Stephen Kinget sok éve üldözi, Tilda Swinton pedig elmondta neki, mennyire zavarja a magyar homofóbtörvény

A könyvedet olvasva úgy fest, hogy vannak sztárok, akik gond nélkül szóba állnak veled és már számos alkalommal beszélgettél velük, másokra pedig évekig vadászol, hogy egy beszélgetés összejöjjön valahogy. Hogy is van ez?

Valóban így. Ott van például Werner Herzog, akivel már több alkalommal is beszélgettem, de azért folyamatos párbeszédnek ezt nem mondanám, el szokott telni egy-két Werner-mentes év a beszélgetések között, és olykor előfordul, hogy nemet mond. Küldött már el azzal, hogy épp „szárazra beszélte magát” egy filmfesztiválon, hagyjam békén. Akkor azt gondoltam, hogy ez egy életre szóló goodbye, de szerencsére tévedtem. Eltelt egy év, és újra interjúztunk. Ehhez két dolog kell: 1. legyen meg Werner Herzog e-mail címe 2. hajlandó legyen veled Werner Herzog beszélgetni.

Hogyan lesz meg egy magyar újságírónak Werner Herzog e-mail címe?

Ha jól emlékszem, a testvérén keresztül, akire az interneten találtam rá, és még csak nem is a Herzog nevet viseli. Viszont producer.

Te híres vagy arról a szakmában, hogy az interjúalanyaid jó részét nem a hivatalos csatornákon (filmforgalmazó, tévécsatorna, könyvkiadó satöbbi) fűzöd be, hanem valamilyen kerülőutat találsz hozzájuk. Sokkal kevesebb interjúd lenne, ha csak a hivatalos csatornákra támaszkodnál?

Sokkal. És valószínűleg sokkal kevesebb jó interjúm lenne. A hivatalos interjúk többsége szigorú játékszabályok mellett zajlik. Szigorú időkorlátok között, sokszor kerekasztal formában, ami annyit jelent, hogy több újságíróval osztozol az egy szem interjúalanyon. Olyan is volt, hogy a sajtós egy-két kérdés után közbeszólt; most már ideje rátérni a sztár reklámozandó művére! Ha viszont nem hivatalos kacskaringók útján jutok el egy-egy interjúalanyhoz, szabad a pálya, akár még beszélgetni is lehet. Az interjúim nagyjából fele szerveződik hivatalos úton: vannak, akiket csak így lehet elérni, nincs egy elérhető testvérük az interneten.

Nem nagyon tudok idehaza másról, aki hozzád hasonlóan ilyen kerülőutakon szervezne sztárinterjúkat. Te ismersz még valakit?

Szerintem egy is éppen elég. (nevet) Ha lenne még egy ilyen alak, az maga lenne a konkurencia.

Egy magyar embert ismerek, aki nálad is több világsztárral interjúzik, ő pedig Návai Anikó.

Nem te vagy az első, aki Návai Anikót említi, de nem érzem ezt az összehasonlítást szerencsésnek. Egészen más ligában játszunk, nagyon mások a körülmények és sokszor úgy érzem, más a műfaj is. A saját interjúimról biztos, hogy előbb eszembe jutnának mondjuk a te beszélgetéseid, mi ketten valóban egy ligában játszunk, azonos pályán, sokszor egymással is versenyezve, hiszen ha teszem azt George Clooney úgy határozna – de sajnos nem határoz így –, hogy adna egy interjút egy Magyarország nevű kis országnak, akkor arra sokan pályáznának. Nekem ilyenkor a hazai újságíró kollégák a versenytársaim. Ha abba a távoli és tegyük hozzá, inkább csak elképzelt szobába, ahol George Clooney vagy egy hasonló kaliberű alak ül, csak egy magyar újságíró mehet be, az hol te vagy, hol én, hol valaki más, de legtöbbször senki az itthoniak közül. Valaki szólhatna már George-nak, hogy a helyzet tarthatatlan.

