A Dűne csupa grandiózusság és megalománia, de hiányzik belőle minden, amiért szeretni lehetne

Frank Herbert Dűne című sci-fi klasszikusába már több rendező is belebukott, és talán bátran kijelenthetjük, hogy mostanáig a kanadai Denis Villeneuve (Szárnyas fejvadász 2049, Érkezés…) állt a legközelebb ahhoz, hogy sikerre vigye filmvásznon is a világhírű alapanyagot. Ez pedig leginkább annak köszönhető, hogy neki kellett a legkevesebb kompromisszumot kötnie az álmai megvalósításáért: óriási költségvetés állt a rendelkezésére a legmodernebb számítógépes trükktechnológiával megtámogatva, ráadásul a Warner stúdió még azt is elnézte neki, hogy nem az egész regényt, csupán a felét kívánta elsőre adaptálni, mivel nem akarta, hogy a túl sok történés agyonnyomja a filmet. Végül is a Warnernek ez a stratégia a Harry Potter utolsó, kettéválasztott részénél már bevált, szóval bizakodva remélhették, hogy most sem lesz más a helyzet. Csakhogy az egy utolsó rész volt, ez pedig egy első, és ettől nagyon más a helyzet. A Dűnének ugyanis még nincs meg az a beépített, gigászi rajongótábora, akik egy fél film láttán is biztosan elégedetten távoznak majd a moziból, és tűkön ülve várják majd a folytatást. Márpedig, ha nem lesz elegendő nézője és bevétele, akkor a folytatást sem fogják berendelni, akkor Villeneuve Dűnéje még David Lynch nyolcvanas években készült változatánál is nagyobb fiaskóként vonulhat be a filmtörténetbe. Úgy fognak rá emlékezni az emberek, mint egy félig elmesélt történetre, aminek sohasem tudhatták meg a végét. Történhet ennél rosszabb egy filmmel?

A film, amiben minden óriási

De ne szaladjunk ennyire előre, ugyanis a filmet még csak a Velencei Filmfesztiválon mutatták be, tehát simán előfordulhat, hogy októberben tömött mozitermekben játsszák majd szerte a világon, ezzel bebiztosítva a folytatást. Az alkotók mindent megtettek a siker érdekében. Még a kisebb mellékszerepekre is sztárokat szerződtettek, a Dűne valósággal roskadozik a nagy nevek súlya alatt. Ebben a filmben amúgy is minden óriási, nemcsak a sztárok – akik közül Timothée Chalamet akkora üdvrivalgást kapott Velencében, hogy utoljára hasonló őrületet talán Leonardo DiCaprio jelenléte tudott az emberekből kiváltani. Egy gigászi galaxisban játszódik, ahol hatalmas seregekkel rendelkező uralkodóházak versengenek egymással pénzért, hatalomért és az űrbéli közlekedést elősegítő nyersanyagért, a fűszerért. Hatalmas seregek sorakoznak fel gigászi űrhajókkal járva az űrt, a végtelennek tűnő homoksivatagokat pedig soha nem látott méretű homokférgek uralják, amik lazán be tudnak nyelni egy nagyobb fajta épületet is, ha úgy szottyan kedvük.

A grandiózusságot húzza alá Hans Zimmer zenéje is, aki olyan basszuslüktetéseket pakol a képek alá, hogy a mozi falai valósággal beleremegtek. Mintha Zimmer is érezné, hogy Villeneuve ezúttal Christopher Nolan (Tenet, Eredet) nyomdokain próbál haladni, és kísértetiesen hasonló zenét alkotott, mint Nolannek szokott. Az eposzi méretek azonban mintha azt hivatottak volna eltakarni, hogy Villeneuve Dűnéjéből hiányzik a mögöttes tartalom. Pedig ha lebontjuk a vallási mondanivalót, a fehér megmentők vagy éppen a gyarmatosítás és kizsákmányolás témáját, végső soron csak egy szokásos fantasy/sci-fi kliséhalmazt kapunk a világot megváltoztató kiválasztottról, amit már ezer és ezer másik filmben láthattunk már. Persze sztori szintjén a fent említett témák a Dűne filmben is megjelennek, de úgy fest, hogy az alapok felmondásán túl az alkotók minden energiáját lekötötte a grandiózus képek megalkotása.

