosságért, bár megúszta viszonylag enyhe büntetéssel. Néhány családtagja szerint a démoni megszállás vádja vezetett ahhoz, hogy a fiatal férfit nem vizsgálták meg pszichológus-szakértők, miközben valójában kezdődő skizofréniában szenvedhetett. Mivel a bíróságon nem történt semmi rendkívüli a tárgyalás elején felhozott démoni megszállás érvén kívül, csodálkoztam is volna, ha a Démonok között-franchise keretén belül hirtelen egy kétórás bírósági drámát kapunk, és nem is alakult így. A film inkább azt mutatja be, ami a tárgyalás idején a színfalak mögött történt, nem véletlenül: mivel ez alig volt dokumentálva, Warrennék így azt kamuzhatták be, amit csak akartak, és a film készítői is szabad kezet kaptak abban, hogyan csináljanak egy valódi gyilkossági ügyből horror-fantasyt.

Vérfrissítés és biztonsági játék

A tárgyalásról tehát gyorsan elterelődik a fókusz Arne Johnson démoni megszállására, valamint arra, hogy Warrenék hogyan szabadítsák meg őt az elméjében randalírozó túlvilági entitástól, és itt már ismerős terepen járunk. Jöhetnek a kifacsart testek, a kereszteket tartó papok, sőt a film még azt is megengedi magának, hogy egy konkrét képbeállítás megismétlésével Az ördögűző előtt tisztelegjen. Azért akad itt egy kis nyomozás is: mivel ezúttal a démoni megszállás egy átok következménye, az entitást is csak úgy lehet eltávolítani, ha megtalálják azt, aki az átkot szórta. A koncepcióváltásnak köszönhetően ezúttal jóval több helyszínt járhatunk be, mint a franchise korábbi darabjaiban, ugyanakkor az ijesztgetések most is nagyon hasonlóan történnek ahhoz, mint ahogy megszokhattuk: lehet változtatni ezeken a filmeken, de úgy tűnik az ördögűzős/démonűzős gyökereket nem lehet elhagyni, márpedig így a számos újdonság ellenére is érezni némi önismétlő jelleget. A film míves kiállítású, a választott korszakot szépen idézi meg, és szerencsére a Vera Farmiga – Patrick Wilson duó még mindig kiváló együtt, ugyanakkor Az ördög kényszerített már rámutat arra, hogy egy már elfáradt franchise vérfrissítő próbálkozását látjuk, ahol a frissítési szándék megvan ugyan, mégis bármikor felülírható egy kis biztonsági játékkal.

A jó és gonosz harca

Azt továbbra sem értem, hogy az Annabelle 3 kivételével a humor miért számít majdhogynem tabunak a Démonok között filmekben: időnként jót tenne, ha a franchise kicsit kevésbé venné komolyan magát, és ezzel most nem arra célzok, hogy menjen át önmaga paródiájába. A Démonok között-franchise egyre jobban emlékeztet a nyolcvanas évek amerikai sátánista lázára, amikor az emberek komolyan elhitték, hogy sátánista szekták szeánszokkal ördögi lényeket idéznek meg Amerika szerte, átkokat szórnak és rituális szertartásokon embereket áldoznak fel, következésképp pedig mindenfélét bűnbaknak kiáltottak ki a fantasy szerepjátékoktól kezdve a heavy metal zenekarokig. Ahogy akkoriban sem létezett, úgy ebben a filmes univerzumban sem létezik árnyalt megközelítés: valaki vagy jó, vagy velejéig romlott, középút egyszerűen nem létezik. Pedig sokkal átélhetőbb, élvezhetőbb és változatosabb lehetne ez a franchise, ha a kőegyszerű, nagyon tisztán jó vagy nagyon tisztán gonosz karakterei helyett valódi, összetett jellemű, komplex érzelmi világú embereket láthatnánk benne. A régi trükkök és ijesztgetések minden újabb filmmel kevésbé működnek, ezért is lehetséges, hogy Az ördög kényszerített lett a legkevésbé félelmetes darabja a trilógiának. Azért jó hírem is van: legalább nem olyan dögunalmas, mint Az apáca volt.

Horrorfilmekről az nlc-n:

• Zoom-on italozott, véletlenül démont idézett öt lány
• Megnéztük a világ legfélelmetesebb filmjét
• Élőben szállta meg a szellem a híradós műsorvezetőt