Ha az ember a legnagyobb amerikai és angol lapokat olvassa, jól látható, hogy az ottani újságírók sokszor könnyedén elérik a legnagyobb neveket, akár órákat tölthetnek el velük, elkísérhetik őket egy napjukra, és ha utólag jut eszükbe pár kérdés, még azzal is fel tudják hívni őket. Nekünk meg – ha egyáltalán szóba állnak velünk – jut tizenöt perc egy kerekasztalnál. Ez téged is frusztrál?

Azért az egynapos együttlétet kicsit sokallnám, persze, minket csak ritkán nyomaszt egy-egy ilyen meghívás. Adjanak egy órát Quentinnel, vagy másfelet Martyval, beérem ennyivel is. Egyórányi beszélgetésnél szinte soha nem kell több, az már rengeteg szöveg. Hazai interjúalannyal biztosan lenne mód együtt tölteni egy napot, de még nem érkezett ilyen jellegű felkérés. Szegény interjúalany, szerintem ez a fajta interjú neki is megterhelő lenne, ahogy nekem is. Két feszengő ember, klassz lenne! Persze ha egy magazin felkérne, hogy töltsek el egy hétvégét Tarr Bélával és ebben Tarr Béla is benne lenne, az már igen! De most csak fantáziáltam persze, csak próbáltam elképzelni, amit említettél, hogy milyen lehet, amikor a New York Times újságírója együtt tölt Scorsese-vel egy egész szombatot. Ha Spielbergtől egyszer nem egy napot, nem egy órát, hanem hét és fél percet kaphatnék, madarat lehetne fogatni velem. Ha pedig kapnék tőle tizenöt percet, az olyan volna, mint életem második legszebb karácsonya. Az elsőn egy hatalmas doboz Legót kaptam.

Rengeteg interjút készítesz. Mi alapján válogattad össze azokat, akik végül a könyvedben szerepelnek?

Ha valami túlságosan a közéleti aktualitásokról szól, az nem biztos, hogy bekerült. Enyedi Ildikóval például készítettem egy interjút tavaly a Narancs számára, az SZFE állami lerohanása körüli eseményekről – a helyzet úgy kívánta, hogy ez erről szóljon, és csak kicsit a filmekről. Ezért megkerestem őt, hogy interjúzzunk egyet újra külön a könyv kedvéért, és beszéljünk a filmekről. Egy filmrendezővel normális körülmények között mégiscsak erről a legjobb beszélgetni. Az előző interjúkötetembe jó lett volna a Charlotte Ramplinggel készített interjút is belevenni, őt végül egy másik, nálunk talán ismertebb színész ütötte ki. Vannak ilyen szempontok is. De most a szívemnek igazán kedves interjúkat, azt hiszem, mind beleraktam.

Ki volt életed első interjúalanya?

Lehet, hogy szegény Pálfi György volt? A Hukkle bemutatása idején. Emlékszem, a szép emlékű Európa Cukrászdát beszéltük meg a Jászain. Tettem egy kört a háztömb körül, korán is érkeztem, de izgultam is rendesen.

És ki volt az, akinél ennyire beleszerettél az interjúzásba?

Philip Roth. Kiderült, hogy beszélgethetek vele New Yorkban, én meg vettem egy nagy levegőt meg egy repülőjegyet, elmentem és megcsináltam. Utána úgy éreztem, enyém a világ. Majd lementem a New York-i metróba és az érzés némileg alábbhagyott. De tényleg mámorító érzés volt. Azt éreztem, még sok ilyet szeretnék ebben az életben csinálni.

És melyik interjúd volt eddig a legsikeresebb? Mi kapta eddig a legnagyobb visszhangot?

Talán a Tilda Swinton-interjú, ami nemrég jelent meg a Narancsban. Hogy egy interjú milyen utat jár be, sokszor attól is függ, van-e benne közélet, politika, és ebben volt rendesen: Tilda Swinton Cannes-ban fontosnak tartotta, hogy megszólaljon a hazai homofóbtörvény kapcsán és a szolidaritásának adjon hangot. Én alapvetően kulturális interjúkat csinálok, de ez az interjú kikerült a közéleti térbe.