Egy gyönyörű képeskönyv

A Dűne így olyan hatást kelt, mint egy gyönyörű képeskönyv, aminek minden oldalára jut egy szájtátva bámulós kép, ráadásul a rendező azt a luxust is megengedi magának, hogy a mai trendekkel szembemenve egy lassan építkező, hosszan kitartott képekkel operáló sci-fit alkosson meg, tempójában talán az eddigi leglassabb filmjét, a Szárnyas fejvadász 2049-et eszünkbe juttatva. Nézni bőven van mit, azonban megszeretni valamelyik szereplőt nem kis kihívás. A film ridegsége és a szerepek vázlatossága (kivéve talán a főhőst, valamint az édesanyját) nem igazán teszi lehetővé, hogy közelebb kerüljünk hőseinkhez, hiába a sztárok, ha a forgatókönyv egyszerűen nem biztosít számukra elég teret ahhoz, hogy kibontakozhassanak, és élettel töltsék meg a karaktereiket. Rossz látni, ahogy Stellan Skarsgardot teljesen elnyeli a sminkje, ahogy Jason Momoa minden igyekezete ellenére sem lesz több a hős katona és bajtárs kliséjénél, de a legrosszabb sors egyértelműen szegény Zendayanak jutott, akinek szerepe alig több egy kiemelt statisztáénál.

A Dűne lufi

A komótos építkezés persze érthető egy ilyen grandiózus projektnél, ugyanakkor bőven akadnak kellemetlen mellékhatásai. Bár a film két és félórás, másfél órán keresztül a cselekmény szinte csak egy hosszúra nyúlt betekintés ebbe a rendkívül gazdag világba, ahol sorra egymás után ismerjük meg a bolygókat, népeket, konfliktusokat és szereplőket, és rengeteg időnek kell eltelnie ahhoz, hogy úgy érezzük, végre valahára tényleg beindultak a dolgok, és nem megint azzal kell eltöltenünk tíz percet, hogy helyi töriórával szórakoztassanak minket. A túl hosszúra nyúló bevezetés alaposan kikezdi a Dűne feszültségét, és amikor a film végre elkezdeni beindulni, szinte azonnal véget is ér. Olyan érzés ez, mintha a vasárnapi ebédet egy tányér húsleves után abba kellene hagynunk. Bármilyen finom is volt az a húsleves, a csalódás garantált.

A részben Budapesten forgatott Dűnével Denis Villeneuve mindent feltett a grandiózusságra, a film méretei valósággal leviszik a fejünket – tényleg érdemes a lehető legnagyobb vásznon nézni – , látványban, hangzásban és akciójelenetekben is első rangú, amit kapunk, így a fenti morgásaimat tessék némi óvatossággal kezelni, mert biztos vagyok abban, hogy sokan lesznek majd, akik így is megtalálják benne a számításukat. Én azonban egy óriásira fújt, gyönyörű, színes lufit láttam benne, amit olyan volt nézni, mint egy tűzijátékot: nincs mögötte semmi, de annyit költöttek rá, annyira színes, annyira hangos és annyira hozzáértő emberek készítették, hogy nem lehet nem odafigyelni rá. Kérdés, hogy ez elég lesz-e a folytatás berendeléséhez.

A Dűnét a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. A magyar mozikba október 14-én érkezik.

Jó filmekről az nlc-n:

• Nem Kristen Stewartot láttam a filmben, hanem Diana hercegnőt – megnéztem a Spencert
• Benedict Cumberbatch egy mérgező férfi, akit nagyon könnyű utálni
• A norvégok megcsinálták a 21. század legjobb romantikus vígjátékát