Hagyományos esetben egy nagy sztárral a nemzetközi interjúzás úgy működik, hogy a filmforgalmazó, a tévécsatorna vagy épp a könyvkiadó meghív, és fizeti a szállást és a repjegyet az újságírónak a promócióért cserébe. Ha jól tudom, te számos alkalommal saját zsebből fizeted a londoni, párizsi vagy épp amerikai repülőjegyeket. Ez nagy áldozatokkal, lemondásokkal jár?

Ha tettem is áldozatokat a cél érdekében, azt azért leszögezem, hogy naponta háromszor étkezem, emiatt még sosem kellett egyetlen falatot sem megvonnom magamtól. Kösz, jól vagyok. A saját zsebből állt repülőjegyek arról szólnak, hogy hát végső soron egyszer élünk, Woody Allen is ezzel zárta a vele készült interjúmat, és ha azt szeretném, hogy ebbe az életbe férjen bele egy Philip Roth-, egy Martin Amis-, egy Paul Auster-, vagy egy Colson Whitehead-interjú, vagy bemehessek a New York Times szerkesztőségébe az egyik vezetőjükkel beszélgetni, arra nekem kell áldoznom. Emellett abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy van New Yorkban egy kanapé, amit sokszor használhatok, így ott szállásra csak ritkán kellett költenem. Még nagyobb szerencse, hogy ez a kanapé egy lakásban van és nem a Times Square-en. Persze ott is elaludnék, bár kicsit zajos. Egyszer kiszámoltam, mennyit költöttem a munkám során összesen repülőjegyekre, ezt felírtam egy papírra, a papírt pedig elzártam egy széfbe: ha kiderülne, azonnal bezárnának a bolondok házába.

Egyetlen repülőutadat sem bántad meg?

Nem. És az interjúk után mindig maradtam is New Yorkban. Nagy a szerelem és nem látszik lankadni.

A könyv alapján nem igazán a fiatal generációhoz tartozó interjúalanyokra hajtasz. Csak az idősek érdekelnek?

Ezt kategorikusan elutasítom. Az ok prózai: a fiatalabbak még annál is elérhetetlenebbek, mint az idősebbek, szóval ez nem valami fordított ageism a részemről: ha Ryan Gosling vagy Jennifer Lawrence adna interjút, állok rendelkezésükre. De Matthew McConaughey azért most valamivel csökkentette az interjúalanyaim átlagéletkorát.

Pedig már ő is elmúlt ötven…

Az a kisebbik baj, de én is mindjárt ötven vagyok (nevet).

Ki a piaci értékén a legnagyobb név, akivel eddig interjúztál?

Talán az említett Matthew McConaughey. Nehéz erre válaszolnom, nem eszerint szoktam kategorizálni az interjúalanyaimat. Ha valamit nézek, az az interjúkba fektetett évek száma. 

Mi volt a legextrémebb dolog a repülőjegyek megvásárlásán túl, amit eddig egy interjúért tettél?

Ricky Jay-t valószínűleg csak néhány megveszekedett David Mamet-rajongó ismeri, és persze a Paul Thomas Anderson-szakértők: ő játszotta az egyik pornós stábtagot a Boogie Nightsban. Jó nevű bűvészből lett színész, de könyveket is írt korabeli cirkuszi fellépőkről, mindenféle mutatványosokról. Ricky azt üzente, akkor ad interjút, ha lefordítok neki egy magyar nyelvű szöveget. „Pohl Antal, a természet tsudája” – így kezdődött, egy kezek nélküli fellépőről szólt, a 19. század hajnaláról. Lefordítottam a kezek nélküli fellépő reklámját, és lett egy Ricky Jay-interjúm. (nevet). Szerintem ezzel egyedül állok a magyar interjúpiacon.

Politikusinterjúkat nem vállalsz?

Nem. Az egy másik szakma. Sem a kellő tudásom nincs meg hozzá, sem a mindennapos gazemberségekkel szembeni kellő távolságtartás nincs meg bennem.

A bekérdezős, az alany számára kellemetlen kérdéseket feltevős interjúk inkább a politikában jellemzők, és kevésbé a kulturális újságírásban. Ha az interjúalanyod életében van valami kellemetlen ügy, te belekérdezel?

Amikor 2019 végén Woody Allennel interjúztam, volt tizenkét és fél percem, vagy talán tizenhárom, ebbe kellett mindent belesűríteni. Nem, nem kérdeztem meg, hogy bűnös vagy-e vagy sem, elég nagy ökörség lett volna, arra viszont rákérdeztem, hogy mit szól ahhoz, hogy a #metoo miatt az Amazon kihátrált a vele kötött üzletből, ő pedig elmondta, hogy nagyon előnyös lelépési díjat kapott tőlük.

Az interjúhoz adtál néhány sztárokkal közös szelfit. Mindig kérni szoktál közös képet, ha egy ismert emberrel találkozol?

Csak akkor állok elő ezzel a kéréssel, ha látom, hogy nagyon kínos. (nevet)

Kínos számodra ilyet kérni?

Persze, hogy kínos. Kínos, de szükséges, mert a promóció szempontjából mindenképp előnyös. Azt is látom, hogy a legtöbb interjúalany ezt szemrebbenés nélkül megteszi. De nem mentegetném magam: bár sokáig a nemes távolságtartás pózát kultiváltam, idővel mégiscsak kiütköztek rajtam a rajongás és a lájk-éhség tünetei. Egy dologban nem sikerült előrelépnem, és ez a szelfie-mosoly. Rendszerint ott állok a mosolygó sztár mellett búvalbélelt képpel, ez lett a szexepilem.

És ha a sajtósok kifejezetten megtiltják a közös fotót?

Ezt hajlamos vagyok tiszteletben tartani. Ez alól kivétel, ha John le Carré áll mellettem. Egyszer ez is megtörtént. Tűrte, amit tűrnie kellett.

Mondtak már neked nemet egy szelfikérésre?

Mondtak, de ez nem interjúhelyzetben történt. Egyszer odaléptem a New York-i Filmfesztiválon John Turturróhoz: nem kellett volna. De azért továbbra is kedvelem színészként.

Híres vagy arról, hogy egyes interjúid szervezésébe rengeteg időt beleöltél. Mely interjúalanyaid rabolták el a legtöbb idődet?

Stephen King sajtósaihoz régi kapcsolat fűz. Olyan régi, hogy az az ember, akinél évekig próbálkoztam, nyugdíjba ment. Remélem, az új illetékesnek még sok van a nyugdíjig és belefér, hogy válaszoljon. De lehet, hogy Kinget egyszer majd el kell engedem. Szomorú nap lesz, majd eszek egy somlóit.

A pandémia miatt kevesebb interjúd lett?

Én nem utazom, a sztár nem utazik, maradt a Zoom. Nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie, hogy beinduljanak a dolgok. Nem ma lesz, az biztos. Ezt leszámítva ugyanolyan sokan utasítanak vissza most is, mint régen. (nevet) Ugyanakkor a csodák száma sem csökkent. Néha megtörténik a csoda, és valaki, akivel oly régóta szerettem volna már szót váltani, egyszer csak kötélnek áll.

Köves Gábor Végszónak sem rossz című interjúkötete már kapható a könyvesboltokban.

Disclaimer: a cikk szerzője és Köves Gábor már régóta ismerik egymást a szakmából, és volt pár közös utazásuk Londonba, Párizsba vagy épp Berlinbe.

Sztárinterjúk az nlc-n:

• Alexandra Daddario: “A hawaii nászútján döbbent rá, hogy a férje nem hozzá való”
• “Azt mondták, ne játsszam el Stifler mamáját, mert utána egész életemben anyákat fogok játszani”
• Csak az nlc-n: Összehoztuk a Jóbarátok zseniális szinkronhangjait